Kellemes, meleg október végi nap volt. Az ablaknál álltam és bámultam a hulló faleveleket. Napok óta nem volt nyugtom, és fogalmam sem volt, hogy mitől. Reggel a kávénak nem volt jó íze, a cigim is valahogy keserű volt. Nem kötött le negyed óránál tovább semmi. Céltalanul pengettem fél délelőtt a gitáromat, mígnem feladtam és félretettem.

Rossz előérzetem volt. Szinte szédültem, ahogy a diófát néztem az udvaron, ahogy egymás után válik meg az élet nyomaitól. Gondoltam, egész jó dalszöveg-részlet lehetne, de a merengésemből felriasztott a telefon. A menedzserem volt.

– Bocsánat a zavarásért. – kezdte.

– Semmi gond. Ez a nap eddig úgysem ért sokat.

– Nem akarlak terhelni, de úgy gondolom, átadom az üzenetet, és te megítéled, hogy mit lépsz.

Kezdett felcsigázni. Nem szokott ilyen ködösen fogalmazni és a hangja is szomorúnak tűnt.

– Mi a baj? – kérdeztem.

– Az előbb felhívott egy nő, aki mindenképp szeretne veled beszélni. A nővéréről van szó, aki, néhány napja meghalt autóbalesetben. Azt mondta, ismerted.

– Úristen! Ki az?

– A nővére nevét nem mondta.

– Küldd el a számot, és meglátom.

– Jól van.

Nem is mondott mást, lerakta.

„Remek, más sem hiányzott!” – gondoltam magamban és a hangulatom lesüllyedt valahova nagyon mélyre.

Két perc múlva megérkezett az üzenet, benne egy szám és egy név. Majdnem elejtettem a telefont, mikor megláttam a csaj vezetéknevét. Tényleg ismertem egy ilyen nevű lányt és csak remélni tudtam, hogy nem ő az. Tiltakozott ellene minden idegszálam.

Remegő ujjakkal tárcsáztam a számot, és magamban fohászkodtam, kértem az Istent, hogy ne ő legyen. Egy elgyötört hangú fiatal nő vette fel, és mikor bemutatkoztam, kibukott belőle a sírás. Végtelen zavaromban előadtam, hogy megkaptam az üzenetét és részvétet nyilvánítottam.

– Köszönöm, hogy felhívtál, nagyon kedves tőled. – mondta egy kicsit megnyugodva.

– Miben tudok segíteni?

– A nővérem egyik utolsó kérését szeretném teljesíteni.

Kimentem a teraszra és egy cigit próbáltam meggyújtani a szélben. Futkosott rajtam a hideg.

– Nyugtass meg, hogy nem Anne-ről beszélünk! – remegett a hangom.

– Sajnos igen.

Kihullott a cigi a számból és megszédültem. Le kellett ülnöm.

– Jézusom! – sóhajtottam.

– Tudom, hogy mi volt köztetek… és…

Képtelen voltam megszólalni.

– Mintha megérezte volna, hogy baj éri. Néhány hete a lelkemre kötötte, hogy mondjam meg neked… Hogy mindvégig szeretett téged és hálás mindenért, amit adtál neki.

A szavak a torkomra fagytak. Folyton azt a meseszép szempárt láttam magam előtt, amiben most már kihunyt a csillogás. Örökre…

A nő megint sírni kezdett, nekem pedig, egyre nehezebb súly telepedett a mellkasomra és úgy éreztem, agyonnyom. Nem tudtam tovább folytatni a beszélgetést. Egy üveg whiskyvel tértem vissza a teraszra és rögvest lehajtottam két pohárral.

Nyomorultul éreztem magam, de az igazi okát nem értettem. Nem hittem, hogy Anne halála rázott meg ennyire, hiszen alig ismertem. Csupán egyetlen éjszaka volt… És a végtelen szerelme, amit nem hagytam, hogy viszonzásra leljen.

Nem tudtam kiverni a szemét és a mosolyát a fejemből. Hatalmába kerített az érzés, amit mindig csak mellette éltem át. Az orrom megtöltötte az illata, a bőröm perzselte az érintéseinek emléke. Egyre csak ittam és felejteni akartam. De minden egyes korttyal közelebb kerültem hozzá… Az üveg tartalma gyorsan fogyott és én teljesen lerészegedtem. Sajnáltam Anne-t és magamat is. Megállás nélkül a húga hangja visszhangzott a fejemben:

„Mindvégig szeretett téged és hálás mindenért, amit adtál neki…”

– Hallgass már el! – üvöltöttem és dühömben a poharat a terasz korlátjához vágtam. Ezer darabra tört. Tökéletesen jelképezte a lelki állapotomat.

Megittam az üvegből a maradékot és azzal el is aludtam. Arra ébredtem, hogy fázom és hasogat a fejem. Betámolyogtam a fürdőszobába és ruhástól beálltam a zuhany alá. A hideg víz valamelyest kitisztította a fejem, aztán felöltöztem és ittam egy kávét. Ki akartam józanodni. Mikor már úgy éreztem, hogy normálisan meg tudok szólalni, felhívtam Anne húgát, nem érdekelt, hogy késő van már.

– Ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak. – mondtam. – Bocsánatot kérek, ha délelőtt érzéketlennek tűntem. Igazából borzasztóan mellbevágott. Mikor és hol lesz a temetés? Szeretnék elmenni.

– Holnapután. Délután háromkor a központi temetőben.

– Ott leszek.

– Volna még valami… Anne már nagyon régen meghagyta, hogy milyen zenék szóljanak a búcsúztatóján. Sok dalod rajta van a listán. A kedvencére eresztik le a koporsót.

Már nem sírt. Csupán fakó és megkeseredett volt a hangja. Mikor meghallottam, melyik dal az, mintha jeges ujjak markolták volna a szívem. Persze, hogy az enyém volt…

Azon az éjjelen nem aludtam egy percet se. Sokáig forgolódtam, aztán meguntam. A fejem szétszakadt, de nem vettem be rá semmit. Ostoba módon büntettem magam, pedig Anne nem akarta volna. Felöltöztem, megfogtam egy plédet meg a gitáromat és kiültem a teraszra. Egész éjszaka a csillagokat figyeltem a színtiszta égbolton és már nem céltalanul tartottam a kezemben a hangszert. Anne egy új dalt adott nekem reggelre.

Eszembe jutott valami, amit csak remélni tudtam, hogy véghez is tudom vinni. Megbeszéltem Anne húgával, hogy azt a bizonyos dalt én éneklem el a nővérének. Sokkal többet akartam volna adni, de már csak ennyi maradt.

A búcsúztató reggelén borzalmas kép fogadott a tükörben. Ennyire még soha nem láttam magam nyúzottnak. Hatalmas barna foltok éktelenkedtek a szemem alatt, és legalább négy napos borosta díszítette az állam. Nem találtam megnyugvást még akkor sem, mikor elindultam a temetőbe.

Száz ágra sütött a nap. Azt hiszem, Anne-nek tetszett volna. Út közben vettem egy szál fehér rózsát, a kedvencét. Idegesen gyűrögettem a szárát a ravatalhoz közeledve. A fekete koporsó látványa szívbe markoló volt. Képtelen voltam odamenni. Távolról néztem.

Észrevettem a húgát. Az amúgy is alacsony lány még kisebbnek tűnt a gyász súlya alatt. A karjában egy 2-3 éves forma kislányt tartott. Messziről hasonlított rá a szőke göndör hajával, így azt gondoltam, hogy az övé.

Valóban egyik dalom követte a másikat és először azt hittem, megbolondulok saját magamtól. Aztán megbarátkoztam vele. Rájöttem, hogy Anne-t ezek boldoggá tették. Csak így tehettem azzá. Akkor még halvány sejtésem sem volt, hogy sokkal nagyobb kincset ajándékoztam neki. És magamnak.

Polgári szertartás volt. Mint később megtudtam, Anne-t kirázta a hideg a papoktól és hallani sem akart soha róla, hogy egyházi temetése legyen. Az első vers után azonban nem bírtam tovább hallgatni, így még távolabb álltam. Csak merengtem és vártam, hogy elinduljon a menet.

Egyszer csak egy nagyjából velem egykorú pasi fogta meg a vállam. Anne sógora volt. Azt mondta, elkísér a sírhoz, mielőtt kihozzák a koporsót. Szó nélkül ott hagyott a sötéten ásító gödörnél.

Szívfacsaró volt a gyászmenet látványa. Évek óta először mart belém a félelem, hogy talán nem jön ki hang a torkomon. Tudtam, mi következik. Megembereltem magam és belekezdtem a dalba. A tekintetem a koporsóra szegeztem és a sírásókra, ahogy a hevedert aláfűzik, majd a mélybe eresztik. Az utolsó szavaknál utána dobtam a rózsát és sarkon fordultam. Fogalmam sem volt, merre megyek, csak botladoztam a sírok között. Aztán valahol térdre rogytam és üvöltve szakadt fel belőlem a zokogás. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim, a vállaim rázkódtak.

Aztán egy kezet éreztem a hátamon és egy nő guggolt mellém. Szó nélkül csitítgatott és én hagytam. Egy nagyon kedves tekintetű nő volt, meleg barna szemekkel. Ő volt Anne legjobb barátnője. Felálltam és ő javasolta, hogy sétáljunk egyet. Szívesen vele tartottam, megnyugtató volt a jelenléte.

– Nem így szerettem volna találkozni veled. – kezdte. - Lehet, hogy megőrültem, de esküszöm, mikor láttam, hogy elrohansz, hallottam Anne hangját, ahogy azt mondja: „Menj utána és vigasztald meg! Ne hagyd, hogy miattam sírjon!”

– Én nem tudom, mi van velem. Évek óta nem is láttam, de ez teljesen kikészített. Iszonyat fájdalmas a tudat, hogy ő mindvégig szeretett engem. Én meg…

Azonnal bizalmat éreztem az idegen nő iránt és tényleg nem szégyelltem neki mindent elmondani, ami a szívem nyomta.

– Nagyon szeretett téged. El sem tudod képzelni. Mindent te jelentettél neki és…

Elhallgatott néhány percre én pedig, belemerültem a gondolataimba. Aztán folytatta:

– Nézd, nem akarom tetézni a gondjaidat, de van még valami, amit tudnod kell.

Kíváncsian néztem le a mellettem sétáló nőre, aki idegesen gyűrögetett egy zsebkendőt. Lassan követték egymást a mondatai és én egyre jobban szédültem.

– Azt sem tudom, hogy mondjam… Anne-nek és neked van egy kislányotok.

Megfordult velem az egész világ és meg kellett kapaszkodnom egy családi kripta vaskerítésében, mert a lábam felmondta a szolgálatot.

– Tessék?

– Van egy kislányod. Talán láttad is a nagynénje karjában.

Hányingerem volt. Kristálytisztán hallottam Anne barátnőjének minden szavát, mégsem tudtam felfogni. Percekig képtelen voltam megszólalni.

– Semmilyen kötelezettséget nem várnak tőled, ha nem akarod. A húgáék felnevelik…

– Nem! – vágtam rá anélkül, hogy végiggondoltam volna. Feltámadt bennem egy érzés, amit eddig nem ismertem. Fogalmam sem volt, hogy mit jelent ez, de erősebb volt mindennél.

– Látni szeretném. – kértem.

– Hát persze. Gyere!

Visszamentünk a helyre, ahol már Anne aludta örök álmát. A gyereksírástól összeszorult a szívem. Ösztönösen vittek a lábaim a kislány, a kislányom felé. Nem szóltam senkihez, de a szemem nem tudtam levenni a szőke fürtökről.

– Egyfolytában sír, nem tudjuk megnyugtatni. – mondta Anne édesanyja aggodalmasan.

Néztem a pici, védtelen gyermeket és kinyújtottam felé a kezem. Mikor észre vett, rám nézett és a szívem kihagyott néhány ütemet. Mintha a saját szemembe néztem volna. Ugyanolyan volt, mint én. Átvettem a nagyanyjától és magamhoz öleltem. Egyszeriben elapadtak a könnyei és hozzám bújt. Vékonyka hangon megkérdezte:

– Te vagy az Apukám?

– Igen, Kicsim, én vagyok az Apukád.

Egyik kezemmel végigsimítottam a fejfán és könnyeim fátylán át felmosolyogtam az égre, miközben egy puszit leheltem a lányom homlokára.