Jelige: kukutyin – Hal

Apuval horgásztunk aznap is, amikor a beszélő halat kifogtam. A város melletti tóhoz jártunk hétvégenként mi ketten, fiúk. Anyu most sem jött, azt mondta unalmas neki ülni csak ott, de mi csak menjünk nyugodtan. Mielőtt belógattuk volna a botokat, felültünk az óriáskerékre is, közvetlenül a part mellett állt, már régóta szerettem volna kipróbálni. Kicsit féltem a tetején, és amikor lenéztem, a magasból tisztán láttam, ahogy megcsillannak a víz alatt úszkáló halak, mutattam is apunak. Ő csak hunyorgott, és azt mondta, ezt csak a gyerekek láthatják, a felnőttek sajnos már nem, mert elromlott a szemük. Mondtam neki, hogy még a csillogó pikkelyük is tisztán kivehető, és milyen jó hogy itt vagyunk az óriáskeréken, mert így tudjuk hova kell majd menni horgászni. Volt jegyünk is, botunk orsóval, etető, úszó, komolyan elő voltunk készülve. A hideg idő miatt apu rám adta a bojtos sapkámat. Kép is készült, fekete fehér. Nagyon boldog vagyok rajta, mert épp akkor fogtam ki a beszélő halat. Bedobtam a horgot, már tudtam hogyan kell, ne túl közel, és ne túl messzire menjen be a damil. Kiakasztottam az orsót, a horogra vigyáztam, és hátranéztem dobás előtt, nincs-e valaki mögöttem. Épp csak elmerült a horog, már kapás is volt, azt hittem valamibe beleakadt, de nem. Egy keszeg volt rajta, húztam is ki gyorsan, előtte persze bevágtam, finoman, nehogy kiszakadjon a szájából. Furcsa hangot hallottam, mint amikor fáj valakinek valami. Apu azt hitte én kiáltottam, mert örülök neki, hogy egy szép keszeg akadt a horgomra, és végre nem csak ő fog valamit. Nem mertem szólni neki, hogy a hal megszólalt, pont mint a mesében: “Teljesítem három kívánságod, ha visszaengedsz!”. Szerettem volna visszadobni, de apu azt mondta ez egy nagyon szép hal, méretes is, és nagyon ügyes vagyok, ebből lesz az ebéd. Anyu örülni fog neki. Otthon anyu egyáltalán nem örült, hogy megint egy csomó halat meg kell pucolnia, megölni se volt hajlandó őket, azt végül apunak kellett. Kalapáccsal próbálta agyoncsapni, de nem ment, ezért késsel vágta le a fejüket. Én nem mertem nézni attól fogva, hogy megtudtam a halaknak is van vérük, mert az elsőt, egy törpeharcsát még láttam. Fehér bőre volt, tátogott, a piros húsából csorgott le a vér a vágódeszkára. A hazaúton végig suttogtam a halnak, de az csak nézett rám. Már azt gondoltam, tényleg csak képzeltem a dolgot, mert apu elmagyarázta, hogy a halak nem tudnak beszélni, csak tátognak. De egyszer csak a hal így szólt:  “Az egyezség úgy van, ha visszadobsz, akkor lehet feltenni a kívánságokat. Így már nem”. Többet nem mondott, hallgatott hiába kérleltem. Otthon gyorsan beraktam a mosogatóba a halamat, hátha attól jobb kedve lesz. Vizet eresztettem rá, kérleltem mondjon valamit, lássák a szüleim is, hogy ő különleges. Anyu és apu mosolyogva néztek milyen aranyosan játszom, pedig én csak beszélni akartam vele, ne haragudjon, hogy nem dobtam vissza, meg fogom menteni. Nagyon szerettem volna, ha végre mondhatom neki a  három kívánságot. De a hal csak hallgatott, egykedvűen úszkált körbe. Kiabáltam, amikor apu kivette. Amikor beledöfte a kést már sírtam, anyu megértően mosolygott ilyenek a gyerekek, és én különösen érzékeny vagyok. Aznap nem ebédeltem, pedig szeretem a halat. Új mozdonyt szerettem volna a vasutamhoz és egy kistestvért, hogy ne legyek egyedül, és tudjunk együtt játszani. A harmadik még nem jutott eszembe. A hal nem szólt semmit, amikor apu beleszúrt.