Jelige: Koffein82 – Kurvaélet

Kurvaélet. Tudom, két szó, de papa mindig egybe mondta. Ez volt a szava járása. Kurvaélet volt az anyám főztje, munka után a hideg sör, gól a meccsen és minden kiesett tejfogam, de kurvaélet volt a fűtés számla is, a hírek a tévében, a hittérítő a küszöbön, a madárszar a szélvédőn és a lehorzsolt könyököm. Én magam is egy könnyes kurvaélet voltam, amikor pár perccel a születésem után papa először tartott a kezében, mert ő volt ott az anyámmal, senki más. Papa, anyám és én, mi így voltunk egy család. Apámat nem ismertem. Segglyuk. Papa csak így emlegette.

– Az a segglyuk lelépett egy ribanccal, amikor te az anyád hasában voltál – mesélte papa. Amikor megkérdeztem, mi az a ribanc, azt felelte, olyan nőszemély, akinek a más férje kell, akkor is, ha az illető egy segglyuk. Papa soha nem kertelt, bármit kérdeztem tőle, mindig nyílegyenesen válaszolt, ezért akkor is hozzá fordultam, amikor a fejembe vettem, látni akarom az apámat.

Tudtam, anyám hazudni se félne, hogy eltántorítson a tervemtől, mint amikor megkérdeztem tőle, az a hegyes fülű kollégája, aki nálunk szokott vacsorázni, miért markolássza a combját az asztal alatt. Azt felelte, csak egy pókot sepert le róla. Hogy honnan tudom, hogy hazudott? Először is azonnal rágyújtott, ami biztos jele volt annak, anyám ideges. Másodszor ez a Yoda egyszer visítva kirohant a vécéből, mert „valami repdesett odabent”.

– Kurvaélet! – ugrott fel papa lelkesen, és elindult, hogy levadássza, bármi is az. Denevérben reménykedett, vagy legalább egy madárban. A mi betondzsungelünkben nagyobb vadra nem számíthatott. Rettentő csalódottan tért vissza.

– Egy molylepke volt – morogta, és úgy nézett a Yodánkra, hogy az kisebb lett, mint volt, egészen összement. Na, ha ez a fickó beszarik egy molylepkétől, már hogy sepert volna le egy egész pókot az anyám lábáról? Kizárt! Anyám hazudott, és hazudott máskor is, ha olyat kérdeztem, amihez szerinte még túl kicsi voltam. Előre tudtam, ha megkérem, vigyen el apámhoz, kitalálja, hogy egy másik bolygón lakik, vagy régen meghalt. Pedig tudtam, hogy él, mert hallottam, hogy papa egyszer nagyon dühösen jött haza.

– Összefutottam azzal a segglyukkal a kocsmában. Kurvaélet! Az ember már egy sört sem ihat nyugodtan – csapott az asztalra, hogy a hamutartó ugrott egyet rajta.

Nem maradt más választásom, megvártam a megfelelő alkalmat, amikor anyám véresre kent szájjal elment moziba a Yodával, és hét évem minden bátorságával a papa elé álltam.

– Kurvaélet – mondta papa, és beültünk az autóba, amiben mindig Deák Bill szólt, mert papa semmi mást nem hallgatott, csak a féllábút.

– Ez a fickó tud énekelni, nem csak nyávog, mint azok a selyemfiúk, akiket anyád hallgat. Ez az igazi zene, fiam – magyarázta. Amikor anyám egyszer meglepte egy Deák Bill koncertjeggyel, az volt aztán a boldog kurvaélet. Papa szeme úgy ragyogott, mint a hajzselé a fején.

Üvöltött a magnóból „elszórom az örökséégeeet”, és papa megállt egy építkezés előtt. Sok férfi dolgozott ott. Mind sisakot viselt, mint a LEGO figurák.

– Amelyik térdel – mutatta papa anélkül, hogy kiszálltunk volna az autóból. Így tudtam meg, hogy apám nemcsak segglyuk, hanem kőműves is. Majd kiesett a szemem. Izmos volt, szinte óriás, a vakolókanál kiskanál volt a kezében.

– Hiszen, pont úgy néz ki, mint te, papa! – ámultam. Még a körszakálluk is egyforma volt.

– Igen, mert ő a fiam. Vagyis csak volt. Kurvaélet! – Kiköpött az ablakon. – Lecseréltem. Most már lányom van, az anyád – fordult felém, – és te, az unokám. – Rám kacsintott, de az arca szürke volt, mint egy ceruzarajz. Anyámnak sose mondtuk el, merre jártunk.

– Ne szomorítsuk el anyádat! Sírt már eleget emiatt a segglyuk miatt – mondta papa. Sok közös titkunk volt, de mind közül ez volt a legnagyobb.

Apámat többet nem láttam, pedig minden alkalommal, ha elmentünk egy építkezés mellett, éhes szemem őt kereste. Helyette viszont beköltözött hozzánk a Yoda. Anyám izgatott volt, repdesett a lakásban, mint egy kerge kolibri, és mindent szanaszéjjel pakolt, ami nagyon nem tetszett.

– Légy vele türelmes! Anyádnak kell a férfitársaság. Ez a természet rendje. Mindenkinek kell valaki – magyarázta papa.

– Ezért jársz minden szerdán a Szováti nénihez? – kérdeztem.

– Kurvaélet! Ezt te meg honnan tudod? – Csak a vállam vonogattam. Kifigyeltem és kész. Szováti néni felettünk lakott, szóval nem volt nehéz dolgom.

Hála az égnek, a Szováti néni nem költözött be hozzánk, de egy szerdán sírva dörömbölt az ajtónkon. Bongyor haja remegett, és félig ki volt gombolva a blúza, hogy látszott a melltartója. Azért sírt olyan nagyon, mert a papa rosszul lett. Anyám azonnal szaladt, kettesével szedte a lépcsőfokokat. Olyan gyors volt, hogy még én sem tudtam megelőzni, pedig a Yodát simán lehagytam. Papa a földön feküdt, aztán a mentőben, utána meg a kórházban jó sokáig. De hiába tartották bent, egyre rosszabbul festett. Lefogyott, hogy a csontja majd' átszúrta a bőrét, és kihullott az összes haja, odalett a körszakálla, de még a szempillája is.

– Nyomjuk a bluest, és majd lesz valahogy – biztatott minket, de már annyi ereje sem volt hogy a vécébe pisiljen. Aludt, vagy a tévét bámulta. Néha úgy is, hogy a készülék be sem volt kapcsolva. Semmi kurvaélet.

– Jobban lesz – hazudta anyám naponta többször, és egyik cigit szívta a másik után.

– Tudom én! – hazudtam én is, mert olyankor anyám szeméből egy pillanatra elillant a félelem.

Papa nem lett jobban. Földkupac lett, fejénél kereszt, lábánál virág. Anyám és én úgy álltunk a koszorúhegy mellett, mint akik lekésték az utolsó buszt.

– Kurvaélet – mondtam a kezemben tartott fehér szegfűnek. Anyám ezúttal nem tolt le a csúnya szó miatt, inkább bekapcsolta a magnót, hogy a Kapitány is elbúcsúzhasson. „Álmodtam a színpadon egy bohóc színrelép. Nem táncol, nem énekel csak szomorúan néz. Nézőtér már üres, nincsen nevetés. Visz az út, visz az út, megyünk hazafelé…”