Jelige: Menjél már – Gyere

Áron az ujjait mélyen a hamuba tolta, finoman turkál a selymes halomban. Az egyszerű elme két világot tárt elé. Az egyikben a tüzet Ő  hagyta itt, mert még mindig olyan figyelmetlen hogy nem földeli el a rakást maga után. Egy másik kép szerint még nem is hagyta hátra, sőt, jelez. A hamu forró volt, pár izzó parázsdarab csípte meg az ujjait. Döntésképtelen Áron, nem tud nyomot olvasni. 

A titok a hiánnyal indult. A málnabokrok, melyről hiányzott az éppen érő gyümölcs vagy a pókhálóktól mentes utak melyeket kiszaggattak ebben a teleszőtt rengetegben. Aztán ahogy tört a fű, ahogy egy vékony sávban eltaposott. A nyitott tisztások, melyeknek a szélére volt tolva minden szúrós kis gally meg toboz. 

Az érzés egyre erősödött Áronban, talán túl hamar írta le az élmezőnyt. Már az ötvenkettedik napja hogy nem találkozott másokkal. Mi van ha megtalálták a Gerics kincset? A néhai drogcsempész feltört emailjeinek a híre csak a net szűk zugaiban terjedt, de hamar többen nekiindultak a rejtélynek. Óvakodj a többitől. Ez az elv, melyet igazán senki sem tuszkolt le a torkán, már a keresés elején természetes törvénynek tűnt, magától értette mindenki. Véres, veszélyes idő volt mikor a vállak egymásnak dörzsölődtek. A sikertelenség és az elkeseredettség teszi még veszélyesebbé őket. Óvakodj a többitől.

A hullám mára visszahúzott, a legtöbbet az ígéretről lefejte a kilátástalanság. A kincs reménye már egyre inkább a ködbe veszett, a kételkedés a levegőben úszott, szótlanul, minden magányos tolvajt átjárva a hegyoldalban. Áront minden nap a térképet bújja és húzza az újabb vörös ikszet a papíron, jelezve hogy a világon semmi fontos nem történik azon a szegleten ahol éppen ücsörög. A térképnek még csak a harmadát satírozta be így. Néha reménnyel tölti ez meg, hogy még van hol kutatni mielőtt leírja humbugnak. Néha elkeseredik, hogy még mekkora területet kell végigpásztáznia. Évekre belesüppedhet ebbe a lázba ha nem vigyáz.  

Az igazi rejtély két hete kezdődött. Reggel Áron éppen rá akart gyújtani mikor látta, hogy a vihargyújtójának nyoma veszett. Helyette egy cédulát talált: Bocsi, kölcsön kellett vennem. Áron elborzadt. A gondolat, hogy egy másik tolvaj itt mászkált, kotorászott a dolgai között, nézte ahogy szuszog szégyennel töltötte meg. A magány és a csend hanyaggá tette. A következő napokban vele ballagott rémálom. Folyton-folyvást a háta mögé pillantott, gyakrabban, rövidebb ideig aludt, a táskáját szorosan átölelve. Az ötlet hogy hazamegy, hamar elillant. Még két hónap volt hátra a télig. A Gerics kincs nem hagyná nyugodni, ha nem fejezi be most, visszajön jövőre. 

Az alak nyoma legközelebb a Sala pataknál tűnt fel. A forrásnál Áron megtalálta az ellopott gyújtót, mellette egy üzenettel: Kölcsön vissza. Köszi. Áron összekuporodott. Hogy lehet, hisz olyan körültekintő volt. Ez a valaki így is tartotta a lépést. Minden porcikáján érezte a bizsergést, mintha meztelen lenne. A figyelem, hogy nem tudni honnan, nem tudni ki, de látja, Áron pedig nem tud előle elfordulni. Pisilésnél kettővel közelebb lépett a fatörzshöz. 

Áron követte az útitervét, az üzenetek pedig egyre gyakrabban bukkantak föl. A pihenőnél a padra volt festve hogy Hideg. Ezt én is próbáltam – menj inkább a Talamos felé.  Itt Áron már bedühödött. Kinek képzeli ez magát? Ez a tolvaj csak meg akarja alázni, úgy játszik vele mint egy kisgyerekkel. Legyél erős Áron, ne hagyd hogy a fejedbe férkőzőn! De már ez a gondolat is a kudarc jele. Áron elordította magát, hogy „Gyere elő!”. Persze hogy nem jött. 

Áron éppen oda tartott ahol Gerics unokaöccsét lőtték le. Bakancsát hangosan vágta a földnek, közben fennhangon beszélgetett a semmivel, kérdezgette, hogy mi jó neki ebben, és miért nem hagyja békén. Az erdő nem válaszolt, s ez lassan még nagyobb szégyennel töltötte meg Áront. Elhallgatott, s csak a gondolatokban fejtegette, hogyan is mondja meg a magáét. A következő pontnál is megelőzte.  Langyos – vájta a földbe az alak. Ez volt Gerics kopója. Mondtam hogy Talamos felé inkább. Áronnak esze ágában se volt a Talamosi templomromhoz menni. Messze volt a Gerics birtoktól, és az emailek sem említették. Menj te – karcolta a porba Áron.

A jelek ilyen könnyen nem hagyták el. Legközelebb egy szendvics ült előtte, cetli rajta hogy Egyél, még messze van Talamos. Áron leült a szendvics mellé és elkezdte szétszedni. Úgysem enné meg, ahhoz túlságosan gyanakvó. A kép a fejében egyre elevenebb lett a fantomról. A kenyér viszonylag friss, nemrég lehet csak úton ő is. A zöldségek apró, egyenlő darabokba vágva, olyan ember munkája akit a részletekre is figyel. A hagyma zúzott, a kése bizonyára csorba. Sok ennivalója lehet még ha így felajánlja idegeneknek. Ahogy Áron a szendvicsben matatott egyszerre olyan hétköznapinak tűnt az egész. Kicsit megilletődött – mi van, ha az alak figyeli, és mélyen megsértődik azon hogy Áron ilyen finnyás az ajánlataival. 

Egy gondolatot nem tudott kiverni a fejéből. Ha ez a valaki annyira biztos magában, miért nem megy ő Talamos felé? Miért nem hagyja, hogy Áron az üresben bóklásszon, ahogy minden tolvaj? Lassul a pulzus. Éjszaka van, de Áron nem tud aludni. Nem is a vadak csörgése zavarja, ahhoz már hozzászokott. Az ötlet, amivel talán játszani is naiv, hogy ez az ember segíteni akar. Mégis mi másért követné, mikor neki is megvan a maga célja? Miért adta vissza a gyújtót? Mi volt azokkal a kéretlen ajándékokkal, mint a csomag diákcsemege, amit a sátra mellett hagyott tegnap? A kép a fejében egyre elevenebb lett. Valami ragyogó forma áll előtte, Áron a földön térdel csorgó könnyekkel mire ő nagyvonalúan egy falat kenyeret tart az orra elé. Vállára teszi a kezét, szomorúan ingatja a fejét miközben Áron szemébe néz és suttogja, hogy sajnálja, nem itt lesz. Áron kieszi a markából a falatot, a Szent pedig a feje búbjára teszi a kezét. „Talamos felé” suttogja. Jóhiszemű Áron belemenne, mert Brútusz is a merénylőket támadta csak megbotlott, Ephialtész csak véletlen mondott jobbat bal helyett a kanyarnál, az Abbaszidáknak pedig csak rossz címet adtak meg a meghívókon.

Áron bizonytalanul imbolyog a megtervezett útvonalán. Minél tovább megy, annál távolabb érzi magát a kincstől. Egy forró érzés a tarkóján, ami azt súgta hogy rossz az irány. Áron megtorpan, majd egy személyes tetőpont után megfordul hogy a másik utat válassza. Talamos. 
Áron felélénkül, mintha az a kényelmetlen bizsergés egy ölelés lenne, együtt szerzik meg Gerics elásott millióit. Ez az ötlet olyan tiszta volt, emellett a jelek is ezt hirdették. Meg tudod csinálni üzente az egyik kanyarnál, majd a másiknál hogy Már nincs sok hátra. Izgatott Áron, hát persze hogy hallgatott rá. Rá, akit már szólítani is tudott. A nevem Baulin – állt egy szikla szélére mázgálva. Baulin, milyen gyönyörű név. Áron táncra fogná. Hagyott neki pár elemet, pont belefért a zseblámpájába. 

Már három napja van ezen az úton és érzi a közelséget. Ma reggel a fa sötét kérgén éppen egy frissen vésett üzenet virított: 

Gyere

Áron megérintette a vájatot. A vonalak lágyan suhantak, erős kéz faragta, nem olyan szaggatott, sok vonásos ívekkel mint ahogy a sietősen bicskázott szerelmes szíveket vésik azt hirdetve hogy Laci szereti Ancsát. Ez Baulinra vall. Most Áron egy mély levegőt vesz, orrát finom füst illata kapja meg. Közel jár, nagyon közel. Lábai nehezek lettek, látta a leveleken átszűrődő fényt s a finom ösvény a lábai alatt egyre kivehetőbbnek tűnt. Áron guggolva kúszott a lombok alatt, ügyelt hogy csendesen lépkedjen. A leveleken túl már látta a fényt, egy tisztás felé tartott. Lassan a vékony fehér füstszálat is kivette a távolban. 

Áron óvatosan mászott ki a fényre. A nyitás szélén nedves földhalom állt, mellette egy gödör aminek a szélére ki volt hányva hat nagy koszos sporttáska. Egy ásó meredt ki a talajból, mellette a földön feküdt egy suhancos fickó, éppen álmodott. Áron közelebb lépett a zsákokhoz. Megtaláltuk! - állt rajtuk fehérrel keresztbefújva, a festékszóró mellette elhajítva. Áron ledermedt. Vége. Itt a kincs. 

Az alvó Baulinra pillantott. Annyira békésen aludt ott, mintha a világ legpofátlanabb dolga lett volna most felébreszteni. A fickó bozontos szakállában apró bogarak mászkáltak, de láthatólag ez nem zavarta. Sok ideje követheti Gericset.  Áronban most átvillan hogy csak megfogja a kincset és lelép míg ez alszik. De ő nem csak egy tolvaj. Megvárta, osztozkodni akar vele. Áron lehajolt, kinyújtotta felé a kezét, kisujja enyhén megremegett. A fickó egyik hajtincse éppen a szájában fityegett, Áron oldalra simította az arcán. Baulin – suttogta elérzékenyülve. 

Nesz. Áron fölugrott és hátraforult. A zöldből egy kockás inges figura bújt elő, borotválatlan, koszos, tolvajos, akár csak Áron maga. 

„Baulin?” – kérdezte a fickó Áronra nézve. 

Áron megtorpant. Megrázta a fejét hogy nem s a földre mutatott „Ő itt”

„Ő hívott engem” – mondta a fickó szemrebbenés nélkül. „Te ki vagy?”

„Én?” – kérdezte Áron szórakozottan. A kincsre pillantott, a másik fickó is, majd föl egymásra. Egy sanda, üres mosoly, Áron tükörbe néz. Mindketten érezték hogy ugyanaz a gondolat fut át az agyukon.

„Az én...” – habogott Áron tanácstalanul, fél szemmel a kincsre ügyelve. „Az..Az én nevem..”

Mögöttük a bokorból hirtelen csörtetés hallatszott. A levelek közül egy középkorú nő jött ki. Térkép, felszerelés, kulacs, ő is közülük való. „Baulin?” – kérdezte ő is csillogó szemekkel Áronra és a másik fickóra nézve. Egyikük se válaszolt, a nő vigyora is eltűnt. A helyzet kristálytiszta. Áron jobb lábát rézsútban hátratolta, teste megfeszült. A másik két alak is összébb zárta magát, kezüket szabaddá tették. A csönd a csontokig hatol, még a szívdobbanás sem zavarja meg. 

A földön fekvő Baulin ásít egy nagyot és átfordul a másik oldalára.