Égető szükségét éreztem egy pohár víznek...

...mégsem tudtam rávenni magam, hogy feltápászkodjak harmadosztályú whiskymtől bűzlő ágyamból és kielégítsem szükségletemet. A legalább fél éve mosatlan állapotú lepedő, a hozzá tökéletesen passzoló takaró gyűrűjébe béklyózva igyekezett kielégíteni az alvás iránti "második legsürgetőbb" vágyamat, ha már a harmadik helyén csak egy idegesítő kis kurzor villogott.

Hónapok teltek el és én egy mondatot sem haladtam.

Újra meg újra végiggörgettem az ötleteket összegyűjtő mappáimat, mégsem leltem meg sehol azt, amit kerestem. Végül úgy döntöttem, hogy segítségül hívom a jó öreg Johnniet,  persze csak a legolcsóbb fajtából. Nem akartam elkapatni magam, egyedül a hatás érdekelt, amit ki tudott váltani. Úgy gondoltam, hogy majd az alkohol elhozza azt, amire vártam, majd segíteni fog, hogy szárnyaljon a fantáziám.

Úgy hittem, hogy majd előcsalogatja... Tévedtem. Amúgy is csak a rokonnév miatt tetszett meg ez a márka.

Akárhogy is, a napokból hetek lettek, a hetekből pedig hónapok, és én egyre többet és többet ittam, mígnem a "lerészegedéséjszakaagépelőtt-jelenség" hétvégi programommá vált. Így jutottam el ide, ide a kínzó szomjúság és az aludni hívó alkoholmámor dilemmájába, ahol testem szükségletei vetekedtek egymással Maslow piramisának magasabbik fokára kerüléséért.

Mégsem jutottam semmire.

A parázsló szomjúság nem hagyott nyugodni, a kísértő álmosság pedig nem adott lehetőséget felkelni. Egyik oldalamról a másikra kínlódva hasított belém egy érzés. Egy olyan érzés, mi mindenki számára ismerős lehet, s óhatatlanul csak akkor jelentkezik, amikor a legkevésbé sem várjuk.

Dörömbölésre rezzentem össze.

A rozoga bejárati ajtó megveszekedetten rázkódott keretében, én pedig felocsúdva a nem múló dübörgés zavarában, szinte azonnal kikeltem az ágyból.

Menten meg is bántam.

Szédítő émelygés kerített hatalmába. Egy pillanat erejéig azt hittem, hogy elveszítem az eszméletemet, végül az ágyam melletti íróasztalba kapaszkodtam - csaknem lesöpörve haszontalan billentyűzetemet -, majd azon támaszkodva elcsoszogtam a mellette lévő szobaajtóig, onnan faltól-falig ütközve az előszobába botorkáltam. Ott már könnyű dolgom volt, két ajtókilincs és néhány kinyitott szekrényajtó is támaszomul szolgált.

Végül mire odaértem, a dübörgés megszűnt.

Kezemet mázsásnak érezve, egyszerűen csak ráengedtem a kilincsre. Tompa részegségemben azt reméltem, hogy majd karom súlya elég lesz ahhoz, hogy kinyissa az ajtót, de miután láttam, hogy ez nem fog összejönni, erőt véve magamon, ráfogtam a kilincsre és lenyomtam.

Az ajtót egy ismerős kéz maga előtt tolva, már-már vészjóslóan lassan nyitotta ki.

– Hát megjöttél... - Morogtam magam elé kelletlenül, majd azonnal hátat is fordítottam az ajtóban álló alaknak. Befelé indultam. - Előbbre vártalak! - Vetettem oda a vállam fölött, miközben összehúztam köntösömet és idegesen leráztam magamról a már rég rongyosra nyúlt szobapapucsom rajtam maradt párját. A másik valahol az ágyban kallódhatott. - Gondolom, nem kell beljebb tessékelnem... - és ő már lépdelt is utánam, miközben én leügyetlenkedtem magam a dohányzó-étkező-konyha, a lakás egyetlen normális asztalaként funkcionáló falapja mellé.

Végre úgy éreztem, hogy elengedhetem magam.

– Már megint ilyenkor jössz. - Fújtam ki az útközben gyújtott cigarettám füstjét, miközben Ő óvatosnak mímelt lassúsággal, alaposan felmérve a lakás lelakottságát, csatlakozott hozzám a konyhában. - Dörömbölsz, mint egy őrült, - nemesnek egyáltalán nem nevezhető egyszerűséggel az asztalra hamuztam - és azt hiszed, hogy azt tehetsz amit akarsz.

– Azt is tehetek - tárta szét karjait miután jól látszót undorral kihúzta magának az asztal túlsó oldalán lévő széket - amit csak akarok. - Leült velem szembe és a köztünk lévő másfél méteren csúsztatta felém a kitudja honnan szervált, általam sosem látott, nehéz porcelán hamutálat. - Legalább használj ilyen szart. - Fintorogta.

– Már miért tenném? - Vontam fel kihívóan szemöldökömet egy kómából ébredő hunyorgásával, és dafke azért is mellé hamuztam. - Amikor kellesz, nem vagy itt, amikor pedig már leszarlak, beállítasz mint valami kiskirály és eljátszod a kemény fiút. - Az asztalon könyököltem, úgy szívtam újabb, sistergő adagot a cigimből, majd rámutatva, felé fújva a füstöt, fojtott hangon folytattam. - Nem fogok úgy ugrálni, ahogyan te fütyülsz.

Elmosolyodott.

– Óh dehogynem Johnny-fiú. Pontosan azt fogod tenni, amit mondok. - Úgy dőlt előre az asztalon, pontosan bele a ráfújt füstbe, mintha csak élvezné annak szúrós, kátránytól bűzlő, méterekről sem összetéveszthető szagát. Egyszer sem pislogott. - Ez mindig is így működött.

Azzal felpattant a székből, s megállíthatatlannak tűnő módon tört előre a mindössze néhány lépésre lévő szobámba.

Egy pillanatra megállt az ajtóban, kigombolt zakója belelengett a hirtelen "megálljba!" Baljós mosolyánál csak rám szegezett, szikrákat vetően kék tekintete fosatott be jobban. Azonnal felálltam és indultam utána, de ezzel egy időben ő berontott a birodalmam legintimebb szférájába.

Ha ő itt volt, máris érvényét veszítette minden.

Ilyenkor az erkölcs, visszafogottság, mértékletesség, önérzet, tabuk, s minden egyéb érték, miket a hétköznapokban oly' sokra tartottam, már csak távoli visszhangnak tűnt az Ő mindent elsöprő szemérmetlen fesztelenségében.

Minden egyes alkalommal, amikor nyugovóra hajtottam volna fejem, Ő megjelent.

Amikor pedig csörtetve, dörömbölve, akárhogyan, de a legfigyelemfelkeltőbb módokon felbukkant, félre kellett dobnom bármit, amit éppen csináltam. Az esetek többségében éppen hogy az alvást. Sosem tűrte el, hogy ilyenkor ne rá figyeljek. Most is, a dörömbölés után a szobámat vette célba: az ajtóban álltam és néztem, ahogyan féktelen dühében a falnak vágja a whiskys üvegem. A fanyar erjesztésű Johnnie-t - legolcsóbbikát márkája képviseletének - keserűen itta be szobám lemálló tapétája.

Ő fejét rázva rám nézett.

– Johnny-fiú... Rendszer. - Közelebb lépett hozzám, miközben kezeit háta mögé rejtette. - Következetesség, - megint lépett egyet, s minden egyes szóval egyre közelebb és közelebb került - fegyelem, sport és kiegyensúlyozottság. - Egy méterre állt tőlem. - ÉRTED?!

És már csak a sötétséget láttam.

 

[...]

 

Billentyűzetemből immáron hiányzott néhány gomb, ahogyan a fogaim között is hézagok lüktettek.

Vér ízét éreztem a számban, fejem még a kínzó másnaposságtól is jobban pulzált. Fülemben éreztem a szívverésem szapora ütemét, és lassan de biztosan az elmosódott képek kiélesedtek. Az ágyamban feküdtem. Alattam már nem csak alkohol, de a számból kifolyt nyálas vér is vegyült paplanom féléves emlékeket őrző pacáival, ezzel igénytelen múzeumom újabb darabjává avatva az estét.

– Most nézd meg mit csináltál! - Csapott combjára gondterhességet színlelve. Az íróasztalomnál ült. - Kereshetem meg a gombokat. - Nézett rám monitorom éles fényében villogva, de tekintetét azonnal el is kapta rólam és lehajolt az ágy mellé. - Óh, itt van egy!

Én megpróbáltam felülni, de nem igazán ment.

Feldagadt arccal, egész testemet átjáró, területtől függően típusát változtató fájdalommal vergődtem, mire megkönyörült rajtam és felsegített. Először csak a falnak döntött, majd gyorsan visszapattintotta a megtalált gombokat, hogy aztán karomnál ragadva húzzon. 

– Na gyerünk! Nem fogok helyetted dolgozni! - Ráncigált, s én engedelmeskedtem az akaratának úgy, ahogyan mindig. - Ülj le a seggedre szépen! - Lökött a székbe, mire én majdnem hátraesve gördültem odébb vele, de megfogott és visszahúzott.

A monitor fénye elmosódott előttem.

Olyan volt, mint egy fátyol, ami akármerre nézek, nyomot hagy az emlékezetemben és beleégve a szemembe, örökké ott lesz. Elfedett mindent, még az Ő arcát is.

– A címet már felírtam... - Dőlt hátra az ágyamban, neki a falnak, lábait keresztbe rakva egymáson. A maradék pohár whiskymen fanyalgott. - Nem túlzás, ha magamról nevezem el - köpte ki az alkoholpermetet, aztán folytatta, mintha mi sem történt volna - ennyit igazán megérdemlek, ha már méltóztattam idejönni. Na meg, ha már ilyen szart itatsz velem... - Kacagta, én pedig a monitorra hunyorogva igyekeztem kivenni a villogó kis köcsög előtt lévő szöveget.

Nem sikerült.

Megdörzsöltem a szemem, és erősen koncentráltam. Még az ujjamat is az elmosódott szöveg alá biggyesztettem mire némileg fókuszálódtak a felnagyított betűk. Némán, magamban motyogva mozgatva a számat, tagoltan suttogtam a címet. 

– Brava! Bravaaa! - Tapsviharban tört ki. Ügyes vagy Johnny-fiú.- Hajolt előre pontosan úgy, ahogyan azt az asztalnál is tette, én pedig elgondolkoztam rajta, hogy vajon hol hagytam el azt a szál cigarettát. - Johnny! - Morogta. - Pontosan tudom, hogy most azon az istenverte cigarettán morfondírozol, ahelyett, hogy kihasználnád a kínálkozó lehetőséget! - Ütögette meg tenyere belső, kemény részével a homlokom, majd az ajtóra mutatott.

A cigaretta ott parázslott az ajtóban, pontosan ott, ahol én az ütés után összeestem.

– Elégedett vagy? - Kérdezte mormogva. Visszanézve rá, láttam, hogy egy parázsló cigaretta akadályozta a beszédét. - Most már nekiláthatunk...? Mert az időm véges, lassan elhúzok a francba és megint hoppon maradsz! - Dőlt hátra újfent. Ráncolt homlokkal, széttárt karokkal folytatta. - "Nem tudom mit írjak!" - Gúnyolt. - "Nincs tehetségem! Hagyom a francba az egészet!" - És végül összecsapta a kezeit. - Ember! Itt a sztorid az orrod előtt! Kezdj el írni, gyerünk!

Sietve kiült az ágy szélére. Hosszú percekig csak a monitort nézte. Mintha csak megdermedt volna.

– Hogyan kezdjem? - Kérdeztem fojtottan, minden bátorságomat összeszedve.

– Ahhhj te szerencsétlen! A végén csak meg kell írnom helyetted? - Választ nem várva máris folytatta. - Ennél jobb szarságra nincs szükséged, mint ami veled történik. - Hangja elszelídült. - Jól van, írjad amit mondok! A címe már ott van: Ihlet. Tovább: "Égető szükségét éreztem egy pohár víznek..."