Jelige: Álom – Gondolatok az éjszaka csendjében

„Örökre érvényes egyesülésre csupán az igazi szenvedély képes.” - Stendhal

Valami van a levegőben. Mintha apró madárszárnyak csapkodását is hallanám. A szellő valahonnan egy rózsa illatát hozza felém, miközben már kopáran állnak a fák. Sötét van, egyedül állok az erkélyen, figyelem a várost. Persze ebben az órában csak egy-egy autó fénye tűnik fel, majd el a koromfekete éjszakában.

Lassan előkotrom a cigarettám, komótosan rágyújtok. A tűz megvilágítja arcom, egy pillanatra körülnézek, félek, hogy valaki kiles magányomban. Úgy fújom ki a füstöt, mintha ezer sóhajtás szakadna fel torkomból egyszerre. – Már megint egy álom. – mondom ki hangosan. -  Majd teszek egy mozdulatot, amiben rád ismerek.

Bennem élsz, így egészen apró mozzanatok is képesek feléleszteni lelkemben szunnyadó emlékeim, amelyek hozzád sodornak. Hol átok, hol áldás az nekem, hogy a sors hat éve az utamba állított. Néha azt gondolom, nem fogunk soha elválni már teljesen. Elvégre nagyon úgy tűnik, hiába igyekszem, nem tudom kitörölni mosolyod és ölelésed nyomát magamból.

Olyan nagyon sokat kaptam tőled, hogy képtelen vagyok rád haragudni és ezért nem is vagy nekem közömbös. Katapultba raktalak már párszor, úgy, ahogy kérted, de mint egy bumeráng mindig visszajössz hozzám végül. Furcsa dolog ez, én sem értem pontosan mi ennek az oka. Persze hazudnék, ha azt mondanám, sejtésem sincs, mert nagyon úgy tűnik, van egy lezáratlan ügyünk és most sok idő után megint beszéltünk.

– Jól vagy? –kezdtem.

– Igen. – válaszoltad.

Majd munkáról, egészségről, tervekről beszéltünk. Annyira felszabadultam melletted, hogy végül úgy döntöttem vállalom, amit érzek:

– Tudod, szeretlek és mindig is szeretni foglak. Annyi mindenért hálás vagyok neked. A szívemben élsz, nem csak a fejemben.

– Én is téged.  – mondtad. - A részem vagy. Beleépültél személyiségembe, alakítottál rajtam. Hozzám tartozol.

Ennyiben maradtunk. Ezután már másról beszéltünk. Elkésett szavak voltak ezek már ennyi idő távlatából. Nem jelentettek semmit, üresen kongtak, akkor is, ha tele voltak érzelemmel, emlékekkel, mert nincs mögöttük tett, ami mindezt alátámasztja. Valami mégsem hagy azóta nyugodni, hiszen most is megálmodtam veled előre a találkozást, mint már annyiszor. Ez persze csak egy villanás volt, nem úgy, mint a többi, de akkor is beteljesült.

Álmodom rólad, rólunk mióta ismerlek. Először jöttek a visszatérő álmok egyesülési kísérleteinkről. Négy külön történet volt, amelyek még azelőtt elkezdődtek, hogy érzéseink kikristályosodtak volna. Nem is értettem elsőre meg őket. Ma már tudom, hogy hű képek voltak arról, mi fog történni velünk, csak azt nem tudom figyelmeztetések voltak vagy csak egyesülésünk kikerülhetetlenségére utaltak? Három álom vált valóra. A negyedik- az utolsó látomásom-, még nem teljesült be. Igaz, az az álom sötét, nem láttam csak azt, hogy ott állsz előttem. A jövőt onnantól már homály fedi, talán mert kétesélyes a végkimenetel. Persze az is lehet, hogy az egy olyan pillanata lesz életünknek, amikor visszaforgatjuk az idő kerekét és beleállunk egy régi emlékbe, hogy kijavítsuk azt, amit elrontottunk. Nem tudom. Igazán nem. Csak annyit, hogy álmodom rólad és ma éjjel is eljöttél hozzám és én verejtékben úszva riadtam fel.

Azóta próbálok nyugalmat erőltetni magamra, hogy el tudjak aludni újra. De nem megy, ezért figyelem az alvó várost. Vajon te is ébren vagy, esetleg éppen rólunk álmodsz? Persze lehet, csak az én szívem van tele veled...

– Mit tennél, ha egy nap eléd állna azzal, hogy legyetek együtt?- kérdezte tőlem a minap egy barátom.

Én meg erre a váratlan feltételezésre is megijedtem. Aztán belegondoltam abba, milyen életem és álmaim voltak és vannak, mióta nem vagy velem és válaszoltam:

– Vele mennék, mert már tudom, milyen nélküle.

Mindig azt mondtad felelősséget kell vállalnom tetteimért és szavaimért. Sokáig nem értettem miért jössz ezzel, hiszen számtalanszor bizonyítottam, mennyire veled akarok lenni. Na persze csak órákra mertem hozzád bújni és eljátszani azzal a gondolattal, hogy egy pár vagyunk. Istenem, milyen sokáig nem vettem észre: te a közös életünket tervezted, miközben én ébren is csak álmodtam a mi szenvedélyes szerelmünkről!

Ha őszinte akarok lenni sosem hittem, hogy mi tudjuk vállalni egymást a világ előtt. A családod és barátaid sem ismertem, nem volt bátorságom eléjük kerülni. Mintha egy részem folyton tiltakozott és azt hajtogatta volna, a mi kapcsolatunk csak egy álom. Elvégre te a kezdet kezdetén megmondtad, hogy nem tudom megérinteni szíved és én ezt rögtön elfogadtam, igaz, ebbe bele is kapaszkodtam akkor is, mikor ennek ellenére mégis sokáig együtt maradtunk.

Nem mertem elhinni, hogy nem kellett sok idő ahhoz, hogy kijelentésednek ellentmondva szavak nélkül, érintésekből is megértsük egymást. Elég volt, ha szemembe néztél és megfogtad kezem, éreztem, hogy rettegsz, mert szívedben lángra gyújtottam a régóta szunnyadó tüzet. Nehezen engedtél magadhoz, de hajlandó voltál velem minden akadályt legyőzni. Végül mégis másik utat választottál, mert nem léptem és mikor egyszer megmondtad, hogy mindaz, amit teszel, azért van, mert szeretsz nem tudtam és talán nem is akartam elhinni.

Vannak, akik egész életükben a nagy szerelemre várnak. Én viszonylag hamar megtaláltam, mégsem tudtam veled mit kezdeni. Talán az volt a baj, hogy gyermekkoromban mindig csak addig játszottam el a történeteimet, amíg küzdelmek árán egymásra nem találtak a szerelmesek. De, hogy hogyan kell ezzel élni és megtartani azt már nem próbáltam meg elképzelni sem.

Így aztán folyton csak halogattam a döntő lépést, míg végül belefáradtál a várakozásba. Elköszöntél tőlem, de néha még mindig utamat állod. Van, hogy csak egy pillanatra, máskor hosszabb időre. Igaz, miden találkozásnál olyanok vagyunk, mint a megsebzett vadak, akik már csak óvatosan mernek egymás felé lépkedni az erdőben.

– Süt rólad a boldogtalanság. – mondtad nekem. – A szemed nem ragyog.

– Jól vagyok. – válaszoltam, de tudtam nem hiszed egy szavam sem.

– Te választottad ezt. – róttál meg.

Nem is szóltam erre már semmit, hiszen nem mertem veled tartani, nem léptem melléd és fogtam meg a kezed akkor, amikor még lehetett volna.

Nem tudom, mi volt az utolsó álmom pontosan, hiába töröm a fejem. Ott már komolyabb voltál és én is. Csak ennyire emlékszem. Vajon nem csak egy visszhangja annak az életnek, amely más felé vitt volna minket? De nem, mert eddig minden beteljesült, ez miért lenne másként?

Nem értem, miért látok annyi mindent előre veled kapcsolatban. Mi közöm van még hozzád ennyi idő távlatából? Olyan régen elváltunk, igaz a lelkeink ezek szerint még mindig kapcsolódnak. Nem tudom miért és hogyan, de még mindig egymáshoz keresünk utat.

Lassan pirkad, egyre több autó robog az úton, miközben egy plédbe csavarva figyelem az ébredező várost. Fázom, aludnom kellene, csak le tudnám már csillapítani szívem heves dobogását! Remélem, ma már nem jössz el álmomba. Egy találkozás egy éjszakára bőven elég. A lényeget már láttam: hamarosan ismét keresztezzük egymás útjait, mert még dolgunk van egymással…