Jelige: rizike – Parasztlengő

Még az óvodában kapta az első olyan pofont, amitől a csillagokat látta. Felnőtt fejjel örült neki, szó szerint tudja mit jelent ez a kifejezés, és még mindig fel tudta idézni, mit érzett akkor az a kisgyerek. A barna macira is élesen emlékezett amivel az óvónő a számokat mutatta, az első kocka az egy, a maci felugrik a következőre, és akkor ez kettő. Kicsi barna műanyag játékfigura, a kockák szürkék, a nő háttal a fénynek magyarázott. Unta az egészet, már tudta a számokat. Álmosító, megnyugtató volt az óvónéni hangja, olyan mint az anyjáé. Hallgatta egy darabig, aztán kinézett az udvarra. Nagy, teknős alakú szökőkút a kert közepén, a nyitott ablakon langyos szél áradt be a terembe. Az ebédszünetben az udvaron álló jegenyékről leesett kicsi zöld bimbókat ették. Az óriási terület bokrai között könnyen el tudtak bújni, voltak akik kimásztak a rácson, és a közelben álló rendőrbácsit is lehülyézték. Ő sose mert volna ilyet tenni. Kint járókelők sétáltak, magasan haladt az udvar mellett az utca, könnyedén be tudtak nézni az óvodába. Valahonnan rádió is szólt. Jobbra fordította a fejét, a titkos virágevésről súgott valamit a mellette ülőnek, nem halnak-e bele. Fehér ing, rövid fekete nadrág volt rajtuk, lábukon csatos szandál. A zokniját beszéd közben megigazította, az a kényelmetlen fajta, ami egy darabból készül, az alsó végén úgy megkötve, mint egy zsák. Félkörben ültek a fal mentén. Azóta se érti, hogy tudott az óvónő olyan gyorsan odaérni hozzá. Minden figyelmeztetés nélkül ütött. Már csak az óvónő hátát látta, ahogy megy visszafelé. A maci a kockák tetején feküdt. Akkor jött rá, hogy egy pofont kapott, ekkorát még sosem, azt se tudta, hogy mik azok a csillogó, úszkáló dolgok a szemében. Egy pillanat volt csak az egész. Az óvónő folytatta a magyarázatot, és akkor a maci felugrik a következő kockára, na ki tudja gyerekek?

Ott állt a bérház előtt. Az épület a szocialista realizmus tipikus példája, a vakolat erősen pergett, de így is maradt benne szépség. A nevet már korábban kinézte a kaputelefonról.  Egyáltalán nem volt nehéz az egykori óvónőre rátalálni. Tudta róla, hogy egyedül él, hova jár, mit kedvel. Nem akart sok időt eltölteni a vidéki kisvárosban, nem messze parkolt, néhány utcányira. Elvégzi amire évtizedek óta készül és megy is tovább, tudott egy jó éttermet a közelben. Csontleves cérnametélttel, és túrós csusza.

Ment fel a lépcsőn. Vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be, vannak bűnök, amikre nincs feloldozás. Eszébe jutott a kisgyerek, aki régen ő volt, mintha egy másik ember életére emlékezne vissza. Rá kellett jönnie, úgy tekint vissza egykori önmagára, mintha gyerekkori énje meghalt volna. Tartozik neki ennyivel. A kisfiúnak, akit csak ő ismert igazán. A lépcsőházba könnyedén bejutott, a kérdezőbiztosi rutinja segített. Csöngetett, bentről hang hallatszott. Tudta a nő a macskájához beszél, azt is, hogy az állat egyik fülét pár éve leharapta egy kóbor kutya. Kinyílt az ajtó, rögtön felismerte a már hatvanas éveiben járó nőt. Paprikáskrumpli illata áradt ki a lakásból. A macira gondolt, hogy eljutottak-e tízig. Egy parasztlengőt adott köszönés nélkül. Hidegen nézte, ahogy a nő a földre esik. A fejét beütötte az ajtófélfába, keskeny vércsík indult meg a halántékáról a padló felé. Nem szólt semmit, mire a nő felnézett volna ő már lépkedett lefelé. A lépcsőfordulóban pár szobanövény haldoklott a sárgás ablaküveg mögött, földjükre kiült a só. Meg kéne locsolni őket gondolta. Sajnálta ezeket az elfeledett, fénytelen lépcsőházi kanyarokban szenvedő virágokat. Néhány halott légy is hevert a padlón. Elővette a noteszát, és kihúzta a nő nevét a listáról.