A nyár elmúltával Mónika is hazatért a Balatonról. Jó volt, szép volt a nyár, de elég volt.

Szabadsága is letelt, ismét a munkás napok várták. Már nem szerette igazán amit csinált.

Hamar kifárasztotta egész délelőtt a városban rohangálni egyik helyről a másikra. Még jó, hogy csak fél napot vállalt már. Néhány éve még nagyon szerette az ügyintézéseket. Akkor még inkább hobbiként tekintett rá. Élvezte a rengeteg embert, az ismeretségeket, hogy hivatalból oda is bejuthatott ahova mások nem. A sok futó ismerős ellenére csak kevés igazán jó ismerőse volt.

Egy őszi még napsütéses langyos napon a várost járva egy nyári ismerősébe botlott. A meglepetéstől  hirtelen teljesen leblokkolt, még a szája is tátva maradt a csodálkozástól.

– Szia! Megismersz ? Nyáron Balatonon találkoztunk. - szólt a férfi.

– Szia! Persze hogy megismerlek. Csak megleptél. Nem számítottam rá, hogy pont itt találkozunk. Úgy emlékszem nem is vagy pécsi.

– Jól emlékszel.

– Mi járatban?

– Gondoltam megnézem a Zsolnay negyedet, sokszor hallok róla a rádióban, na meg reméltem, hogy idegenvezetőt is találok hozzá.

– Tudod, hogy én csak egy ügyintéző vagyok.

– Persze hogy tudom, de most nem is az a lényeg. Te vagy a lényeg.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy eljöttél megkeresni egy nőt egy ismeretlen nagyvárosban?

– Tudtam, hogy rá fogsz jönni. Elkísérsz?

– Holnap. Most még dolgozom.

– Mikor végzel? Megvárlak.

– Délig dolgozom. Hova menjek utána érted?

– Sehova. Megyek veled.

– Hol szálltál meg?

– Még sehol. Gondoltam ebben is segítesz.

– Meggondolatlan vagy. És ha nem találkozunk?

– Ekkora városban csak találok egy ágyat.

– Akkor keresünk neked egy szobát, aztán kávézunk egyet valahol.

– Nálad?

– Majd megbeszéljük. Most megyek, még el kell intéznem valamit.

– Mondtam, megyek veled. Addig is ismerkedek a várossal és veled lehetek.

– Jó, rendben. Akkor a következő célpontomig sétálunk egy kicsit.

Nem kellett messze menniük és már el is érték a következő ügyintézési helyet.

– Egy kicsit itt ülj le, ide nem jöhetsz velem. Felveszek néhány iratot leadom a főnökömnek és mehetünk kávézni. Nem tart sokáig.

Mikor már több, mint egy óra is eltelt a férfi kezdett türelmetlen lenni. Dávid nem igazán volt türelmes. Pont Mónika ellentéte. Várakozás közben összeakadt egy másik ismerősével. Nem igazán lepte meg. Titkon számított is barátjára, hátha még se megy minden olyan egyszerűen Mónikával. Elég merev egy nő. Szép, kívánatos, de túl megfontolt.

– Helló „ tesó „

– Szevasz cimbora. Hát te?

– Mónika

– A nyári nő?

– Ja, nem egy egyszerű eset.

– Ez már csak így van ha egy gondolkozni tudó nővel kezdesz.

– Ne légy már cimbi te is ilyen merev. Ne mondd, hogy te csak a feleségeddel töltöd minden éjszakádat?

– De mondom. 50-en túl már általában mindenki megkomolyodik. Képzeld el létezik még hűség. Egyébként már nem vagyunk együtt.

– Csak nem egy másik nő?

– Nem. Hol szálltál meg? Miért nem jössz hozzám? Beszélgethetnénk egy jót.

– Lehet, hogy az lesz. Nem tudom beudvarolni magam ehhez a nőhöz. Már jön is. Kávézunk aztán utána valószínűleg felhívlak.

– Sziasztok. Sajnos kicsit lassabban mentek a dolgok. Látom közben találkoztál egy barátoddal. - fordult a nő Dávidhoz.  Ki ő? Bemutatnád?

– Bocsi, ő Feri. Együtt jártunk egyetemre.

– Meghívhatunk egy kávéra? - fordult Mónika Ferihez.

– Ha nem zavarok, köszönöm.

Kávézás közben Mónika érdekes dolgokat tudott meg Dávidról. Utána a két férfi hazakísérte. Mónika újabb meglepetésére Dávid nem erőszakoskodott tovább, elbúcsúztak és elmentek. Megígérték, hogy reggel telefonálnak és együtt mennek a Zsolnayba.

Arra aztán várhatott a nő. Nem is bánta nagyon, hogy nem telefonáltak. Elege lett Dávid nyomulásából. Feri végig jóval zárkózottabb és szimpatikusabb is volt. Jó, hogy megjelent, különben elég nehéz lett volna megszabadulni Dávidtól. Szerencsére ezután többet nem is hallott a férfiről. Lassan el is felejtette azt a délutánt.

 

Karácsony közeledtével egy bevásárló körútja alkalmával váratlanul ráköszönt valaki. Egy ismerős férfi hang volt. Hirtelen azonban nem tudta ki lehet az. Megfordult. Nem is gondolta, hogy még valaha találkozni fog Ferivel. Bár egy városban laktak. De mégis  csak Dávid barátja, és a barátok viselkedésben többnyire hasonlítanak egymáshoz.

– Szia! Nem gondoltam, hogy találkozunk még valaha.

– Én is csak reméltem. Dáviddal találkoztál azóta?

– Nem, és őszintén nem is akarok.

– Mert?

– Mert nem az esetem. Nekem nagyon nem szimpi amikor ennyire nyomul egy férfi. Ha neked is csak egy ágyszomszéd nő vagyok a sok millióból akkor szia – már ment is volna tovább, de Feri nem hagyta magát lerázni.

– Csak örülök, hogy találkoztunk. Szívesen meghívnálak egy jó kávéra vagy valamire.

– Kösz, nem. Örülök, hogy találkoztunk. Szia!

– Szia! - búcsúzott csalódottan a férfi.

Mire Mónika kifagyva hazaért az interneten márt várta Feri levele.

– Ő is lerázhatatlan, mint a barátja – gondolta. - Na jó, nézzük mit írt.

„Kedves Mónika!

  Kérlek bocsáss meg nekem a lerázhatatlanságomért, de ha szóban nem hallgattál meg le kell, hogy írjam amit érzek. Elítélem Dávidot a nyomulásáért, de örülök neki, hogy így alakult, mert nagyon tetszel és látom nem fekszel le bárkivel. Van türelmed kivárni a megfelelő férfit.

Azaz engem.

Feri”

 

Miután elolvasta a levelet elgondolkozott. A váratlan találkozás, és ez a levél annyira eltérítették gondolatait a tervezettektől, hogy hiába próbált másra figyelni mindig elkalandoztak a gondolatai. Fejében akkor lett igazán káosz amikor megnyitotta a következő levelet. Dávid sorai voltak. Ez végképp összezavarta. Nem tudta kezelni a helyzetet.

Így jött el a karácsony. Ekkor Feritől ismét levelet kapott. Ez alkalommal csak egy vers volt.

 

 

 

„Tudod mi a szerelem?

Mi fán terem?

Talán csak egy érzés a szívemben,

mit te ébresztettél föl bennem.

 

Ha te is ezt a vonzást érzed,

és a vágyad is ébred,

ha gondolsz is rám gyakorta,

akkor biztosan jó úton vagy.

 

Szeretném ha megölelhetnélek,

hogy csókommal a szívedhez érjek.

S te viszont szeretnél

és soha el nem engednél.”

 

Ez után a karácsonyi ajándék után a meglepettségtől és a boldogságtól még Mónika könnyei is eleredtek. Egy darabig csak ült és nézte a betűket, mintha azok külön beszéltek volna hozzá, hogy ezt a forró szerelmet nem engedheti el. Belső hangja pedig egyre azt súgta, hogy erre válaszolni kell, és a válasz nem lehet más csak, hogy találkozniuk kell.

Így történt, hogy Mónika és Feri soha többé nem töltötték magányosan és újra megszerették a karácsonyt.