Ugrás a tartalomra

 

Jelige: kolibri – Erőlködöm, hiába, hiába

Sötétmélykék az ég, de az alja már sárgás zöldbe hajlik, ahogy kel fel a nap. A kesztyűm ujjai levágva, a kezemben ugrál a cigaretta parázsló vége, ahogy a kis szikrák öngyilkos merénylőként ugranak alá, dideregve várom, hogy kinyisson a kapu. Bakancsom alatt ropog a hó, ahogy ide-oda toporgok a lefagyott járdán. A hanyagul megkötött sál résein befúj a jeges szél, hideg végigszalad az egész testemen.

Nyekereg a régi vaslemez a jeges betonon, ahogy az unott közeg kitárja az ajtót. Bizonytalanok a lépteim, az előző éjszaka nyomja a halántékom, forró a homlokom. A másnaposság kérlelhetetlenül közeleg, ahogy a tegnap elfogyasztott alkohol utolsó molekulái is lebomlanak, és már csak a kínzó remegés marad a gyomorban. Nem segít az állapotomon, hogy most, reggel 8-kor, két nappal karácsony előtt a rendőrségre kell mennem. 

December 22., ez az utolsó munkanap ebben az évben, amikor még van esélyem bejelenteni az eltűnt okmányaimat. Ez idén már a harmadik, és az év közeledtével merek bizakodni abban, hogy az utolsó is, amikor tördelmes vallomást kell tennem arról, hogy s miképp veszítettem el az evilágban jelenvalólétemet a hatóság előtt igazoló iratköteget. Narancsszínű műanyag sorszék, az egyik végén én, a másik végén egy rosszarcú, kapucnija alá húzódó férfi helyezkedik el. Végignézek magamon, sárfolt a térdemen, a körmöm alja mocskos, számból savanyú alkoholszag árad. Konstatálom, hogy én sem vagyok kevésbé rossz arcú mint a jobbomon vacogó alak. Mert persze minek is a váróban fűteni, rendőrségre önszántából épeszű alak nem megy ilyenkor, meg leginkább semmikor sem, csak ha vaj van a füle mögött. Valahonnan a távolból elhaló hangon a csendes éj szól a magnóból. Gyomorforgatóan hat ebben a közegben. SZERETETMINISZTÉRIUM! Fél szememet összehunyorítva távolodom a gondolataimban, mikor belehasít a csöndbe a vezetéknevem, kapom magam, és megindulok az előttem haladó bakancspuffogások nyomán. Második ajtó jobbra, ott várjon, tartja elém megálljt parancsolóan tenyerét a bekísérő egyenruhás, aki amúgy, most veszem csak észre, nő. Darabig még álldogálok ott, mire szólítanak, hogy kisasszony. Felerősődik a rádió hangja, innen szólnak a meleg dallamok. A koszosfehér falon Budapest térkép, az ablaküvegen papírból kivágott hópelyhek. Az iskolákból ismert halványzöld asztal sarkán húszcentis műanyag karácsonyfa, fröccsöntött almákkal, aranyra fújt diókkal ágain. Mellette porszagú papírtorony. Negyvenes, kopaszodó, bajszos tiszt terpeszkedik a megroggyant forgószékben. Az inggombok titáni küzdelemmel tartják össze a textilt a hordószerűen előretüremkedő hason, amely a deréktájon szorosan összehúzott övből kibuggyan. A halványkék, rövid ujjú ing felül kigombolva látni hagyja a burjánzó mellszőrön csillogó verejtékcseppeket. Innen bezzeg nem sajnálják a fűtést.... garbóban és kötött pulcsiban fullasztó ez a hőség, kibújtatom a vállam a kabát alól, és várom a kérdéseket. 

Milyen ügyben? Mi történt? Elvesztettem, ööö ellopták...Elveszett? Ellopták? Mégis melyik? 

Azt hiszem, mégis inkább ellopták...Kíván feljelentést tenni? Ismeretlen tettes? Inkább hagyjuk...

Buszon? Héven? Mégis melyiken?

Záporoznak felém a kérdések, és próbálom felkutatni az emlékképeket, de teljesen összezavar, ahogy ez a hájpacni velem szemben kaján vigyorral nyalja a szája szélét. A hájas ujjaival kattintgatja a tollát. Minden egyes kérdéssel közelebb hajol, liheg bele a képembe. Olcsó fekete kávé kesernyés szaga árad a dohányfüsttől elsárgult bajusz alól. Összefonom a karjaim a mellkasomon és magam alá húzom a szorosan keresztbe vetett lábaim.

Mikor? Hajnalban? Reggel? Mit mászkálsz különben is ilyenkor egyedül? A pasid nem volt veled? Neem? Pedig egy ilyen csinos kis csajnak biztos van…

Kacsint. Összerándul a gyomrom és a számat elönti a gyomorsav íze. Nekipréselem a hátam a szék támlájának, végigszalad rajtam a hideg, ahogy a derekamon lecsorgó verejtékcsepp csiklandozza a bőröm.

Ja, hogy a kulcsot is? Bankkártyát is?

Telefont is? Milyen érték? Igazolványok?

Készpénz is volt?

Átmelegszem, viszket a fejem a sapka alatt, érzem, hogy kipirul az arcom, de nincs az az isten, hogy vetkőzni kezdjek ezelőtt a perverz előtt.

 

A szomszéd szobából az ajtófélfa melett egy unott arcú titkárnő kukkantgat át, és szemét rólam vélhetőleg a beszélgetőpartnére kapkodva, enhye fintorba hajló grimasszal az arcán pusmog-sutyorog. Az ügyintéző tiszt képéről nem akar lekopni az a pajzán vigyor, és meggyőződésem, hogy ha tehetné, fittyet hányva a fiatalkorúakkal szexuális kapcsolatot létesítést tiltó törvényre söpörné le az aktakupacot az asztalról, hogy. Fene a gusztusát... mocskos vagyok és büdös. Hasogat a fejem. A hangok egyre tompábbak, mintha egyre távolabb zsugorodnék, a nyakam süpped a sálamba, haladjunk már, könyörgöm, morgom magam elé.

Jegyzőkönyv, végre, pecsét, persze, büntetőjogi, azaz, felelősség, hogyne, aláírás, aviszon'látás, még ne, fénymásol, pecsétel, most viszon', ajtó durr, kifelé.

Sietős léptekkel vágódom ki a szobából, kiérek a folyosón, a hátam mögül kiordít valaki, mire felkapja a váróban ülő fazon a fejét, és megindul belefé. A vállunk majd összeér a szűk folyosón, egy pillanatra találkozik a tekintetünk, közöny ül a sárgás barna szemekben.

Cigarettára gyújtok, nagyot szívok belőle, a füstöt kijújva vetek még egy pillantást a papírra, és undorodva a zsemembe tömöm a jegyzőkönyvet. Mint akit megerőszakoltak, indulok haza, üvölt a fülembe, hogy kézigránát kell.

 


 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.