Jelige: Csendes – A dal
Gyerekkorom álmatag mélyéből szól hozzám az a dal most is, amit néhány alkalommal hallottam annak idején, amikor a Bóbita utcán végiggurultam a biciklimmel. Az iszonyatos képre, mely hozzá társult sokáig, már alig emlékszem. Talán elástam magamban, vagy csak egyszerűen túl lettem rajta. De a dal ma sem hagy nyugodni. Az internetes keresők, webes szolgáltatások és mindenféle alkalmazások tömege azóta sem segített, hogy nyomára bukkanjak. De fütyültem, énekeltem, dúdoltam mindenféle ismerősnek, barátnak, rokonnak is, de jóindulatú szánakozáson kívül nem kaptam mást.
A dal egyébként meglehetősen sablonos. Nem valami Piaf-féle harmonika kísérettel előadott darab, mely oly szívhez szólóan hangzik egy régi, recsegő rádióból. Csak egy egyszerű, fényét vesztett, rég letűnt korból származó, meghatározhatatlan stílusban és ismeretlen hangszerekkel előadott rövidke kis szám ez.
A ködös múltból fotográfiaszerűen kiemelkedő pillanatok egyike, mikor először szálltam le miatta a bicikliről. Talán másodikos vagy harmadikos lehettem, a Bóbita utca enyhe lejtését élvezve suhantam hazafelé az iskolából, mikor az A&M gyár portája felől a sebességtől elnyúló harmóniában meghallottam. Nem az első alkalom volt ez. Már fontolgattam egy ideje, hogy utána járok, de a bátortalanság és a lustaság mindig megakadályozott benne. Leszálltam a bicikliről. Körülnéztem a szűk és hosszú Bóbita utcán; sehol senki. Az A&M ódon falának támasztottam a biciklit. A bejárat felé sétálva az öreg épület dohosan ásító hidegsége lehelt lábamra egy pinceablakból. Az egymás mellé zsúfolt kisebb-nagyobb épületek között éppen csak elfért a belső udvarba nyíló gépkocsi-bejáró. Nem kellett sokat keresni a dal forrását. A porta, melynek a májusi melegben nyitott ablakán a dallam egyre hangosabban áradt kifelé, a bejárattól jobbra elhelyezkedő kicsiny, a szomszédos épülethez tapasztott helyiség volt. Közelebb lopózva néztem be az ablakon, de a szegényes bútorzaton kívül mást nem láttam bent.
Csalódva ballagtam ki az udvarból és újabb napokra, sőt, hetekre volt szükség ahhoz, hogy megint rávegyem magam, és utána járjak a dolognak. Az ablakon benézve ezúttal sem láttam senkit, akit megkérdezhetnék róla, hogy miféle dal ez. Ezúttal azonban a meleg miatt az ajtó nyitva volt. Hirtelen elhatározástól vezérelve, beléptem a helyiségbe. A kinti káprázás után szemem lassan szokott hozzá a benti félhomályhoz. Felmértem a kis helyiség minden zugát a hangforrást keresve, de nem találtam semmit. Csak az a csodálatos dal szólt a közelből.
Az apró testet csak később vettem észre. A sarokban lévő ágyon aludt, öreges arca volt, talán nálam is alacsonyabb termete, szegényes ruhája, aránytalanul nagy feje. Még soha nem láttam ehhez hasonlót. Csodálattal néztem őt, valóságos izgalom lett úrrá rajtam, ahogy halkan szuszogva, néha magas hangfekvésű horkanásokat kiadva magából feküdt a szegényes díványon. Nem tudom, meddig álltam ott mereven. Jelenlétemet talán megérezte egy idő után, mert szeme kinyílt és bármiféle meglepetés nélkül egyenesen rám nézett. Szőke szempillás szemei voltak, nem szólt semmit, én pedig álltam tekintetét, majd figyelmesen végigmértem. Törzsének, végtagjainak, teste minden alkatrészének, sőt még vonásainak is olyan aránytalan és egymással össze nem illő dimenziói voltak, melyben szórakoztató pajkosság és a halálos iszonyat keveredett. Kezei és lábai még egymáshoz képest is más méretűek voltak, kicsiny törzse tetején fordított tojás alakú feje pedig minden bizonnyal a teste többi részén tapasztalható hiány ellensúlyozásaként hatalmasra fúvódva ült meg. Bőre finom, pergamenszerű hártyaként borult csontos, amorf alakjára, rajta sebhelyek halvány nyomai.
– Te egy törpe vagy?
Akaratlanul bukott ki belőlem a kérdés. Nem válaszolt persze, csak nézett rám nagyra nőtt fejéből. Egy ideig szemléltük egymást, így, hangtalanul, más-más indulatokkal, miközben csak az a dal szólt valahonnan. Tekintetében a kedvesség és a sértett rosszindulat keveréke látszott, az én szememből pedig az egészségesek felemelő káröröme áradhatott feléje.
– Te törpe! — kiáltottam rá csúfondárosan. Ő csak nézett a szemembe tovább, nem szólalt meg, nem mozdult, és fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mikor egyszer csak egy szempillantás alatt felszökött az ágyból, szembe állt velem és letolta elnyűtt, lyukacsos nadrágját. Meglepetten és kíváncsian mértem végig gyerekes énemnek újszerű és szenzációkban gazdag testét, mikor egyszerre immár valódi és színtiszta borzalom töltött el. A sokktól akkor még nem tudatosult bennem ennek az iszonyatnak az anatómiája, csupán jóval később, évtizedek múltán vettem rá a bátorságot, hogy kielemezzem ezt a pokoli látványt. Akkor csak azt éreztem, azonnal menekülnöm kell.
Teljes sebességgel rohantam ki a rám szakadó napsütésbe, átvágtam az udvaron, és ahogy a bicikli felforrósodott kormányát markolva, szélsebesen tekertem el onnét, még mindig elém villant a kép, kurta, görbe lábai hajlatának területe, ahol minden ismeret és józan felfogás szerint valami olyasmit kellett volna látnom, amivel én is rendelkezem, de ahol ő, ennek a gyönyörű dalnak a háttere előtt valami felfoghatatlant és egészen mást viselt, mint amit én. Szüntelenül hessegettem el magam elől a képet, a dalt felejteni igyekeztem, meglehet, sírtam is, a sebességtől a könny a fülem felé tolult, és csak arra tudtam gondolni, hogy a Bóbita utcába soha többé nem jövök vissza.
El is felejtettem volna a dolgot, ha az A&M bontásakor nem járok arra véletlenül. Jóval később történt, már felnőtt voltam, minden különösebb szándék nélkül. A zenét már nem hallottam, a lehulló vakolatok dübörgésébe csak a munkások káromkodása vegyült. Ma már az A&M új épülete áll a régi üzem helyén. Alakja karcsú, arányos, kedvemre való. A magas irodaházhoz bevásárlóközpont is tartozik. Ha arra járok, a láthatatlan forrásból áradó fény által beragyogott térben haladva ajkam már csak elnéző félmosolyra húzódik, ha eszembe jut az az egykor oly iszonyatos kép. De a megannyi csillogó díszítés és az áramló tömeg között olykor most is az alig hallható háttérzenére figyelek, hátha egyszer meghallom azt a dalt.
