Jelige: Bohémélet – Karácsonyi Csoda

Már karácsony előtt egy hónappal díszbe öltöztetik városunk utcáit és házait. Csodás fények, finom fahéj, mézeskalács és pirított mandula illat árad a levegőben és csodás pelyhekben hullik a hó. Mindenki ünnepi hangulatban van, pedig még egy hónap van karácsonyig. A kollégák csak arról beszélnek, hogy ki mit vesz a rokonoknak vagy épp egymásnak. Engem mindig örömmel tölt el a karácsonyi készülődés! A karácsonynak különleges bűvölete és csodái vannak! Figyelem az utcán jövő menő embereket és látom ahogy  az arcukra van írva az öröm ünnepe. De miért nem szól ez az ünnep, csak a szeretetről? Mikor látják be az emberek, hogy ez az ünnep csak a szeretetről és a békességről kell hogy szóljon - gondolkodtam el magamban. Gyermekeink, Kimberly, Shon és Donna már felnőttek ugyan és a saját életüket élik, de mind a hármat egész pici kortól fogva a mások és az egymás iránti szeretetre neveltük. Így tudtunk csak talpon maradni, hogy a szeretett összetartott bennünket, mert különben a fájdalomba, bele örültünk volna.

Húsz évvel ezelőtt egy átlagos reggelen, mint minden alkalommal férjem elindult a munkába. Elköszönt tőlünk és még visszaszólt az ajtóból: - Katrin-  ma a kocsit szervizbe kell vinnem , később jövök haza - mondta és sietve kifordult az ajtón. TÖBBÉ NEM LÁTTUK ŐT! Talán egy óra sem telt el amikor csörgött a telefon.   Hirtelen valami nyugtalanság vett erőt rajtam amikor a kagylóhoz nyúltam.  A férjem kollégáját hallottam, de nem hittem el szavait, talán csak tréfál velem, de a hangja komoly volt. 

– Ma fontos tárgyalása van, azért keresem - mondta idegesen-  Ilyet még nem tett soha,  mindig pontos volt. -  Miközben én próbáltam nyugtatni magam és egy szót sem szóltam, a fejemben átsuhant ezer gondolat.  -Nem tudom mi történhetett - válaszoltam végül remegő hangon.

A munkába nem érkezett meg,  de mi lehet vele ? és a kocsija  hol van? - kérdezgettem magamat, mert azt sem látták az iroda környékén. Köddé nem válhat senki, vagy mégis? Talán baleset érte vagy elrabolták és váltságdíjat kérnek érte? Bár mi is lehet, de mivel ügyvédként dolgozik, a város legjobb ügyvédi irodájában és mindenki szerette, nem volt haragosa. Ezek a gondolatok jártak a fejemben, miközben teltek az órák én csak vártam és csak abban reménykedtem, hogy odafent meghallgatják a kérésemet!

– A kicsiknek nem tudtam hogy mit mondjak. Óriási szeretett kellet a gyermekeim és a férjem iránt, hogy össze ne roppanjak. De mivel nem tudtam semmi biztosat és akár minden pillanatba beállíthat, így azt mondtam nekik, hogy nemsokára megjön.  Az egész város egy emberként járta az utcákat, majd a megyében is keresést adtak ki, mint eltűnt személy. Teltek a napok, a hetek, de attól a reggeltől, senki nem látta többet, mintha a föld nyelte volna el. Ez a Karácsony nem volt örömünnep számunkra, csak imádkoztunk és sírtunk, söt a gyerekek sem nyúltak az ajándékokat, mert várták haza az apjukat. Az ünnepek szomorúan teltek el és átmentünk egy újabb évbe. A keresést lezárták és azt mondták, hogy ha három évig nem kerül elő halottá nyilvánítják. A fájdalom olyan nagy volt bennem a hiánya miatt, de mindig amikor ránéztem a gyerekekre tudtam hogy miattuk tartanom kell magam. Telt az idő és a gyerekek egyre nagyobbak lettek és már nem tudtam tovább eltitkolni előlünk a valóságot. Így egy nap leültem eléjük - Édeseim, apa eltűnt! Senki nem találja, de nekünk a szeretetünk olyan nagy és a hitünk olyan erős, hogy visszajön hozzánk biztosan, mert ö is nagyon szeret minket -mondtam határozottan és nagy szeretettel- és akármeddig is kell várnunk rá, mi várunk! -Tudom csodák nincsenek, de mi mégis hiszünk benne, hogy megtörténhet, így kell lennie- fejeztem be és úgy látszott, hogy ezzel meg is nyugodtak. Mikor ezeket mondtam magamat is nyugtattam. De az évek csak teltek és este mikor minden elcsendesedett magamban ismételgettem, hogy ilyen szerelem nem érhet véget csak így, a lelkem tombolt a fájdalomtól és mikor a párnáját végig simítottam, a könnyeim záporoztak. Reggel a mosolygós arcát láttam magam előtt, mintha azt mondaná, még bírnod kell egy kicsit és haza jövök hozzátok. De be kell látnom, most a gyerekeket kell néznem. Mivel Kimberly volt a legnagyobb így vele külön leültem beszélgetni. Elmondtam, hogy nagy változást kell átélnünk mert el kell adnunk a házat és munkát kell hogy találjak. Össze kell tartanunk, mert csak  így  tudjuk  átvészelni  ezt  a nehéz  helyzetet. Találtam munkát hamar egy ingatlan értékesítő cégnél. Ahol először is a saját házunkat mérettem fel és végül eladtam a házunkat. A gyerekek sírtak, mert nem akartak el költözni. Donna hüppögve  mondta - Apa majd  nem talál  meg  minket. 

– De kicsikéim,  megígérem neked, hogy egyszer  veszünk  itt  megint  házat- próbáltam vigasztalni.

Elindult az új életünk, apa nélkül és a férjem nélkül. Új lakásba  költöztünk,  a  gyerekek  jók  voltak és ügyesen összehangoltuk a napokat. Nekem nagyon tetszett a munkám, kötetlen volt így az iskolát, óvodát, könnyen megoldottam, és  a  többi  házimunkát  is.  A fizetésemre sem volt panasz, szépen kerestem, és mivel maradt a ház eladásból is valamennyi, így  gyűjtögettem egy új házra.  Már eltelt  három év amikor egy reggel a postaládában  egy  levél várt rám. “Sajnálattal közöljük, hogy három év elteltével eltűnt férjét halottnak kell nyilvánítani…”-olvastam könnyekkel a szememben. Most hasított belém az igazi fájdalom,   elsötétült a világ és forgott velem minden. Özvegy lettem -mondogattam magamban-   anélkül hogy  eltemettem  volna a férjemet. De számunkra nem halt  meg, mert a szívünkbe még mindig hazavárjuk és bízunk  benne, hogy a szeretett ami összeköt minket, mindent  legyőz.  Sokszor magam elé képzeltem, hogy egyszer csak becsenget az ajtón és elénk áll és elmesél mindent nekünk erről a húsz hosszú évről, hogy hol járt, mit csinált. Tudtuk hogy ha nagyon erősen hiszünk benne, úgy is lesz. Össze tudtam spórolni az új házra elegendő pénzt így elkezdtem keresni új otthonunkat abban az utcában ahol a régen  laktunk. Közelgett a húsz éves évfordulója annak a napnak mikor utoljára láttuk őt. Szerettem volna a gyerekeket meglepni és olyan nagy szerencsém volt, hogy sikerült a volt házunkkal szemben egy ugyan olyan kertes házat megvenni. Titokban átköltöztem az új házba, majd gyerekeket felhívtam telefonon és megkértem őket, hogy a régi házunknál találkozzunk,  mert szeretném ha megemlékeznénk apáról.

Igy is lett, én az ablakból néztem ahogy forognak, és keresnek engem. Kimentem eléjük, és az utca túloldaláról integettem nekik és elkiáltottam magam - Itt szemben, ez a miénk! - Volt is nagy sikítás, ölelkezés,  sírás és nevetés a boldogságtól.- Megígértem nektek, hogy egy nap visszajövünk és meglátjátok apa is hazajön, érzem a lelkemben - folytattam. Lassan mindenki elhelyezkedet saját szobájában és később a nappaliban neki fogtunk a házat feldíszíteni.  Húsz éve nem volt ilyen karácsonyunk, mert mindig csak a szomorúság lett úrrá rajtunk. De most vidámság és nevetés hallatszott ki a házból. 

Egyszer csak megszólalt a csengő, mindenki felkapta a fejét és elhallgatott és csak néztünk egymásra mert furcsa volt hogy bárki is jönne, hisz még senki nem tudta hogy itt lakunk.

– Én megyek nyitni-  szólt Donna hirtelen és már repült is az ajtó felé, szélesre tárta azt, hogy bárki bejöhessen rajta. De mint akibe villám csapott , egy pillanatra  megmeredt  mert ismerős  vonásokat  fedezhetett fel  az ajtóban álló férfin -Mamiiiii! - hallottam a lányom hangját és én is az ajtóhoz, de nem tudtam megszólalni, csak néztem a férfit meredten mintha szellemet láttam volna és mellette egy ismeretlen kislányt. De akkor  könnyeim már folytak, mint a zápor és a  nyakába ugrottam.

– Drága egyetlenem csak hogy itt vagy nekünk - szólaltam meg végül, amikor már Donna is rajta csüngött örömmel. Shon is kiszaladt erre a nagy sírásra és nevetésre és amint meglátta hogy mi történt, elkezdett kiabálni

– Kimberly gyere, gyere, siess, megjött Apa!!! - és ö is  befurakodott  a  többiek közzé, hogy  apját  átölelje.

Isten hozott itthon Apa - mondta Kimberly amikor odaért és ö is oda bújt, hogy átölelje. Szeméből is potyogtak az örömkönnyek, mikor észrevette, hogy apja mellett egy mosolygós kislány álldogál, aki távolabbról  nézte a család felhőtlen boldogságát. 

– Apa gyertek beljebb - modta végül Kimberly és kezét nyújtotta apja felé.

– Édes kincsem jövünk - válaszolt apja miközben lenézett  a kislányra - de hagy mutassam be nektek a legkisebb lányomat, Susan, nemrég múlt 10 éves.

Mindenki arcán a döbbenet látszott egy pillanatra és csak nézték egymást.

– Gyere csak szívem! Milyen szép vagy és biztos  okos is mint az édesapád.  Egy boldog nagy család leszünk, ugye gyerekek?- törtem meg a csendet.

– Igen mami! volt az egyhangú válasz miközben körbe vették  és megölelték egymást. Már vitték is magukkal megmutatni a szobákat.De Shont valami furdalta belülröl és nem tudta hogyan kezdjen neki. - Szeretném tudni hol a mamád? - kérdezte meg végül halkan.

– Meghalt,  mert beteg volt. Már egy hónapja hogy eltemettük de én már több éve tudom, hogy anyukám becsapta apukámat, így élt  vele hazugságban  húsz éven  át  és elvette három kisgyerek apukáját-válaszolt Susan szomorú hangon - De én ismerlek benneteket mintha mindig is együtt lettünk volna, mert apukám sokat mesélt rólatok.

Már hallottam hogy a gyerekek jönnek le a lépcsőn , de én képtelen voltam elengedni a férjemet, sírva össze borultunk újra és újra és éreztem, hogy a hosszú évek nem változtattak rajtunk semmit. Csak erősebbé tette a szerelmünket.

– Apa mikor meséled el nekünk, mi történt veled mikor tőlünk elköszöntél, azon a reggelen? - kérdezte hirtelen Shon. Apja hozzá fordult és kezét Shon vállára rakta, majd így folytatta- Nemsokára fiam, nemsokára...