Cecília csak a harmadik csörgésre ébredt fel. Egy pillanatra az egész világ a feje tetejére állt, amíg az ébredés homálya el nem oszlott. Párat pislogott, mire a tárgyak ismét jelentést kaptak és a hirtelen káoszból rend szerveződött.

 

Az első dolog, amin a szeme megállapodott, két ismeretlen eredetű fekete pötty volt a lepedőn, a férje oldalán. Szokatlan – gondolta, miközben széles mozdulatokkal kinyújtóztatta alvó tagjait. Nem csak a foltok voltak szokatlanok, hanem a férjének hűlt helye is. Gyorsan ránézett az órára, és mikor észlelte, hogy a második szundinak is vége volt, még jobban csodálkozott, hogy férje miért nem keltette fel.

Először a hálószobából nyíló fürdőbe nézett be, de ott sem találta a férfit, ráadásul a ruhái sem voltak sehol. Szokatlan – gondolta ismét, majd elkiáltotta magát.

– Ambrus! – semmi válasz. Valami megmozdult a gyomrában.

– Ambrus! – ismételte erélyesebben és hangosabban.

– Itt vagyok, drágám. – hallatszott lentről, a konyha felől, nagyon halkan és távolról.

            Akárcsak az ébredés után a tárgyakba, most hirtelen az életébe is visszaállt a struktúra, miután férje nyugtató hangja felhangzott. Nem kell megijedni! – jegyezte meg magának, majd egy-kettőre felgöngyölte a koszos lepedőt, és betuszkolta a mosógépbe. Úgy érezte, minél hamarabb meg kell szabaduljon a foltoktól.

            Lent férje csókkal és reggelivel fogadta, félre simítva vállig érő barna tincseit, majd figyelmeztette, hogy sietnie kell, hiszen késésben van.

            – Gond van? – tette hozzá búcsúzóul. – Mintha valami zavarna ma reggel.

            – Semmi, csak… - kezdett hozzá, majd lesütötte szemét. – Sietek, majd este megbeszéljük. – aztán egy gyors puszival kihátrált az ajtón. Nagyon furcsán viselkedhetek. – gondolta magában, miközben a munkahelye felé vette az irányt.

            Cecília egy könyvelő irodában dolgozott és nagyon szerette a munkáját. Sőt, az életével úgy általában teljesen elégedett volt. Már nagyon fiatalon összeházasodott élete szerelmével és a munkahelyi ranglétrán is előkelő helyet foglalt el. Ezek gyakran eszébe jutottak és ilyenkor kihúzta magát, sokkal határozottabban lépdelve útján. Magabiztosan csillogó kék szemei eltökélten mérték fel úgy úticélját, mint életének céljait.

Olykor azonban elöntötték a kétségek és a szorongás. Egyik nap sírógörcse támadt a mosdóban, miután rájött, hogy hibákat vétett egy nyomtatvány kitöltésekor. Úgy érezte minden összeesett alatta és a kristály-torony legalsó szintjére zuhant. Sírása hosszan eltartott és nagyon nehezen nyugodott meg. Miután már könnyek nélkül ringatózott, egy szép emlék ötlött fel benne, ami visszaépítette önbecsülését. Egyszer a középiskolai szavalóversenyen a kedvenc költője külön kezet fogott vele példás teljesítményéért, az nagyszerű pillanat volt.

A nap szerencsére zökkenőmentesnek bizonyult a reggeli kétségbeesés után. Se a foltok, se a félelmei nem jutottak eszébe, amíg munkáit végezte. Ráadásul beosztottjai és a főnöke is mind kiváltképp előzékenyek voltak vele, ami jólesett neki. Az egyik kolléganője még egy doboz bon-bonnal is meglepte, amit aztán együtt eszegettek meg a szünetben.

Este a visszaútján beugrott a boltba és vett egy üveg bort, hogy férjével elkortyolgassák.

– Elárulod mi volt reggel? – kérdezte Ambrus szeretőn.

– Ó, tényleg! – Cecília felpattant. – Ki kell vennem a mosást.

– Mosást? Keddenként szoktál mosni?

– Nem, csak… - leült. – Reggel észrevettem két furcsa foltot a lepedőn és attól ijedtem meg. – mondta, és egy kissé megkönnyebbült.

– Két furcsa folt? – ismételte meg Ambrus.

– Igen, de nem fontos, most már minden rendben van. – azzal felszaladt, hogy kiteregessen a szobájukban álló szárítóra.

            Miután új lepedőt húzott, befeküdtek az ágyba és hamar elnyomta az álom.

            Másnap ismét későn kelt fel és kótyagosnak érezte magát. Ráadásul férje ismét nem volt mellette, és ami a legfurcsább volt, a foltok az újabb lepedőn is megjelentek. Ezúttal többen és nagyobbak, mind a férje oldalán.

            Cecília mély levegőt vett és megpróbált úrrá lenni csavarodó szorongásán, miközben közelebb hajolt a lepedőhöz. A foltokban volt valami megfoghatatlan, amitől nem tudta elhessegetni létüket egy hétköznapi indokkal. Úgy rémlett fel neki, mintha a foltok mozognának és valami különös, spóraszerű anyagot bocsátanának ki. Penész. – jutott eszébe és megborzongott. Hirtelen mozdulattal lerángatta a szárítóról az előző lepedőt és rövid keresés után azon is megtalálta a foltokat.

            Mintha hidegzuhany érte volna, egy pillanatra megmerevedett, s szinte bőréből kiesve rohant le a lépcsőkön, hogy kivigye a kertbe a lepedőket. Kint rádobta őket a grillrácsra, majd reszkető kézzel gyufákért nyúlt, hogy meggyújtsa őket. Az egyik végül lángra kapott, s a lepedőkre dobta. Egyszerre egy kéz ért a vállához és felsikkantott.

            – Nyugi, nyugalom. – búgta fülébe Ambrus, miközben felmérte a helyzetet. – Minden rendben?

            A nő megfordult és ráemelte tekintetét, de a megnyugvás helyett, még inkább eltorzult az arca. Hirtelen ellökte magától férje kezét és az arcához emelte a sajátját.

            A férje értetlen arcán ott éktelenkedtek a foltok. Azok a fránya, gyűlöletes, lélegző foltok. A fél szemét teljesen ellepte és az arcát is végigpöttyözte az a megfoghatatlan penész. Erőtlenül szólalt meg.

            – Mik azok… az arcodon?

            – Cicus, semmi nincsen az arcomon.

            – De! – szinte üvöltött. – Nézd meg! Nézd!

            Azzal berángatta a tükörhöz, hogy megnézze magát. A férfi továbbra is zavarodottan állt Cecília kezei között.

            – Nem látok semmit, drágám, de elhiszem, hogy baj van. – magabiztos hangot próbált felvenni, ám a nő ekkor már szinte semmit sem hallott. Szorítása egyre enyhült, majd hirtelen férje karjaiba borult.

            Nem emlékezett rá, hogyan került ágyba és mikor aludt el, de reggel fokozott éberséggel kelt fel. A látvány tébolyító volt. Most már nem csak foltok voltak a lepedőn, hanem a felén teljesen egybeolvadt a sötét massza. A kiterjedése miatt jobban megfigyelhető volt a majdhogynem hömpölygő fekete pusztulás. A létbizonytalanság, ami elöntötte olyan fojtogató volt, hogy szinte mindent kivert a fejéből, még azt is, hogy férjének nyoma sem volt a házban. A fürdőszobába rohant.

            A csapot megengedve hideg vízzel arcot öblített, hogy magához térjen, de alighogy felnézett, hátrahőkölt. A tükör teljes felszínét ugyanolyan egybefüggő feketeség takarta, mint a lepedő felét. Azután a szekrényhez rohant. A ruhák, a cipők – minden csupa-csupa folt és pötty volt. Magára húzott pár ruhát, majd leviharzott a lépcsőn. A közös képeik a falakon fekete pöttyöktől hemzsegtek. Még a férje kedvenc fotelét is beborította a feketeség. Felfordult gyomorral rohant ki az utcára. Elhatározta, hogy munkába megy, hogy elfelejtse mindazt, ami otthonába költözött.

            Szinte berontott az irodájába, ahol mindenki ijedten ugrott fel, majd segítőkészen álltak mellé. Segítsünk? Megcsináljak valamit? Hoztam még egy kis csokoládét! – minden egyes gesztus, kérdés és mondat egy összefüggő zsivajjá olvadt össze fejében és hirtelen nagyon megfájdult a halántéka. Ráadásul ez a borzasztó előzékenység halálra rémítette, hirtelen tudta, rájött, hogy mi lehet a baj. Beteg vagyok. – gondolta - Halálos beteg.

            Alig, hogy ezt végig gondolta, újból kivágódott az utcára és az orvosi rendelőbe sietett, ahová – mint bárhova a kisvárosban – gyalog könnyen eljutott. Azzal a céllal indult oda, hogy ha belepusztul is, de még ma bejut egy kivizsgálásra.

            – Negatív. – közölte a szemész a maga méltóságteljes hangján, majd széles mosolyra húzta száját.

            A szemész egyébként jó ismerősük volt, s a mosolyában rejtőzött valami Ambruséból, ez többször is eszébe jutott - igazi teleszájas férfi mosoly volt. Csakhogy valami most nem volt rendben vele. A doktor teljes fogsorát belepte a túlvilági penész.

            – Hogy micsoda? – kérdezett vissza Cecília, szinte háborodottan.

            – No, Cecilke, úgy csinál, mintha beteg akart volna lenni. Nem elég magának a… - azzal a doktor megállt. – No, nem akartam tapintatlan lenni.

            – Nem volt. Nem volt. – ismételgette, majd zavarodottan felállt a székből. – Mennem kell.

            – Cecilke! Kérem, vigyázzon magára, nem jó, ha ilyenkor… - legyintett, Cecília már rég kirohant.

            Mikor ismét hazaért, már javában szürkült az ég. Cecília a hazaúton, majdnem minden tárgyhoz odaszaladt, hogy megvizsgálja. Mindenhol megtalálta már a feketéllő anyagot. A járdán, tűzcsapokon, bokrokon, elé szálló madarakon. Mindez mégsem tudta felkészíteni arra, ami a házuknál fogadta.

            A teljes házat, minden szintjét, minden apró kis szegletét teljesen bevonta a mocorgó, örvénylő, gyászfekete sötétség. Maga a halál – jutott eszébe, majd kirázta a hideg. Ám ekkor felötlött benne, hogy valami egész nap kiesett a fejéből. Mi történt Ambrussal? Amikor legutóbb látta, őt is megtámadták a foltok, és reggel sehol sem volt.

            Berontott a házba.

            – Ambrus! – ordította. – Hol vagy? – semmi válasz.

            – Ambrus, kérlek, gyere elő! – semmi sem mozdult. Felrohant.

            – Ambrus, itt vagy? – a hálószoba is mozdulatlan volt.

            A telefonjáért nyúlt, a képernyőt alig látta, csak hellyel-közzel szakadozott fel rajta a feketeség. Feltárcsázta a férjét. Egy csöngés. Két csöngés. Három csöngés. Négy. Lerakta. Ismét felhívta. Egy csöngés. Két csöngés. Ekkor hirtelen meghallotta a telefont. Nagyon közelről jött a csengés. A sötétlő szekrényhez ugrott, kinyitotta és ott találta meg egy, a penésztől fekete, papírzacskóba rakva. Kikapcsolta. Mégis mi történik. – gondolta.

            A konyhába rohant, majd görcsösen remegve egy boros palackot halászott elő és benyomta a dugót az üvegbe, hogy végre ihasson belőle. Fellépcsőzött a hálószobába és lehuppant az immár teljesen beborított ágyra. Csak ivott és sírt. És tudta már. Mindenre emlékezett.

            Férjének üres helyére kuporodott és telesírta azt, zaklatottan belélegezte az utolsó kis illatmorzsákat, amiket még ott talált. A sötét penész oldódni kezdett. Először csak ott, ahol telesírta az ágyat, majd könnyein keresztül körbe nézett a szobában. Párat pislogott, mindenről mállott a rothadás. Már nem szennyezte a lelkét sem kétely, sem szorongás. Csak végtelen üresség maradt.

            – Meghalt a férjem. – mondta ki, és álomba sírta magát.