„Highway to hell.”

„I'm on the highway to hell.”

Bömbölt a rock. Egy kanapén ültünk és rekedtre énekeltük magunkat.

Én Isten jobbján ültem. Ha a túloldalról nézted volna, akkor a balján.

Ő tökéletesen élére vasalt kék inget viselt, hozzá fehér nadrágot. Így, elegánsan. Az ing ujja felhajtva, felső gomb kigombolva. Így, lazán.

Rajtam egy régi, fekete póló lógott, amin egy kopott AC DC felirat és az elmaradhatatlan villám vöröslött. Szó se róla, a póló egy kicsit rövid volt. A sok mosástól ment össze vagy elhasználódott az anyag, én nem tudom. Azt mondják, mármint a nők, a nők azt mondják, a fekete karcsúsít. Naná, a fekete! De nem ez a rövid fekete! Újra és újra visszatűrtem hát nadrágomba, hogy elrejtsem nyilvánvaló emberesedésemet.

– A sok evés. A kevés mozgás - paskolta meg Isten csibészesen a hasamat, miután letekerte a hangerőt.

Gátlásgyilkos rock ide vagy oda, úgy emlékszem, elpirultam.

– Ne szégyelld! Holnap nekiállsz edzeni és négy hónap alatt lejönnek a pluszok.

– Kockahasam lesz? - nevettem fel kényszeredetten.

– Az.

– Olyan, mint a lego?

– Megközelítőleg - mondta Isten komolyan. - Hidd el! Ismerem az életedet. Ismerlek téged. Tudom, mikor, mit, és miért teszel. És ezt is meg fogod tenni. Tökéletes kockahasad lesz.

– Én meg az edzés. Na hát! - mondtam kissé hitetlenül. A jó hírre mégis emelni készültem cabernet sauvignonnal félig töltött poharamat (isteni évjárat volt és az a hihetetlenül piros szín!), de ő megelőzött és előbb emelte az övét.

– Egészségedre!

– Egészségedre!

Koccintottunk, majd megforgattuk a folyadékot a pohárkában. Aki ad magára, az így csinálja, nem? Utólag persze könnyen okos az ember, és a kérdések is csak úgy tódulnak. Miért akartam profinak látszani előtte? Hát nem átlát rajtam, akár egy pohár vízen?

A borszakértés eljátszása után a kis kortyokat körbejárattuk a szánkban. Tényleg, ő vajon érez ízeket? Vajon a rossz ízeket is jónak érzi? Ha egyszer Isten előtt mindenki és minden egyenlő… Szóval, ki tudja?! Valahol itt jártam gondolataimban, amikor észrevettem, hogy pólóm már megint a nadrágomon kívül ficánkol.

– 3822 napja - szólt Isten, amikor arra gondoltam, vajon mikor is vehettem ezt a ruhadarabot.

– Tessék? - kérdeztem.

– 3822 napja - ismételte türelmesen.

– Ó. Vagy úgy. Ez körülbelül stimmel.

– Pontosan stimmel - javított ki.

– Te tényleg tudsz mindent. Visszamenőleg és előre - állapítottam meg.

Bólintott.

– És a szabad akarat? - kérdeztem felbátorodva, s talán nem is kérdeztem, inkább kérdeztük, tökéletes kórusban, egyszerre, én és cabernet sauvignon barátom. - Mi van a szabad akarattal?

– Minden elrendeltetett - nyilatkoztatta ki egyértelműen.

– Minden meg van írva?

– Minden meg van írva.

– Tényleg? - kortyoltam újabbat a vörös nedűből.

– Ha mondom! - nevetett és gyöngyöző hangja betöltötte a mennyek országát.

– Az ciki! - bukott ki a számon, azaz hogy szánkon, majd egy mosoly kíséretében ízlelgettem tovább a boromat. - Neked is. Mostantól nem sok beleszólásod van a dolgokba.  Tudod, ha úgy alakul és mégis meggondolnád magad - mondtam, majd oldalba böktem.

– Nem fogom - mondta, ahogy felidézem, úgy rémlik, nem teljes meggyőződéssel.

– Azért, ha mégis… tudod… tudod, hogy van az… hukk - csuklottam bele velős érveimbe.

Isten elnevette magát és nevetett, nevetett jóízűen. Nem tudom biztosan, mert én nem látok előre semmit, nem olvasom és főleg nem írom meg előre a jövőt, a múltból meg néha, pláne, tévesen idézek fel emlékeket, de úgy tűnt, nagyon erősen úgy tűnt, hogy egy kicsit… egy kicsit azért elgondolkodott.

És talán... újraírt egy-két sort. Vagy újra fog… valamikor.

Ha legközelebb bedörrentjük a Paradise Cityt, ígérem, lesz pár jó ötletem hozzá.