Jelige: Desszert – Haspók Panni

Panni szeretett olvasni. Legszívesebben leveleket bújt, amiből aztán mindig jött elég. Piros, sárga, zöld, barna, színes… Némelyiket ismerős írta, másokat ismeretlen. Panninak ez igazából mindegy volt. Kíváncsian vette szemügyre mindegyiket, akár többször is ugyanazt egymás után. Természetesen mindegyiket meg is válaszolta.

Az olvasásnál még jobban csak a hasát szerette. Emiatt néhányan meg is szólták, de ő nem szégyellte magát. Panni mások előtt is nyíltan felvállalta, hogy számára az evés jelenti a legnagyobb örömöt az életben. Ha össze is súgtak a háta mögött, Panni nem törődött velük, és evett tovább. Rizses-csirkehúsos egytálételben dőzsölt, szaftos aprópecsenyét habzsolt be kenyérrel, vagy legújabb kedvencével, az édesköménnyel megbolondított rizses bárányhúscsemegével tömte bendőjét. De az egyszerű ételt sem vetette meg: levélolvasás közben néha egy-egy zsemlét is elmajszolt. Utána még a morzsákat is gondosan eltüntette.

Ha vendégségben jártak, vagy étteremben ebédeltek, Panninak mindig el kellett csomagolni a maradékot. Mindenki tányérjáról. Panni szótlanul kérte – a tekintete így is mindent elmondott. Még a sült krumplit is haza kellett vinni, pedig az aztán igazán fonnyadt tudott lenni estére. De Panni így is megette. A barátok már jól ismerték Panni szokását, és műanyag tányérokkal készültek fel a fogadására. Az étkezés végeztével szó nélkül pakolták el neki a megmaradt ételeket. Éttermekben viszont általában görbe szemmel néztek rá, de azért akadtak persze kivételek is. Sőt, mi több, néha egy-egy kedves pincér szíve megesett Pannin, és nem maradékot, hanem kis adag főételt csomagolt el neki. Panni szeme ilyenkor csak úgy csillogott az örömtől.

Nem volt egyszerű Pannival sétálni, kocogni vagy biciklizni sem. Tekintete jobbra-balra járt, állandóan azt leste, hogy hol talál valami ennivalót. Gyakran megállt, és komótosan átkutatta a terepet. Padok alá bekukkantott, bokrokba beletúrt. Emlékezőtehetsége kitűnő volt: megjegyezte, hogy hol járt már szerencsével, és ezekre a helyekre rendszeresen vissza is tért. Különösen a buszmegállókat szerette, mert a körülöttük lévő bokrokból jópárszor gondosan becsomagolt szendvicseket húzott ki. Úgy látszik, a gyerekek inkább eldobták a tízóraijukat, ha nem ették meg az iskolában, mintsemhogy hazavitték volna. Talán azért, nehogy otthon megszidják őket. Így hát Panni már előre örült, ha egy helyi buszjárat felé vitte az útja. Még a földre ragadt rágógumikat is felszedte, és hosszasan csámcsogott rajtuk.

De a világon a leges-legjobban a sajtot szerette! Amikor egy hideg téli éjszakán lefekvés előtt kitekintett az ablakból, szeme-szája tágra nyílt a csodálkozástól. A koromfekete égbolton a leges-legnagyobb sajtot vélte felfedezni, amit valaha is látott! Csurogni kezdett a nyála. Úgy döntött, ezt megszerzi magának. Micsoda lakoma lesz!

Észrevétlen kisurrant az ajtón, és a sajt felé vette az irányt. Nekifutásból magasba ugrott, száját nagyra tátotta, és egy hangos csattanással összezárta. Igen meglepődött, hogy csak levegőbe harapott. A váratlan kudarc egy másodperc töredékéig össze is zavarta. Ennyi viszont elég volt ahhoz, hogy ügyetlenül érjen földet és csúnyán megüsse magát. Feljajdult fájdalmában. Lábra állt, megrázta magát, majd hátrált és újra megcélozta az égen pöffeszkedő, sajtnak vélt kerekséget. Még magasabbra ugrott, de most sem érte el. Megpróbálta még egyszer, újra és újra, de egyszer sem járt sikerrel.

Bánatában végül feladta. Leült a hideg földre és szemét lehunyva, orrát az égnek meresztve teli torokból elkezdett vonyítani. A vonyítás egyhamar dühös ugatásba csapott át. Panni végül felpattant, és tekintetét az óriás sajtra szegezve ide-oda rohangászott az udvaron. Megpróbálta becselezni jobbról, megpróbálta becselezni balról, de sehogy sem sikerült elérnie. A sajtpöffeteg némán bámult le rá az égről. Panni újra megugatta, de hasztalan – az ott maradt, ahol volt.

Egyhamar a szomszéd kutyák is belekezdtek az ugatásba. Erre a hangzavarra kinézett az ajtón Panni gazdája, és ugyancsak meglepődött. „Panni, mit keresel te itt kint ilyen későn? Már rég a kosaradban lenne a helyed! Gyere be, de azonnal!“ A kiskutya elszégyellte magát. Farkát behúzva, fejét lehajtva, testét a lehető legkisebb méretűre zsugorítva lassan bebandukolt a házba. Elsomfordált gazdája mellett. Rá se hederített, és bemászott a kosarába. Fordult egyet-kettőt, majd összegömbölyödött. Sóhajtott egy nagyot, és bánatosan a mellső lábaira hajtotta fejét.

Gazdája megsajnálta. „Panni, mi van veled? Ne szomorkodj, minden rendben!“ - simogatta meg a fejét. Panni sértett pillantást vetett rá, és tüntetően hátat fordított neki. „Csak tudnám, mi baja van.“ - morfondírozott gazdája. Aztán a homlokára csapott. „Hát persze! Tudom már, hogyan sikerül jobb kedvre derítenem!“ - azzal a hűtőszekrény felé vette az irányt. Kivette a délután vásárolt, még meg sem kezdett kerek sajtot, és egy ujjnyit levágott belőle. Odavitte Panninak, és az orra alá dugta.

A kiskutya úgy megörült, hogy pillanatok alatt befalta a sajtot. Alig maradt ideje rágni. Utána többször is megnyalta az orrát és a száját, és hálásan nézett fel gazdájára. Panni igazán büszke volt rá. „Hát ő megszerezte az óriás sajtot! Neki sikerült! És megosztotta velem!“ - ujjongott némán. Hálálkodva nyalogatta a fejét paskoló kezet, majd elégedetten szusszantott egyet. Háromszor-négyszer megpördült kosarában, összegömbölyödött, és lassan álomba szenderült. Álmában már két lábon járó sonkát kergetett.