Jelige: Evol – Köszönöm!

Előszó

Sosem írok előszót, főleg nem egy novellának, de úgy éreztem, most muszáj kiírnom magamból mindent az új írással kapcsolatban.

Egyik barátnőm ezt mondja mindig: „Nincsenek véletlenek. Minden okkal történik”. Ez a gondolat adott ihletet arra, hogy leírjak néhány kis történetet, bemutatva azt, hogy minden, amit teszünk, vagy mondunk, hatással van másokra.

Köszönöm!

Köszönöm, hogy megcsaltál.

Igen, ezt nem szokták megköszönni és régóta nincs ebbe a mondatban irónia. De nem vagyok ártatlan a kapcsolatunkban, igazából csak tartozni akartam valahova, megsajnáltam, hogy mindig próbálkozol. Tudom, rossz döntés volt, így belemenni egy kapcsolatban, de tudtam, hogy tőled megkapom mindazt az érzelmi töltetet, amire akkoriban nagyon vártam. Ez az én bűnöm és megbántam, de hogy is volt a tiéd? Elmentél kirándulni, tisztán emlékszem. Hazajöttél és hirtelen mindenféle firka került a kezedre hogy „Szeretlek” és nem mástól, mint az akkori legjobb barátnőmtől. Nem haragudtam, ahogy most sem. Bár gerinctelen voltál, soha nem mondtad volna el, hogy lefeküdtél vele, „mert szomorú voltál”. Ő mondta el. Benne van gerinc, és ezt tisztelem.

Sok mindenki kérdezi, miért bocsájtottam meg. Egyszerű. A harag felemészt és kifáraszt, mindemellett a harag is egy érzés, szóval, ha én azt mondom, hogy valaki iránt nem érzek semmit, akkor tényleg nem, haragot sem. Ennyire egyszerű. És hogy miért ő az első a „Köszönöm listámon”? Mert ő lett a lavinám áldozata. Szóval köszönöm, hogy megtanulhattam, hogy így ne jöjjek össze senkivel, mert az mindenkinek fáj. Köszönöm, hogy mára tudhatom: senkibe ne bízzak meg vakon. Köszönöm, hogy miattad, mindig féltékeny vagyok.

Köszönöm, hogy tapló voltál.

Igaz, te sosem voltál a barátom. Nem is leszel. De mégis te hagytad bennem a legnagyobb fájdalmat. Amit sosem tudsz meg, de nem is kell. Elmúlt már, te is csak egy listán szerepelsz mára, érzelem nélkül.

Mi is történt veled? Te először jöttél, akartál, majd nem, majd megint, és közben becsaptál. Itt a vége, fuss el véle.

Röviden. De ez azért fájt, mert kedveltelek és rossz volt, olyan fiatalon ezt játszani, pontosabban: fájt a játékod. Te tudtad mit csinálsz, de én nem. Így nem tettem semmit. Csak egy évet vártam rád, egy évig hűen „szerettelek”, bár ez erős szó ehhez. Mert egyszerre utáltalak azért, amit teszel és kedveltelek azért, aki vagy. Talán így lett a legjobb, hogy nem lett belőle semmi. Csak fájdalmat okoztál. Felkavartál valamit bennem. Miattad van a listának első pontja. Miattad csináltam mással hülyeséget. Miattad indult el egy lavina. Viszont köszönöm, hogy tudhatom, kire érdemes várni. Köszönöm, mára már tudom, ki az, aki csak be akar csapni.

Köszönöm, de mit is?

Nehéz gondolat. Két év, 720 nap, 43200 óra, 2592000 perc. Soknak tűnik. Az is. Te vagy az, aki tényleg az első. Nem l’amour, nem plátói. De igazi?

Vegyesek az érzéseim. Volt jó és volt rossz. De elvettél belőlem valamit, ami még mindig hiányzik a szívemből, és ez egy szóval: önbizalom. Nálad jobb senki nem lehet, csak egy általad kedvelt, híres színész. Most sokan haragszanak rád, mert két évig miattad nem írtam. Mert „csak az lehet jó író, aki olvas”. Meg van az is szabva, hogy mi a jó. Mi az, ami többé tesz, és mi az, ami lerombol. Belegondolva, korlátozva voltam. Vizet igyak, ezt és azt hallgassak, és ilyen-és olyan legyek. Most könnyezem, de nem azért, mert hiányzol. Hanem az idő, mikor nem voltam önmagam. Mindenki tudja, hogy a végén már nem volt jó, csak fájdalmat okoztál. De én éreztem rossznak magam, mert egy madár voltam, egy kalitkába és ezt senki nem tudja. És te sem ezt akartad, hogy így érezem magam, de ez lett. Madár voltam, ki vágyott a szabadságra. A szabadságot pedig Viktornak hívják. Mindemellett nem beszélve arról, hogy te 60 km távlatából kacsingattál, de én mondtam ki elsőnek, - bennem volt tartás- este 10 óra körül, utána te vallottad be, a szerelmi vallomást. Ami akkor már egy hónapos vallomás volt. Aztán te mondtad, hogy nem hiszel többé nekem. Jogos. Csak megint nem néztél magadba.

Tudod, mit akarok elmondani neked? Nem kell, hogy tetsszen az, amit írok. Az, ahogy írok. De ezt mond a két könyvnek, amiben benne vagyok. Mond a díjaknak és a gratulációknak. És most nem kérkedek vele. Csak fáj, hogy te voltál- az, aki a barátomnak merte magát nevezni,- aki azt mondta, hogy ez nem lett jó írás, ezzel ne várjak csodát.- Elegem lett abból, hogy órákat várattál magadra, hogy berúgtál és elfelejtettél. Elég volt, hogy egy díj vagyok, akit mutogathattál: „Milyen szép barátnőm van”. Köszönöm, hogy nem voltam jó neked, úgy ahogy vagyok. Köszönöm a tanácsokat, remélem annyira értékelem, ahogy te engem. Viszont köszönöm, hogy megtanítottál szeretni. Köszönöm, hogy kaptam tapasztalatot. Jót is rosszat is. Tudom, most a rosszat írtam le. Főként. De köszönöm, azokat az időket, mikor nevettem veled.

Köszönöm, hogy vagy nekem!

Te már nem múlt vagy. Te vagy a jelenem, és a mindenem. Aki tényleg büszke rám. Nem kell álarc, nincs elvárás. Csak te és én. Neked tényleg csak köszönömöt tudnék mondani, de ha felsorolnám, miért is vagyok hálás azzal sosem végeznék. Megmutatod, milyen egy igazi kapcsolat, mi a lényege. Az érzés, és a szabadság. Ezt nem nyitott kapcsolatként értem, hanem úgy, hogy meghallgatjuk, mit szeretne a másik, és engedjük, támogatjuk, bíztatjuk. Még csak most kezdődik minden és remélem, mindig ilyen jó marad. De neked is hagyj mondjak valamit: Köszönöm, hogy nem vagy tökéletes. Köszönöm, hogy szerethetlek.

Végezetül. Tényleg minden okkal történik? Szerintem sincsenek véletlenek, de az ok, az az, amit mi teszünk és amivel hatást váltunk ki a másikból. Senki nem tökéletes, és senki sem csinál, mindent mindig jól. De, ha valami vége szakad, az nem azt jelenti, hogy csak dühöt és haragot érezhetünk, hanem gondoljuk át, mit lehet neki megköszönni, mi az, ami miatta lett jobb vagy másabb. Nekem csak ez a gondolatom a novellával kapcsolatban.