Jelige: Tulipán13 – Álomépítők

– Ha most kettőt rendel a multivitaminból, öné lehet cégünk ajándéka, az izoflavonoidokat tartalmazó immunerősítő kapszula is, mely egyedülálló védelmet nyújt a szezonális megbetegedések ellen – hadarta el már-már gépiesen a hármas számú munkaállomás telefonos operátora. Aznap éppen századszorra mantrázta a „csak most, csak önnek” szóló rendkívüli ajánlatot.

Lassan csordogált a munkaidő az esti műszakban. A hármas bejövő hívást kapott – egy ügyfél reklamált, már bánta, hogy megrendelte az akciós vitamint és visszaküldte volna, élve elállási jogával. Az operátornak azonban a továbbképzésen tanult módszerrel, néhány csodás gyógyulás történetét ecsetelve, végül sikerült meggyőznie a kétkedőt arról, hogy a termék kitűnő és remekül választott – ezen aprócska diadal halvány mosolyt csalt az arcára. Körbetekintett – az áttetsző műanyaglapokkal leválasztott fülkékben ülő munkatársak unott képpel duruzsolták a betanult szöveget a fejhallgatójukhoz csatlakoztatott mikrofonba. Rövid megfontolás után a hármas előkapta táblagépét a retiküljéből. Ilyenkor este kicsit lazább volt a munkafegyelem. Műszakvezetőjük, Tamara – a Trampli, ahogy a háta mögött nevezték – jól elvolt az irodájában, így hát megengedhette magának, hogy két hívás között böngésszen a neten. Elolvasgatott néhány sztorit celebekről és álomesküvőkről, s az aktuális szupersztárok smink- és frizuratippjeit sem hagyta ki – bár az utóbbi időben már ritkábban festette ki magát és fodrászhoz sem járt. Nem volt minek, és főleg, nem volt kinek.

Elunta a pletykaoldalak híreit, valami mást keresett. Valamit, ami túllépi az ingerküszöböt, valamit, ami életre kelt. Egyszer csak különös felugró ablak jelent meg a táblagépén. „Alomepitok.com” – villódzott nagy, vörös betűkkel, s egy nyíl mutatott a kisebb, fekete betűkkel szedett „Kattints ide!” – feliratra. – Ostobaság! – legyintett a hármas, és a bezárás gomb felé nyúlt az érintőképernyőn, ám végül – maga sem volt teljesen biztos benne, hogy valóban a véletlen játékaként – mutatóujja valahogy odébb csúszott és a feliraton állapodott meg.

„Mi, Álomépítők azért hoztuk létre ezt az oldalt, hogy megvalósítsuk legmerészebb vágyaid” – hirdette a rikító színpöttyökből álló háttér előtt vörös-aranyban pompázó bemutatkozó szöveg. „Nálunk az lehetsz, aki lenni akarsz, azzal lehetsz, akivel akarsz. Nincs más dolgod, mint felépíteni álomotthonodat, megalkotni álom-külsődet és megélni álomsorsodat.” Az álomépítés kivitelezése roppant egyszerűnek bizonyult. Csak be kellett írni a megfelelő mezőbe, a megfelelő kategóriához az elképzelést, ami másodpercek múlva valóra vált – legalábbis a képernyőn. A hármas rögtön hozzá is látott. A „Neved” – mezőbe ezt írta: Monica. „Foglalkozásod” – szupermodell. Haja szőke lett, szeme kék, a lába hosszú, dereka karcsú. Bikiniben napozott egy nyugágyban a tengerparton. Teljesen egyedül volt a kétszintes, teraszos nyaralóhoz tartozó partrészen, csak a stég lábát verdeső hullámok zaja hallatszott, egy-egy sirály szállt át a kéklő égen hangos vijjogás közepette. Kortyolt egyet a műanyag kerti asztalkán álló koktélos pohárból, majd kezébe vette telefonját, megnézte, jött-e SMS. – Repülök hozzád, drágám! – olvasta fel hangosan a várva várt üzenetet. Behunyta a szemét, mintha túl sok lett volna a fény, a szín, a langymeleg tengeri szellő… Felugrott, bement a házba. Kifésülte derékig érő aranyhaját, megigazította sminkjét a fürdőszobatükörben. Szempillaspirált, pici ajakfényt tett fel – ennél többre nemigen volt szüksége, hiszen szépsége a maga természetességében is fennen ragyogott – s már szaladt is a bejárathoz a csengetésre.

– Végre itt vagy! – ugrott kedvese, Luigi nyakába.

Luigi szenvedélyes csókkal köszöntötte. – Mindent elintéztünk, megállapodtunk a japánokkal és aláírtuk a szerződést – mesélte a tokiói üzleti útján történteket, miközben végigsétáltak a parthoz vezető keskeny köves úton. Harmincadik évét töltötte nemrégiben, ő volt apja elektronikai eszközöket gyártó és forgalmazó nagyvállalatának egyetlen örököse. Monica szerint férfimodellként is tarolhatott volna, ha éppen ahhoz lett volna kedve. Áhítattal nézte csupa izom, barna testét, mialatt fürdőnadrágra vetkőzött, egymás után dobálta le ruhadarabjait a stégre.

– Várj csak – nevetett őzbarna szemével a lányra Luigi – majd elfelejtettem, van itt valami a számodra! – Lehajolt a nadrágjáért, aprócska ékszerdobozt kapott elő a farzsebéből. Felpattintotta, s Monica felé nyújtotta. – Leszel a feleségem? – kérdezte.

A lány a fiú mellére borult, úgy rebegte el az igent. Kivette a gyűrűt a dobozból – a tökéletesre csiszolt gyémántkő csak úgy szikrázott a napsütésben… Ekkor éles berregés hasított a hármas számú operátor fülébe. A belső vonalon keresték, ami semmi jót nem jelentett. Furcsa szorítást érzett a szíve tájékán, néhány másodpercre kihagyott a szívverése. A mellkasához kapott, szaggatottan lélegzett – a roham, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt.

– Mi van, hármas, a füleden ülsz? – reccsent Tamara, a műszakvezető hangja a fejhallgatóban. – Két bejövő hívást vettem fel helyetted, kapd össze magad!

– Kicsit megszédültem, bocsánat, de már jobban vagyok, azonnal folytatom – süllyesztette vissza táblagépét a retiküljébe a hármas. – Elhúzhatna valami melegebb éghajlatra ez az undok Trampli! – füstölgött magában. – Vagy inkább… mi lenne, ha? – kacagott fel halkan. Lebonyolított négy-öt hívást, a főnöki iroda nyitott ajtajának támaszkodó Tamara árgus tekintetétől kísérve, aztán amint kitisztult a terep, visszatért félbehagyott játékához. Új szereplőt léptetett be, a szomszéd nyaraló tulajdonosnőjét, aki már régóta szemet vetett Monica vőlegényére. Neve Tamara – mi is lehetne más? – s már vágtat is a stég felé motorcsónakján, tajtékzó habbá korbácsolva a szelíden hullámzó tengervizet. Kuszán lobogó, lángvörös haj verdesi a vállát, széles, durva arcát aranysárga szeplők pöttyözik. Khaki színű rövidnadrágjából petyhüdt combok kandikálnak ki. – Nem lehetsz másé, csak az enyém! – harsogja Luiginak, s lefékezi a csónakot. Hangjára ijedten rebben szét az ifjú pár, a stégen bóklászó sirályok széles szárnycsapásokkal a magasba emelkednek. Luigi behúzza a nyakát, zavartan pillog, nem néz egyik nőre sem. Szóra nyitja a száját, de Tamara pisztolyt ránt, Monicára szegezi. – Pusztulj, ribanc! – sziszegi, aztán céloz és lő. Luigi a lány elé ugrik, testével védelmezi. A golyó a bal vállán találja el. A fiú a fájó ponthoz kap, felordít és elzuhan.

Monica rohanni kezd, Tamara utánaered, de megbotlik, összeakadnak a lábai. Hanyatt esik, fejéből keskeny vérpatak csordogál végig a stég deszkáin. Monica kiragadja kezéből a pisztolyt, s belöki a sekély vízbe. – Te pusztulj innen, átkozott trampli! – kiált fel. Tamara vére vörös felhővé színezi a körülötte zajgó vizet. Vicsorgó tigriscápa bukkan elő a mélyből, farkával csapkodja a stég homokba fúrt vaslábait. Megfordul, széles szája megnyílik, éles fogai félelmetesen meredeznek. Monica rémülten hátratántorodik. A fenevad épp hogy csak rápillant, rögtön száznyolcvan fokot fordul, amint megérzi a vérszagot. Egy pillanat alatt leharapja Tamara fejét. Kicsit még lakmározik zsákmányából, majd otthagyja a szétszaggatott, vérző tetemet.

A kép itt egy pillanatra elhomályosodik. Ősz hajú orvos tűnik fel, hosszú csipesszel turkál Luigi vállában, kiemeli a golyót. – Nem ért csontot – állapítja meg, és bekötözi a sebet. A filmkockák egyre gyorsabban peregnek – ott állnak a parton rokonok és barátok gyűrűjében. Monica talpig hófehérben, szandálján élénken csillognak a díszkövek, Luigi pedig öltönyben és csokornyakkendőben, áhítattal hallgatják az anyakönyvvezető szavait. Aztán eszem-iszom, zene és tánc kifulladásig. Mikor végre az utolsó vendég is elköszön, meg sem állnak a hálószobáig, s földöntúli boldogságban forrnak össze a franciaágyon…

A fojtó, szorító érzés újra hatalmába kerítette a hármast, mintha satuba fogták volna a szívét. Valami iszonyatos erő húzta egyre feljebb és feljebb. Lenézett a tablet képernyőjére – még látta Monicát az ágyban, párja, Luigi széles mellkasán pihegve.

– No de ilyet! – emelte fel undorral a táblagépet az asztalról a hármas fülkéhez siető Tamara. Szeplői szinte lángoltak a neonlámpák rideg fényében, vastag, rúzsozott ajka idegesen rángatózott. A hármas számú operátor az asztalra borult, kócos ősz haja betakarta a számítógép billentyűzetét.

– Mégis hogy képzeled ezt? Ébredj már – böködte a vállát a műszakvezető –, nem hallod? – A hármas egy tapodtat sem mozdult. – Ki vagy rúgva! – ordította a fülébe Tamara.

A négyes számú fülkében dolgozó fiatalember egy darabig szenvtelenül figyelte az eseményeket, aztán levette fejéről a hallgatót. Felállt, a hármashoz lépett. Tamara arrébb húzódott. Tudta, hogy a fiú orvostanhallgató, call centeres fizetéséből finanszírozza egyetemi tanulmányait.

A fiatalember megtapintotta a hármas nyaki ütőerét. Felemelte a fejét, majd óvatosan visszaengedte, s elvégzett még néhány rögtönzött vizsgálatot. – Meghalt – mondta. Visszaült a fülkéjébe, felvette a fejhallgatót, s fogadta a következő bejövő hívást.