A múltkor azt kérdezted, miért lett vége Tamással. Amikor pedig olyan jól indult minden… A mi korunkban már nem ugrik fejest az ember mindenféle elhamarkodott kapcsolatokba… jó, az ő korában, de hát igazából én sem vagyok már mai csirke. Láttam, bosszant, hogy megpróbáltam kitérni a válasz elől, pedig hát nem titok, csak olyan abszurd az egész… féltem, hogy azt hiszed, nem az igazi okot mondom, vagy ha mégis elhiszed, akkor kinevetsz. De végül is azt hiszem, mind a ketten túl vagyunk már azon a koron… úgy értem, tudjuk, hogy bármi megtörténhet… úgyszólván bármi. És a nevetségességtől félni – ezt meghagyhatjuk a fiataloknak.

 

Hát szóval Piroska miatt lett vége. Hogy ki az a Piroska? Hát ez az! Nem, nem egy huszonéves bombázó, aki elhalászta előlem az én jóképű ötvenes udvarlómat. Nem, Piroska megvan már… várjál csak… hát minimum hetvennek kell lennie, ha már több mint ötven évvel ezelőtt is felnőtt nő volt… mikor is? ’56-ban, persze. Tényleg, igazából nem is tudom, hány évet töltött náluk… lehet, hogy csak hónapokat? És annak a pár hónapnak a hatását ne bírta volna kiheverni több mint ötven év alatt?

 

Hogy mit nem bírt kiheverni? Nem mondtam még? Piroska a bébiszittere volt Tamásnak úgy hatéves kora körül – vagy nem is tudom, hogy hívták ezt akkoriban. Dadának? Nörsznek? Igazság szerint eddig azt sem tudtam, hogy létezett akkoriban ilyesmi – de hát úgy látszik, mégiscsak. Bizonyos speciális esetekben, mint amilyen Tamásé volt, jobban mondva Tamás anyjáé.

Jaj, nem, dehogyis! Nehogy már azt képzeld, valami ilyen mélylélektani szörnyűségről van szó! Hogy beleszeretett a dadájába (vagy nevezd, ahogy akarod!), és azóta sem tud más nőhöz kötődni vagy ilyesmi! Nem kellene annyi népszerű pszichológiát olvasnod! Tamás utálta ezt a nőt – vagyis hát igazából én már nem is tudom. Tudod mit, kezdem az elején, hátha te értesz valamit belőle.

Arra biztosan emlékszel még, hogy Tamást Bécsben ismertem meg, azon a termékbemutatón – mindjárt feltűnt nekem, bár ott rengeteg van ebből a típusból, tudod, a jóképű, fiatalos, középkorú pasikból, akiken látszik, hogy teniszezni szoktak, meg egészségesen étkeznek… és egyáltalán, rá van írva az arcukra, hogy nincsenek úgy agyonhajszolva és agyongyötörve, mint mi itt, kétszáz kilométerrel keletebbre. Alighanem én is mindjárt megtetszhettem neki, mert sűrűn odanézegetett, miközben az előadó a már nem tudom, milyen táplálékkiegészítők előnyeit ecsetelte. Amikor a bemutató után odajött hozzám, éppen kezdtem volna összeszedni a középfokú németségemet, és majd’ hanyatt estem, amikor magyarul szólalt meg – egy kis akcentussal, tudod, meg sűrűn kevert német szavakat a beszédébe, de mégis! Meghívott egy kávéra egy presszóba a Grabenen, aztán persze kitört köztünk a szerelem – esküszöm, mintha tizenhat éves lettem volna, nem negyvenhat! – na jó, negyvenhét. De ezt a részét már úgyis tudod.

Azt már az elején kénytelen voltam közölni vele, hogy én nem tudok csak úgy hipp-hopp Bécsben teremni, valahányszor látni akar: ott a butik, a lányom is akkoriban ment vissza dolgozni, és ha nincs, aki vigyázzon időnként a kicsire, nemigen tudta volna megtartani az állását… tudod, hogy van manapság, nem mehetsz táppénzre azzal, hogy beteg a gyereked… De azt igazán nem láttam be, hogy ő miért ne jöhetne át hozzám annyiszor, ahányszor kedve tartja – hiszen anyagilag független, beutazta a fél világot, miért találná éppen ezt az alig háromórás utat a Hauptbahnhoftól a Keletiig annyira fárasztónak?

Át is jött párszor az első időkben, eleinte még elég gyakran, de aztán egyre többször talált valami kifogást, hogy most miért nem alkalmas, vagy az utolsó pillanatban lemondta, nekem meg – tudod, milyenek vagyunk mi, nők! – mindjárt az jutott az eszembe, hogy máris megunt volna? Netán mégiscsak van valakije ott, Bécsben? De valahányszor én mentem őhozzá, mindig odáig volt a boldogságtól, vitt mindenhová, mindenféle drága helyekre, és egyáltalán, a tenyerén hordozott! És magabiztos volt, férfias, imponáló – egy olyan régi vágású, tudod, amilyet itthon már nemigen lehet találni. Itt Pesten viszont – mintha kicserélték volna! És nem akkor, amikor kettesben voltunk, hanem amikor elmentünk valahová! Te, annyira furcsa volt! Például joghurtot vett magának a kis ABC-ben – nagyon ügyelt arra, hogy egészségesen étkezzen! –, tudod, van az a fajta, amit csak négyesével árulnak, ő meg két darabot tört le magának, a pénztárosnő meg ráförmedt, hogy „Ezt mi csak négyes kiszerelésben áruljuk!”, de olyan hangon, mintha legalábbis apagyilkossággal vádolta volna… nyilván ismered te is ezt a típust. Mire Tamás habogni kezdett – akkor még azt hittem, a meglepetéstől, otthon nem szokott hozzá, hogy egy eladó ilyen hangon merjen beszélni vele –, hogy akkor megveszi a másik kettőt is, a nő meg ordított valamit a kolléganőjének, hogy hozza oda a maradék két darabot, „mert a vevő letört kettőt a négyes készletből”, hát, mondhatom, úgy álltunk ott, mint a szégyenpadon, a mögöttünk állók gyűlölködve méregettek minket, amiért feltartjuk a sort, hát nem állítom, hogy kellemes lett volna, de ha az ember Tamás halálsápadt arcára nézett – egész idő alatt alázatosan, bocsánatkérően mosolygott –, azt hihette volna, hogy legalábbis lopáson érték, és mindjárt jön érte a rendőrség.

Na jó, az ilyesmi előfordul – de aztán jött a vendéglő, ahol ránk szóltak, hogy itt tilos a dohányzás, meg az az ellenőr a buszon – történetesen időben lyukasztottunk, de tudod, hogy van ez, az embernek tényleg támad ilyenkor egy kis bűntudata, akkor is, ha semmit sem vétett, vajon miért? –, és mindig, de úgy értsd meg, hogy tényleg minden egyes alkalommal ugyanaz a halálsápadt arc, az a bocsánatkérő, alázatos mosoly! És a szemében az a rémület – mintha hirtelen kisgyerekké változott volna vissza! Egy szó, mint száz: idővel rá kellett jönnöm, hogy ez az ember fél itt, minálunk! Na jó, gondoltam, hatéves volt, amikor elmentek innen, azóta nemigen járt haza, majd megszokja lassanként, rájön, hogy itt közben egy s más megváltozott azért, még ha az emberek viselkedésén ez talán nem is látszik, de ennek már nincsen jelentősége. Csakhogy, mondom, egy idő után egyáltalán nem is akart már átjönni, mindig talált valamilyen ürügyet, hogy miért ne. Tudtam, hogy nem mond igazat, de mi értelme lett volna, ha rábizonyítom, hogy csak kifogásokat keres? Éreztem, hogy a probléma valahol mélyebben fekszik. Ismersz, tudod, hogy harcos típus vagyok, nem szeretek ölbe tett kézzel várni a csodára… Szóval elhatároztam, hogy dűlőre viszem a dolgot. Az olasz fagyizó teraszán üldögéltünk, amikor nekiszegeztem a kérdést – mármint hogy csakugyan fél-e hazajönni? Eleinte megpróbált köntörfalazni, ahogy már a férfiak szoktak, azt állította, én csak képzelődöm, arra hivatkozott, hogy sok a dolga, hogy az utóbbi időben nem érzi túlságosan jól magát, és nehezére esik az utazás – de én kötöttem az ebet a karóhoz, és a végén mégiscsak bevallotta, hogy Piroska miatt van az egész. Hogy ki légyen az a Piroska, a fagylaltozóban még nem árulta el – és én, bevallom, rögtön arra gondoltam, hogy valami nőügyről van szó –, de aztán otthon kinyitott egy Calvadost, és mégiscsak elmondta az egész históriát. Megpróbálom úgy elmondani, ahogy ő, legfeljebb a nyelvtani hibákat meg a német szavakat hagyom ki belőle.

– Tudod, ugye, hogy apám orvos volt, nem is akármilyen. Én már alig emlékszem rá, ha megpróbálom felidézni, milyen is volt, mindössze egy nagyon magas, nagyon világos hajú férfit látok, elmosódó arcvonásokkal, meg egy villogó, keret nélküli szemüveget. Igazából csak egyetlen élénk emlékem van vele kapcsolatban, az, ahogy fölkap és fölemel a levegőbe, végtelen magasságba a padló fölé, én meg sírok és sikoltozom, míg csak le nem tesz, akkor odarohanok anyámhoz, és a szoknyájába fúrom az arcom, ők pedig nevetnek.

Mindenesetre neki köszönhettük, hogy azokban az első években szinte hermetikusan el voltunk szigetelve attól a világtól, amelyben éltünk. Mondom, nagyon jó orvos volt: az életüket azért az akkori nagyfejűek is féltették, és kórházigazgatónak mégsem nevezhettek ki egy kőművest vagy egy szabósegédet. És magánpraxisa is volt, igen, ilyesmi is létezett azokban az években. Rengeteget dolgozott, többnyire késő este keveredett csak haza, talán ezért is van olyan kevés emlékem róla. Viszont olyan jól keresett, hogy anyámnak nem kellett munkába állnia – háztartásbeli volt, ahogy akkoriban hívták –, és minden időnket együtt töltöttük. Az maga volt a Paradicsom!

Végeérhetetlen, kettesben vívott kártyacsatákra emlékszem – anyám mindig csalt a kedvemért, úgy ügyeskedett, hogy nála maradjon a Fekete Péter –, és hosszú felolvasásokra Mackó úr kalandjaiból: viharvert példány volt, még apámnak olvasott fel belőle az ő anyja gyerekkorában. Mennyit nevettünk azon, hogy Mackó úr a Kijárat nevű városban akart kiszállni a vonatból! És húsvétkor színes krepp-papír fészkekben tojáscukrot találtam a kertben a fű közt, és karácsonyra villanyvasutat kaptam, pedig akkoriban jószerivel semmiféle játékot nem árultak, legfeljebb építőkockát vagy csúf kaucsukbabákat – talán valamelyik páciensétől vásárolta apám, vagy a sajátja lehetett kiskorában? –, mindenesetre olyan igazi játékvasút volt, alagutakkal, szemaforral, a sínek mentén meg kis csúcsos tetejű házakkal, amelyek annyira mások voltak, mint azok, amelyek közt naponta járkáltunk!

Idővel azért a szüleim közül valamelyik – bizonyára apám – úgy döntött, hogy nem árt szoknom kicsit a többi gyerek társaságát, és beíratott az óvodába – de hát Istenem, miféle óvoda volt az! Semmi esetre sem olyan, mint azok, amelyeknek a kerítésén időnként anyámmal sétálgatva döbbent kíváncsisággal nézegettem befelé: ahol vad, durva kölykök rohangáltak ordítozva, és bele-belerúgtak a kisebbekbe a óvónők szeme láttára, akik közömbös, rezzenéstelen arccal néztek el valahová a semmibe… nem, ez először is magánóvoda volt (furcsa, de akkoriban is létezett még ilyesmi, bizonyára legfeljebb egy-kettő, de mégis!), és mindössze talán öten vagy hatan jártunk oda, többségükben kislányok, talán csak egy fiú volt még rajtam kívül, de az is olyan félénk, jól nevelt fiúcska volt, akárcsak én. Az egyik kislányba, egy kék szemű, göndör, szőke hajú kis jószágba, azt hiszem, bele is szerettem, s amennyire így utólag meg tudom állapítani, ő is viszonozta az érzelmeimet. Manci néni, az óvónőnk nyájas, idős asszony volt – vagy inkább lány, „öreg kisasszony”, ahogyan odahaza emlegették, de talán helyesebb lett volna öreg kislánynak nevezni, mert összeaszott, ráncos arcán ottragadt az a gyerekesen naiv, derült kifejezés, amely általában a lányfejjel megvénült nők sajátja. Ritkás, ősz haját merev, dauerolt csigákba szorította, szürke szoknyát és kinyúlt zöld kardigánt viselt, és ha télen sétálni indultunk – mert adott arra, hogy mindennap legalább egy órát tartózkodjunk a friss levegőn! –, bársonykabátját keshedt szőrmegallér díszítette, amelyhez hasonlót akkoriban nemigen lehetett látni. Német versikéket tanított nekünk, viharvert meséskönyvekből olvasott fel engedetlen kis bocsokról és szorgalmas nyulacskákról, körjátékokat játszottunk, összekapaszkodva énekeltük utána a bugyuta német dalocskákat fontoskodó cérnahangon vagy babzsákot dobáltunk egymásnak. Tudtuk, persze, hogy léteznek másfajta, rossz, komisz, engedetlen gyerekek is, utcakölykök, akik nyáron a téren futballoznak, télen hógolyóznak, és időnként csúfondáros dolgokat kiabálnak utánunk, amikor illedelmesen, kézen fogva sétálgatunk – ezeket borzongó csodálattal lestük a szemünk sarkából, abban a biztos tudatban, hogy soha semmi közünk nem lehet hozzájuk.

Néha vendégek jöttek hozzánk: leggyakrabban egy bizonyos „bárónő”, szép, magas, viharvert, erősen kirúzsozott nő, egy presszóban volt kávéfőzőnő, és én sokáig azt hittem, valamiféle lényegi kapcsolat van a bárónőség és a kávéfőzés között. Egyszer, amikor beültünk a Pöttyösbe egy Rigó Jancsira, meg is kérdeztem anyámat, hogy a pálmafával díszített, csillogó presszógéppel foglalatoskodó nő ugye bárónő? Anyám azzal a figyelmeztető pillantással nézett rám, amelyből már igen korán megértettem, hogy ez olyan téma, amiről csak odahaza, a négy fal között lehet beszélni – otthon aztán anyám magyarázott valamit a régi világról, amit nemigen értettem, egy világról, amely elsüllyedt, és csak mutatóba maradt belőle ez-az, szőrmegalléros kabát, a Merklin-vasút és Mackó úr kalandjai, mint valami hajótörés után a véletlenszerűen partra sodort tárgyak. Ehhez a világhoz tartozott a bárónő is, de szemlátomást ebben az újban is eléggé talpraesetten forgolódott.

Apám halálával aztán minden megváltozott. Nem mindjárt – volt néhány nap, amikor az élet megszokott rendje felborult, anyám holtsápadt, villámsújtotta arccal járt-kelt a lakásban, engem pedig heves tiltakozásom ellenére néhány napra magával vitt a Babszi nevű, idősödő hajadon rokon, aki parányi, vénséges vén anyjával élt egy szűk, öreg bútorokkal zsúfolt lakásban. A két nő izgatottan tipegett körülöttem, régi játékokat kotort elő a nyikorogva nyíló, bedagadt fiókokból, és engedte, hogy gyomorrontásig teletömjem magam vaníliás kiflivel, este pedig a fiatalabbik órákig ült az ágyam szélén, mert ordítva, zokogva tiltakoztam, amikor kiderült, hogy éjszakára sem mehetek haza, ott kell aludnom a slingelt szélű, dohos ágynemű közt a hajdani „cselédszobában” (ők ketten, anya és leánya a hatalmas, széles duplaágyban aludtak, alighanem az lehetett valaha a hitvesi ágy, amely a zsúfolt, homályos szobának szinte a felét elfoglalta). Babszi kissé selypes, suttogó és bocsánatkérő hangján egyik mesét a másik után olvasta föl nekem – alighanem félájult lehetett már a fáradtságtól, de én még mindig nem akartam elengedni –, végül, lemondó sóhajjal, odakuporodott mellém a keskeny, széthajtogatott Schöberl-ágyra, és idegen, kissé émelyítő szagával az orromban, halk horkolását hallgatva végül mégiscsak sikerült elaludnom. Még két napot és két éjszakát töltöttem abban a sötét, dohos lakásban, mígnem végre megjelent anyám, tetőtől talpig feketében, és hazavitt.

Egy darabig nem érzékeltem, mi változott az életünkben, legalábbis ami az anyagi helyzetünket illette. Anyám megromlott idegállapotát, kétségbeeséssel határos zaklatottságát alighanem éreztem, és ahogy már a gyerekek szokták, feltehetőleg magamra vonatkoztattam. Tudtam, mert anyám néhány nappal hazatérésem után, ki-kitörő sírás kíséretében elsuttogta, hogy apám „felment az égbe”, tudomásul vettem, hogy mostantól még ritkábban láthatom, mint addig, anyám szomorúsága és feldúltsága viszont, ha jól emlékszem, sértett és bosszantott: miért szomorkodik apám után, miért nem vagyok neki elég én? Sértettségemnek idegtépő nyafogással adtam hangot – azt hiszem, elviselhetetlen kölyök lehettem.

Anyám időnként elment otthonról: ilyenkor Rózsika néni vigyázott rám, koszorúba font hajú, nehézkesen döcögő öregasszony, akit vidáman terrorizáltam, mert hamar rájöttem, hogy mindent megenged, csak ne nyűgösködjek, és ne követeljem rajta bömbölve anyámat. Anyámmal különben ezekben a hetekben – hónapokban? –, amelyeket kettesben töltöttünk, még jobban összeforrtunk, mint az apám halála előtti időkben: láttam rajta, hogy neki is egyre inkább nehezére esik, akár csak egy-két órára is, megválni tőlem, és ha mégis kénytelen volt, kapkodva, ziláltan és kihevülten érkezett vissza, és mindig hozott nekem valamilyen engesztelő ajándékot, édességet vagy csak egy szem különlegesen fényes gesztenyét. Az apám halálát követő napokban nyugtalanul aludtam – különben is elég rossz alvó voltam –, és néhány gyötrelmes éjszaka után, amikor anyám, sikoltozásomra felriadva, halálra váltan rohant át hozzám többször is, szokásunkká vált, hogy ott aludtam el mellette, a nagy ágyban, apám helyén, mennyei békében és biztonságban. Az a néhány hónap, míg el nem fogyott az apámtól maradt pénz, alighanem életem legboldogabb időszaka volt.

Csakhogy a pénz rohamosan fogyott – talán volt is valami törvény akkoriban, hogy mennyi ideig lehet egy özvegy a férje halála után állás nélkül, mielőtt lecsuknák közveszélyes munkakerülésért? –, mindenesetre anyám idővel kénytelen volt állás után nézni. Merklin-vonatomat tologatva füleltem, amint a bárónővel latolgatják a lehetőségeket. Anyám egyik szivárványos ötlet szappanbuborékját a másik után eresztette föl a cigarettafüsttől homályos levegőbe: kitanulja a szemfelszedést, megszerzi a gép- és gyorsírói oklevelet (bár papírja nem volt róla, ügyesen gépelt), de ezek a buborékok, akárcsak a valódiak, mindig pillanatok alatt elpattantak, mert valamilyen láthatatlan akadályba ütköztek. Anyámnak, azt hiszem, az is megfordult a fejében, nem dolgozhatna-e ő is abban a bizonyos presszóban, de a bárónő leintette: „Nem neked való!” – mondta, és: „Miért nem keresel valami olyan lehetőséget, ahol használhatod a nyelvtudásodat?” – kérdezte. Anyám fáradtan legyintett: „Angolt és franciát, manapság? – legyintett csüggedten. – Kizárt dolog! Teljesen lehetetlen!”

De úgy látszik, mégsem volt lehetetlen. Anyám, mivel szorongatta az idő és a pénztelenség, végül is kénytelen-kelletlen elvállalt egy állást egy mosodában – Patyolatnak hívták azokat akkoriban –, ő vette át a kuncsaftok mocskos ágyneműjét és paradicsomfoltos ingét, és ő szolgáltatta vissza az úgy-ahogy kimosottat, ővele veszekedtek, ha nem jött ki a folt vagy valaki másnak a holmija került elő a csomagból. Esténként remegő lábbal és könnyes szemmel érkezett haza, az előző hetek édeni boldogsága most a hétvégékre zsugorodott össze, azokból is inkább csak a szombat délutánokra meg a vasárnap délelőttökre, mert vasárnap délután anyám arcán és viselkedésében már érződött a feszültség, amely, ahogy múltak az órák, gyötrelmes szorongássá fokozódott. Anyám rettegett a vevőktől, a közönséges, szabadszájú kolléganőktől és legfőképpen a főnökasszonyától – attól a „tramplitól”, ahogyan a bárónő szokta emlegetni –, akinek alighanem szúrhatta a szemét anyám kifinomult szépsége, a hajdani jómódról árulkodó eleganciája, és ezért minden apróság miatt megalázó hangnemben kötözködött vele a többiek előtt. A szombat délutánok és esték azért most is olyan csodálatosak voltak, mint régen, gesztenyesütéssel és Mackó úrral, csakhogy ebbe az Édenkertbe már beférkőzött a kígyó az állólámpán kérlelhetetlenül ketyegő ébresztőóra formájában: anyám vasárnap este mindig sóhajtva állította be háromnegyed hatra, hogy aztán hétfő reggel álmosan, bedagadt szemmel, tiltakozó nyafogásomra ügyet se vetve gyorsan belerázzon a ruháimba, majd botladozva és vacogva a hideg, hajnali utcákon szapora léptekkel igyekeztünk Manci néni óvodája felé , ahol ilyenkor, kora reggel én voltam az első és egyetlen gyerek („Csak a kedvedért, Klárikám, mert különben tudod, hogy csak nyolckor kezdenék…”). Délutánonként többnyire Rózsika néni jött értem, mert anyám túlórázott, én pedig dacosan és gyűlölködve fogadtam, mert szégyelltem, hogy a többiek a nagyanyámnak hitték, és anyámat nyaggattam, hogy miért nem inkább ő jön értem.

Aztán egy nap nagyszerű dolog történt – legalábbis akkor annak hittük. Emlékszem, ahogy megint a Merklin-vonatomat tologatva füleltem anyám és a bárónő beszélgetését, néhány érthetetlen és számomra közömbös szót el tudtam kapni a lázas suttogásból. „Nyelvtudás” és „követség” – ezek tértek vissza a leggyakrabban. Amikor jóval később megpróbáltam szilánkjaiból összerakni a történetet, valami olyasmire lyukadtam ki, hogy apámnak egyik régi páciense – aki magas pozícióba került, vagy csak ismert valakit, aki ismert valakit –, szóval hogy ez a bizonyos ismerős vitte meg a hírt a presszóba, a bárónőhöz, az meg továbbította anyámnak, hogy már nem is tudom, melyik nyugati követségről nyugdíjba ment, vagy talán meg is halt az öreg titkárnő, és most keresnek valakit, aki jól beszél angolul, és hogy anyám megpróbálhatna jelentkezni az állásra.

– Hogy megpróbáld-e? Szerintem két kézzel kapj rajta! – torkolta le erélyesen a bárónő tétovázó anyámat.

– De hát én „rossz káder” vagyok! – tiltakozott anyám (a „rossz káder”-t azzal a gúnyos grimasszal ejtette ki, ahogy az akkoriban hivatalosan használatos szavakat szokta). De a bárónő csak legyintett.

– Hát persze, különben honnét is tudnál angolul meg franciául. Muszáj lesz beleegyezniük! – hajolt közelebb anyámhoz jelentőségteljesen suttogva és bólogatva, miközben hosszú fülbevalói viharosan himbálóztak, mintha hozzá akarnának járulni valamivel anyám meggyőzéséhez. – Ne félj, ha nem tetszik nekik a dolog, elég világosan közlik majd veled!

De úgy látszik, „azoknak” mégsem volt kifogásuk a dolog ellen, vagy ők is belátták, hogy rossz fényt vetne az újsütetű népi demokráciára, ha egyetlen, idegen nyelveket beszélő titkárnőjelölt sem találtatna benne. Anyám egyik nap előszedte a szekrényéből a testhez simuló, prémgalléros szürke kosztümjét, egyikét azoknak a régi ruhadaraboknak, amelyeket már régóta nem viselt („Nem kell fölöslegesen ingerelni őket! – intette annak idején apám, de ugyanezen a véleményen volt a bárónő is), aztán olyan szépen és elegánsan, mintha egy más bolygóról hullott volna ide a mi fakó és egyhangú világunkba, elment valahová, és amikor néhány órával később visszatért, valósággal a nyakába borult a bárónőnek, aki már egy ideje ott ült nálunk a nagyszobában, és egyik cigarettáról a másikra gyújtva várt rá.

– Azt ígérték, majd értesítenek! – közölte komoly, fontos arccal, és: – Ne igyunk előre a medve bőrére! – próbálta önmérsékletre inteni inkább önmagát, semmint a bárónőt, de aztán nem bírta tovább, és ujjongva hozzátette: egészen biztos benne, hogy megfelelt, olyan kedvesen, mosolyogva szorított vele kezet leendő főnöke.

– Annyira köszönöm neked, Ellám! – borult újra a bárónő nyakába, az pedig messze eltartotta magától azt a kezét, amelyikkel a cigarettát fogta, nehogy kiégesse a szürke kosztümöt.

– Igen, C., a követ tényleg igazi gentleman… Ha ő félig-meddig megígérte, akkor mérget vehetsz rá, hogy megkapod az állást… hacsak „azok” bele nem köpnek a levesbe.

De „azok” még mindig nem adtak életjelt. Anyám rövidesen fölmondhatott a mosodában („Azt látnod kellett volna, milyen képet vágtak! – suttogta diadalmas örömmel a bárónőnek), és reggelenként – nem hétre, mint a Patyolatba, hanem csak kilencre! – elindult abba a szép, régimódi kis kastélyra emlékeztető épületbe, amely lándzsás vaskerítéssel elzárt, mély kertben rejtőzött (a bejáratot, mint azt anyám suttogva közölte a bárónővel, a szemközti, komor ház egyik emeleti lakásának ablakából állandóan figyelték, és mindenkit lefényképeztek, aki belépett), kapujában pedig két fegyveres őr állt, hogy senki illetéktelen be ne tehesse a lábát, de anyámat az áttetsző tokba helyezett igazolvány felmutatása ellenében beengedték, sőt egy idő után már nem is kérték tőle ezt a belépésre jogosító iratot.

Ismét paradicsomi időszak következett, ha talán nem is voltam olyan boldog, mint az anyám munkába állását közvetlenül megelőző időkben, hiszen reggelenként mégiscsak el kellett válnunk egymástól (bár most már nem hideg és néptelen, hajnali utcákon vonszolt sietősen, kialvatlanul az óvodába, hanem világosban és kényelmesen mentünk). Délután azért továbbra is Rózsika néni ment értem, de ekkor már nem kellett olyan sokáig várnunk anyámra, mint akkor, amikor a mosodában dolgozott, és amikor hazaérkezett, nem volt olyan holtfáradt és elkeseredett („Képzeld, azt mondja, hibátlanul gépelek… És hogy remek a kiejtésem! – újságolta ujjongva a bárónőnek), és ha olykor mégis lógott kicsit az orra, az csak azért volt, mert elkövetett valamilyen hibát („Képzeld, nem jutott eszembe, hogyan mondják, hogy „foglalkoztatottság”!), holott hálás becsvágya hibátlan teljesítményre ösztökélte volna. Anyagi helyzetünk javulását is rövidesen érzékeltem a gyakoribb cukrászdai látogatásokban és a változatosabb vacsorákban – a Patyolat-időszakban leginkább zsíroskenyeret vacsoráztunk.

Így ment ez hetekig, talán hónapokig is: a gyerekkor időtlen idejét utólag is nehéz ezekbe a szokásos időmérő rubrikákba belegyömöszölni. A gyerekkor ideje nem folyó-, hanem állóvíz, amelynek végtelen egyformaságából csak itt-ott ütközik ki egy-egy jelentős esemény, mint valami bója, jelezve, hogy azon túl már valami egészen más következik – a dolgok nem fokozatosan változnak meg, hanem egy csapásra, végleg és jóvátehetetlenül. Ilyen pillanat volt az, amikor anyám megkapta az idézést.

Úgy rémlik, hogy a levélrésen át dobhatta be a postás, és hogy már akkor rossz sejtelmeket ébresztett bennem, amikor ott hevert a durva, szürke boríték a sötét előszobában – pedig hát jóval valószínűbb, hogy ajánlva küldték, és alighanem Rózsika néni vette át a postástól, aztán odatámasztotta anyám szobájában a sublódon a kis porcelánvázához, ahogy szokta –, arra viszont határozottan emlékszem, ahogy anyám ott áll halálsápadtan, a borítékkal a kezében, és sehogyan sem tudja rászánni magát, hogy kinyissa. Emlékszem, ahogy tétován felemeli az íróasztalról a keskeny pengéjű, réz papírvágó kést, amelyet nekem csak kivételes alkalmakkor volt szabad kézbe vennem, becsúsztatja a pengét a boríték ragadós nyelve alá, aztán csak áll mozdulatlanul, mintha megdermedt volna, majd mély lélegzetet vesz, egy gyors, elszánt mozdulattal fölhasítja a borítékot, és kihúzza belőle az összehajtogatott papirost.

– Mit akarhatnak? – kérdezte suttogva, reszkető szájjal a bárónőtől, aki összeráncolt homlokkal tanulmányozta néhány másodpercig a papirost, aztán egy lemondó „hajjaj!”-jal kísért legyintéssel odébb tolta az asztalon.

– Beszervezni – vágta rá a bárónő. – Mi mást? Na jó, valószínűleg csak föltesznek egy-két kérdést, van ott nekik nálad sokkal használhatóbb emberük, nem is egy! – tette hozzá vigasztalóan, anyám halálra vált arcát látva.

– És ha én nem állok kötélnek? – kérdezte anyám gyámoltalan harciassággal, mire a bárónő csak széttárta a karját.

– Ellám! – suttogta anyám, és jelentőségteljesen rám nézett, de aztán mindjárt el is kapta rólam a pillantását. – Ha én…. ha engem véletlenül mégiscsak… ugye, akkor te…?

– Hát persze! – felelte a bárónő megnyugtatóan. Egy pillanatra ő is rám nézett, de aztán ő is elfordította a tekintetét, és a kezét anyám karjára tette. – Legyél csak egészen nyugodt, Sárikám! Számíthatsz rám… meg ott van a férjednek az a kis penészvirág unokahúga is, na hogy is hívják?

– Babszi – suttogta anyám.

– Az, az, a Babszi! Mi majd egymás közt szépen megoldunk mindent – már föltéve, hogy szükség lesz rá! De nem lesz, hidd el, nem lesz! – tette hozzá sietősen (látva, milyen falfehér lesz anyám arca, miközben reszkető szájjal suttogja: „Köszönöm, Ellám!”), és bátorítóan megszorította anyám karját. – Nem lesz semmi baj!

És nem is lett – vagy hát ahogy vesszük.

– Na, mi volt? – kérdezte sürgetően és aggodalmasan a bárónő (azon a bizonyos napon már ott várta nálunk anyámat, ezúttal is egyik cigarettáról a másikra gyújtva), mert anyám arcáról semmit nem lehetett leolvasni: se kétségbeesést, se ujjongó megkönnyebbülést. Tétován állt az asztal mellett, kabátban, és összehúzott szemmel nézett maga elé, ahogy olyankor szokott, amikor erősen töprengett valamin.

– Te, képzeld! – szólalt meg végül furcsa, tompa hangon, amely mintha nem is az ő hangja lett volna. – Azt akarják, hogy vegyek ide egy nőt!

– Egy nőt? Nem értem! Beszélj már értelmesen, az Isten szerelmére! – ripakodott rá a bárónő, és láttam rajta, hogy legszívesebben alaposan megrázná. Anyám leereszkedett a fotelbe, még mindig kabátban, lassan, ködös tekintettel, mint valami alvajáró.

– Tamáska mellé – mondta olyan arccal, mint aki úgy érzi, ezzel mindent megmagyarázott. A bárónő meghökkenve nézett rám, mintha ettől az új fejleménytől létezésem ténye egészen új megvilágításba került volna, aztán kiment a konyhába, és hozott egy pohár vizet. Anyám, mintha álmában tenné, az ajkához emelte a poharat, és nagy kortyokban nyelte a vizet.

– Ketten voltak – szólalt meg aztán, még mindig ugyanazon a vontatott, álmában beszélő hangon. – Az egyik… az valami szörnyű volt! Mindenféléket kérdezett, egészen ártatlan dolgokat is, olyanokat, amiket pedig muszáj volt tudnia… milyen végzettségem van, miért nem voltam állásban eddig… de olyan hangon, hogy remegni kezdett a lábam, mivel úgy éreztem, biztosan azért ilyen velem, mert elkövettem valamit, valami súlyosat, amit nem lett volna szabad. Viszont a másik…

– Igen? – kérdezte élesen a bárónő, és egészen közelről anyám arcába fújta a füstöt, mert anyám már megint elhallgatott, és ködös szemmel nézett maga elé. Anyám összerezzent, és kezével tétova elhárító mozdulatot tett, mintha a füstöt hessegetné.

– Hogyan? Ja, hogy a másik… Az a fura, hogy a másik tulajdonképpen egészen szimpatikus volt… Azt mondta, de olyan kedvesen és együttérzően, hogy tudja, milyen nehéz helyzetben vagyok… hogy egyedül nevelem a kisfiamat… meg hogy a munkám nyilván nagyon igénybe vesz, és ez nem egy olyan munkahely, ahonnét csak úgy elkéredzkedhetem vagy betegszabadságra mehetek, ha a gyereknek valami baja van, mert nem könnyű helyettest találni… És hogy ezért ajánlja – ezt nagyon hangsúlyosan mondta! –, igen melegen ajánlja, hogy vegyek ide valakit Tamáska mellé, és hogy tudnak is küldeni számomra egy megbízható személyt… aki beéri itt nálam a cselédszobával – képzeld, azt is tudták, hogy van cselédszoba! –, és egyáltalán nem lesz terhemre…

– Itt fog lakni? – kiáltottam felháborodva, mert a „cselédszoba” szóból megértettem, hogy ez a bizonyos illető itt alszik majd minálunk, mint ahogy a nagy ritkán fellátogató vidéki rokonok szoktak. – Nem akarom! Ide ne jöjjön senki!

Anyám és a bárónő összerezzentek – úgy látszik, megfeledkeztek a jelenlétemről –, aztán jelentőségteljes, egyben tanácstalan pillantást váltottak. Anyám komoly hangon odahívott magához, zsebkendőjével megtörölte az orrom, és letörölte dühös könnyeimet, mert tehetetlen haragomban elsírtam magam, aztán két keze közé fogta az arcomat, és azt mondta, én már okos nagyfiú vagyok, és meg kell értenem, hogy bizonyos dolgokat mindnyájunknak el kell fogadnunk, ha tetszik, ha nem.

– Az is lehet – tette hozzá mesterkélt élénkséggel dacos, sötét tekintetem láttán, hogy felvidítson –, hogy egy nagyon kedves néni lesz… egy kedves, fiatal lány, aki egész nap mesél majd neked, és társasozik veled! Szegény Rózsikára már úgyis mennyit panaszkodtál, hogy nem érti a játékszabályokat!

– A legvalószínűbb, hogy valami tohonya debella lesz – mondta a bárónő legyintve, porrá zúzva ezzel anyám vigasztalási kísérleteit. – Aki egész nap a körmét manikűrözi, és két szalmaszálat nem tesz keresztbe… te meg etetheted, és még fizethetsz is neki. De annyi baj legyen, örüljünk, hogy ennyivel megúsztad! – tette hozzá már indulófélben, a mandzsettáját igazgatva, miközben megkönnyebbülésében fölnevetett, és búcsúzóul sietősen arcon csókolta anyámat.

Néhány nappal később megjelent Piroska.

Nem tudom biztosan, vajon csakugyan olyan tisztán megőrizte-e az emlékezetem az első találkozást, mint most hiszem, vagy csak a későbbi benyomásaimat kopírozta rá erre az első képre. Azt mindenesetre tisztán látom magam előtt, hogy ahogy ott áll az ajtóban, a füles sapkáját viselte – furcsa, kötött sapka volt, két leffentyűvel, mint az orosz usánka, afféle gömbölyű fülmelegítőkkel, a pertlit az álla alatt csomózta meg, mint egy kisgyerek –, erre a füles sapkára egészen határozottan emlékszem, meg a szemére, mert a szeme mindjárt feltűnt nekem – nagy volt, fekete és dülledt, mint egy darázs szeme – legalábbis akkor így gondoltam, nem is tudom, miért, talán valami képeskönyvben ábrázolták ilyen hatalmas, sötét szemekkel a darazsat. Vagy a szemüveg tette volna? Azt a fajta vastag, rövidlátóknak való szemüveget viselte, amely mögött úgy úszkál az ember szeme, kinagyítva, mint valami kocsonyás, tengeri állat. És emlékszem még a cipőjére is – fűzős, magas szárú cipő volt rajta, és mintha nagy lett volna a pipaszár lábához képest –, vagy talán az emlékezetem összekeveri valamelyik képeskönyvem boszorkányának a cipőjével?

A sötét előszobában anyám szoknyájához simulva méregettem, vártam, mikor szólal meg azon a kissé édeskés, éneklő hangon, ahogyan a felnőttek szoktak beszélni hozzám anyám jelenlétében – hogy megpróbáljon a kedvemben járni, jóindulatra hangolni maga iránt, mosolyt csalogatni durcás, kelletlen arcomra –, de Piroskának szemlátomást esze ágában sem volt semmi ilyesmi. Bemutatkozott, kurtán és határozottan kezet nyújtott anyámnak – anyám arcán ugyanaz az erős akarattal megfékezett vonakodás suhant át, mint amikor valamilyen hideg, síkos vagy ragacsos dolgot kellett megérintenie –, és közben azzal a hirtelen szúróssá váló, vesékbe látó tekintettel nézett anyám arcába, amellyel később annyiszor nézett énrám is, és amelynek láttán mindig valamilyen magam előtt is rejtve maradt bűnöm után kezdtem kutatni az emlékezetemben, aztán erélyes léptekkel megindult a szoba felé, a kabátját sem vetette le, csak a füles sapkát húzta le merev, dauerolt fürtjeiről.

– Szóval őróla lenne szó? – kérdezte közömbösen rám pillantva, miután szigorú arccal elhárította a kávét, amivel anyám megkínálta, mintha valamilyen élettelen tárgy lennék, egy bútordarab, vagy legalábbis süket, aki nem érti, hogy róla beszélnek.

– Igen – felelte anyám, és ő is rám nézett. – Jó kisfiú, nem lesz sok gondja vele… Néha, igaz, szeret egy kicsit makacskodni – nézett rám anyám azzal a mosolygós szemrehányással, amely mintha egyenesen fölszólítaná rá a másik személyt, hogy az én pártomra keljen, és buzgón védelmébe vegyen ezzel a színlelt szülői szigorral szemben („Én egészen biztos vagyok benne, hogy ő nagyon jó kis gyerek, látom rajta…”)

A darázsszemek azonban gőgösen fölvillantak.

– Énnálam a gyermekek nem szoktak makacskodni! Azt én nem tűröm! Ha maguknál ez a szokás, akkor én már itt sem vagyok!

Ez lett azután az a varázsmondat, amellyel Piroska anyám bárminemű ellenállási kísérletét letörte, mert eleinte azért anyám megpróbált szembeszegülni Piroska uralmával, mondanom sem kell, nem sok sikerrel. Mert ez után az első látogatás után két nappal újra megjelent Piroska, immár egy ütött-kopott, összeszíjazott bőrönddel a kezében, és beköltözött a cselédszobába. Feladatát azonban, vagyis az én felügyeletemet, a bárónő jóslatával ellentétben igen komolyan vette: az első délután notesszel és ceruzával a kezében leült anyámmal szemközt a kerek asztalhoz az állólámpa alá, kemény, pattogó hangon egész sor kérdést tett föl neki, a válaszokat pedig csúf, vastag betűkkel, a ceruzát erősen megnyomva följegyezte a noteszébe, mellesleg egészen fölöslegesen, mert anyám válaszai többnyire tétovák és kitérőek voltak. Hogy miket kérdezett? Hát például ilyeneket, hogy „Hány órakor szokott a kisfiú lefeküdni este? És ebéd után? Hány órakor vacsorázik? Hányszor eszik egy héten főzeléket?”

Anyám többnyire csak a vállát vonogatta, és „…az attól függ…”, felelte a legtöbb kérdésre, ennek az utolsó kérdésnek a hallatán pedig fölnevetett.

– Sehányszor! – közölte derűsen, aztán megint azzal a bizonyos színlelt, mosolygó nehezteléssel: – Szerinte ami zöld, az csak a nyulaknak való… Igaz, fiatalúr? – kérdezte játékos csúfondárossággal. De a darázsszemek megint keményen megvillantak.

– Ez nem helyes! – közölte keményen, és kihúzta magát ültében. – A gyereknek szüksége van vitaminra.

– Kérem! – Anyám vállat vont, és lustán kifújta a füstöt. Homályosan éreztem, hogy szívesen bosszantaná Piroskát, de úgy, hogy az ne bizonyíthassa rá a szándékosságot. – Én egyáltalán nem ellenzem, csak nekem soha nem sikerült belédiktálnom egy-két kanálnál többet. Ha magának sikerül, annak én csak örülök…

Piroska keményen összeszorította amúgy is pengevékony ajkát, és kurtán bólintott, mint aki már korábban megalkotta véleményét erről az egész vircsaftról, és anyám minden további kijelentése csak őt igazolja.

– És mi a helyzet a szabad levegőn való testmozgással? – kérdezte egy olyan vizsgálóbíró hangján, aki már meggyőződött a vádlott bűnösségéről. Anyám, félig dacosan, félig mentegetőzve mormolt valamit arról, hogy az óvodával ki szoktak vinni minket a szabadba (ezek a séták általában csak az utca végén lévő, fűvel benőtt üres telekig tartottak, de ezt anyám nem említette), és hogy Rózsika néni is levisz néha a játszótérre, ha szép idő van, és vasárnaponként mi ketten is szoktunk sétálni…

– Régebben a hétvégeken nagyokat kirándultunk – tette hozzá elködösülő szemmel, és az ajkába harapott, nehogy elsírja magát. De Piroskát nem hatotta meg.

– Kevés! – mondta ki az ítéletet, és még koppantott is hozzá az asztalon a ceruzájával. – A maga férje orvos volt, igaz?

Anyám elpirult bosszúságában.

– Nem tudom, mi köze van ennek bármihez is – vetette oda foghegyről.

– Nagyon is sok köze van! Azt hittem volna, ilyen tanult emberek, mint maguk, tisztában vannak az egészséges életmód követelményeivel! Csodálkozom magán, Bartháné!

Anyám a megszólítás hallatán hátrahőkölt, mintha megütötték volna, Piroska pedig lassan, elégedetten elmosolyodott.

– Úgy látom, a kisfiút elkényeztették – mondta, és fölállt az asztaltól (a noteszt és a ceruzát a szoknyája zsebébe süllyesztette). – Lesz dolgom vele, amíg kinevelem belőle az akaratoskodást. Megmutatná, hol alszik a gyermek?

Anyám megindult előtte, és kitárta a gyerekszoba ajtaját, jóllehet ezt a szobát az utóbbi időben nemigen használtuk, amióta mellette aludtam a széles franciaágyban.

– De én nem itt… – kezdtem volna tiltakozni, de anyám gyorsan, figyelmeztetően megszorította a vállamat.

– Kicsit szorong, amióta az édesapja nincs velünk – mondta gyorsan. – Néha megengedem, hogy mellettem aludjon.

Piroska szeme diadalmasan, sokat tudóan megvillant.

– Nagyon helytelen! – közölte mereven, és olyan mozdulatot tett a kezével, mintha egy láthatatlan pálcával suhintana. – Majomszeretettel nem megyünk semmire: a kisfiút önállóságra kell szoktatni, különben hogyan fogja megállni a helyét az életben? Remélem, egyetértünk.

– Hogyne! – dünnyögte anyám összeszorított szájjal (ő nyilván hallotta a mondat ki nem mondott, másik felét is: „…különben már itt sem vagyok…”)

– Veled akarok aludni! – suttogtam dühös könnyekkel a szememben anyámnak, amikor este, elalvás előtt bejött hozzám elbúcsúzni (mindketten suttogtunk egész idő alatt, pedig a cselédszoba, ahol Piroska készülődött éjszakára vagy ki tudja, mit csinált, a közlekedő másik végéből nyílott.) Anyám sóhajtott, megcirógatta a homlokomat, és azt mondta, én már nagyfiú vagyok, és csakugyan meg kell szoknom az önállóságot.

– De hiszen azelőtt is egyedül aludtál! – suttogta rábeszélő hangon, én pedig elhallgattam. Lehetséges, gondoltam, hogy nem érti, mennyire más volt az az azelőtt, amikor még apám is a nagyszoba szárnyas ajtaja mögött aludt, és puszta jelenlétével távol tartotta a rémeket? Anyám nem tud megvédelmezni a sötétségtől és attól, ami a sötétségben les rám, nyilallt belém hirtelen – ővele úgy kapaszkodtunk egymásba, mint két gyerek, akik egymás testi közelségéből merítenek bátorságot –, és vajon arra képes lesz-e, hogy megvédelmezzen ettől a betolakodótól?

Nem volt rá képes: ez mindjárt másnap kiderült, amikor első ízben maradtunk kettesben Piroskával. Manci néni tartott-e zárva aznap, vagy én voltam éppen kilábalófélben szokásos meghűléseim egyikéből, már nem emlékszem – de azt hiszem, inkább az utóbbi, mert rémlik, mintha be lett volna kötve a torkom anyám valamelyik puha kendőjével. Aznap már nem kellett ágyban maradnom, de még nem mehettem ki a lakásból. A Merklin-vasutamat tologattam unottan a gyerekszoba padlóján, és időnként fel-felsandítottam Piroskára, aki merev derékkal ült a nagy, bőr karosszéken, és kötött: a sál reménytelen egyformasággal növekvő, szürke csíkja és a levegőt követhetetlen, gyors mozgásokkal szurkáló kötőtűk valamilyen ismeretlen rémülettel töltöttek el – nem tudom, miért, a Jancsi és Juliska boszorkánya jutott eszembe róluk. Unatkoztam, de nem mertem megkérni Piroskát, hogy játsszunk valamit – elképzelhetetlennek tűnt, hogy azok a széles, tömpe ujjú kezek letegyék a kötőtűt, és a Fekete Péter kártyalegyezőjét vegyék fel helyette, vagy dobókockát gurítsanak –, így hát csak tologattam tovább a mozdonyt, hangtalanul zakatoltam magamban, és időnként félve fölsandítottam a kötőtűkre, míg végül maga Piroska szakította meg némaságunkat azzal, hogy megkérdezte, mit szokott nekem anyám felolvasni.

– A Mackó urat! – vágtam rá buzgón, és boldogan odavittem neki a könyvet: a felolvasás olyasvalaminek tűnt, amire talán még Piroska is képes és hajlandó. Piroska gyanakvóan, összehúzott szemmel méregette a sujtásos mentét és pörge kalapot viselő medvét meg bocsot és a pruszlikos, „magyar ruhás” medvelányt a borítón, de azért olvasni kezdte a könyvjelzővel megjelölt oldaltól kezdve, éles, helytelenítő hangon, amely tökéletes ellentétben állt az olvasottak tartalmával. Hogy a helytelenítés nekem szólt-e, vagy Mackó úr viselt dolgainak, egyelőre nem tudtam eldönteni. Nem olvasott sokáig, mert egy mondat közepén egyszer csak elhallgatott – már nem emlékszem pontosan, hogy hol, de alighanem az a rész következett volna, ahol az oláh medvetáncoltatókkal gyűlik meg a baja Mackó úrnak –, összepréselte az ajkát, és megfellebbezhetetlen mozdulattal becsukta a könyvet.

– Ez nem jó könyv! – közölte, és úgy tartotta kezében, mint valami undorító állatot vagy mocskos mosogatórongyot. – Ezt most elrakom, és majd holnapra hozok neked másikat, olyat, amiből csak jót tanulhatsz!

 – Nekem nem kell másik könyv! – kiáltottam, dermedten a dühtől és a döbbenettől. – Én a Mackó urat akarom! Anyukám is ebből szokott nekem felolvasni!

– Elég rosszul teszi! – dünnyögte Piroska, és Mackó urat nagy, repedezett bőrtáskájába süllyesztette, ahonnét a kötést vette elő korábban. Nem akartam hinni a szememnek: anyám mindig arra tanított, hogy ami a másé, ahhoz nem nyúlhatunk az ő engedélye nélkül.

– Mit akar vele? – kiáltottam.

– Kidobom! – közölte Piroska rezzenéstelen arccal, és a kötése után nyúlt.

Félénk kisgyerek voltam, de akkor elborította az agyamat a düh.

– Ehhez nincsen joga! – kiáltottam. – Az a mi könyvünk!

Rávetettem magam a kopott füles táskára, hogy megmentsem Mackó urat, de Piroska fél kézzel szorosan összefogta a táska nyílását. Megpróbáltam lefeszegetni az ujjait, de ha egyet sikerült kiegyenesítenem, és a második feszegetésébe fogtam, az első újra visszacsukódott, miközben Piroska egyre gúnyosabban mosolygott. Újra meg újra próbálkoztam, de hiába. Végső kétségbeesésemben beleharaptam az egyik gonosz, gúnyos ujjba – a következő pillanatban mintha az ég szakadt volna le rám: a fejemben mintha minden csont megrezdült és kiugrott volna a helyéből, a bal arcom égett, a bal fülem zúgott. Lehuppantam a földre, szédelegve fölültem, és káprázó szemmel próbáltam megérteni, mi történt velem: még soha senki nem ütött meg. Piroska közben újra elővette a kötését, és ültéből hidegen nézett le rám. Egy darabig némán néztük egymást.

– Nem hallom! – szólalt meg végül, és egyik kezét kagyló formán a füle mellé görbítette. – Úgy látszik, rossz a fülem!

Némán, értetlenül meredtem rá: vajon mit nem hallhat?

– A bocsánatkérést! – tette hozzá türelmetlenül, olyan hangsúllyal, mint akinek szemernyi kétsége nincs felőle: nekem kell bocsánatot kérnem őtőle, és meg is fogom tenni.

– De hiszen – dadogtam –, maga ütött meg!

A darázsszemek gőgösen megvillantak.

– Nem maga: Piroska néni. Én teneked Piroska néni vagyok! Anyád nem tanított meg, hogyan kell tisztelettudóan beszélni a felnőttekkel?

Elfeketedett előttem a világ, annyira elöntött a düh – hogy meri ez a nő bírálgatni az én anyámat? –, legszívesebben nekirontottam volna, de most már nem mertem, csak annyit dünnyögtem dacosan, a fogam között, hogy engem még soha senki nem ütött meg.

– Elég hiba! – közölte Piroska, nem is velem, inkább a falon függő, vitorlásokat ábrázoló képekkel és a polcon üldögélő játékállatokkal, mert nem nézett rám. De aztán a vastag szemüveglencsék mögött úszkáló, sötét szemek megint felém fordultak.

– Na, mi lesz? Meddig várjak arra a bocsánatkérésre?

– Arra várhat – morogtam az orrom alatt. Egy darabig megint csendben ültünk, csak Piroska villogva forgolódó kötőtűi csettentek néha halkan. Végül Piroska elégelte meg a dolgot.

– Szóval nem kérsz bocsánatot? Nekem így is jó – mondta, és felállt. A kötését elsüllyesztette a táskájába, Mackó úr mellé, aztán hozzálátott, hogy fölszedegesse a játékaimat a szőnyegről, és felrakosgassa őket a szekrény legfelső polcára. Némán, gyanakodva figyeltem. Amikor végzett, bezárta a szekrényt, és a kulcsot a zsebébe süllyesztette.

– Majd kopogtass, ha meggondoltad magad! – mondta, és az ajtóhoz lépett. – Odakinn leszek a nagyszobában! De erősen kopogtass, mert nem biztos, hogy mindjárt meghallom! – Azzal kilépett, becsukta maga mögött az ajtót, és ráfordította a kulcsot.

Leesett állal meredtem a csukott ajtóra: egy pillanatig mozdulni sem tudtam a döbbenettől. De a következő pillanatban már nekiugrottam az ajtónak, vadul rángatni kezdtem a kilincset, és közben zokogva rugdostam az ajtó fáját. De hiába.

Anyám sosem zárta rám az ajtót, mert tudta, hogy félek a bezártságtól – azt hiszem, ezt említhette is Piroskának, aki bizonyára gondosan följegyezte tompa hegyű ceruzájával a jegyzetfüzetébe. Vagyis tudnia kellett, mit csinál. Ráadásul már sötétedett is, és én nem értem még el a villanykapcsolót – volt ugyan egy kislámpám is, és végül meg is találtam a kapcsolóját, miután egy ideig, pánikba esve, kapkodva tapogattam utána, de amikor meggyújtottam, csak még rosszabb lett minden, nagy árnyékok terpeszkedtek a padlón, és imbolyogtak a plafonon, úgyhogy üvöltve megint csak az ajtónak estem, az öklömmel vertem, és közben zokogva kiabáltam, hogy „Engedjen ki!”, persze hiába. Végül belefáradtam, a kezem és a lábam is fájt már a dörömböléstől meg a rugdosástól, levetettem magam az ágyra, a fejemre húztam a takarót, hogy ne lássam azokat a fenyegető árnyékokat, és közben heves hányinger kerülgetett, alighanem a félelemtől (azt hiszem… nem, nemcsak hiszem, tudom… hogy be is pisiltem rémületemben.)

Azt hiszem, egy kis időre elalhattam a reménytelen kimerültségtől, mert egyszer csak arra ébredtem, hogy odakintről hangokat hallok – Piroskáét és anyámét. – „Nem akar bocsánatot kérni!” – Piroska ezt ismételgette, nyilván még akkor sem akart beleegyezni, hogy anyám csak úgy kiengedjen. Szerettem volna felugrani, vagy legalább kiáltani anyámnak, de képtelen voltam megmozdulni, és hang se jött ki a torkomon, és közben, halálos rémületemre, úgy éreztem, hogy valaki van rajtam kívül a szobában, nem is csak a szobában, hanem ott ül az ágyon – éreztem a karom csupasz bőrén az érintését – tudtam, hogy a következő pillanatban az arcomra fogja szorítani a takarót, de még mindig nem bírtam megszólalni. A hangok közben odakinn mintha távolodtak volna – úgy látszik, Piroskának sikerült meggyőznie anyámat, hogy még nem szabad kiengednie –, és én még mindig nem bírtam kiáltani!

Azt hiszem, nem tarthatott fél percnél tovább ez a bénult állapot, de nekem végtelenül hosszúnak tűnt. Végre mégiscsak nyílt az ajtó, és anyám lépett be rajta. Az izmaim végre megint engedelmeskedtek az akaratomnak: felpattantam az ágyról, odarohantam hozzá, nem törődve a háta mögött befelé nyomakodó Piroskával, és átöleltem a csípőjét.

– Megütött! Bezárt! – dadogtam. – Küldd el innét! – kiáltottam sírva a felháborodástól és a megkönnyebbüléstől. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy anyám ezek után rögtön elzavarja ezt a nőt – hányszor hallottam tőle, hogy megütni egy gyereket elvei ellen való! De anyám csak állt, leeresztett karral, nem ölelt vissza, nem is simogatott meg.

– Akkor sem lett volna szabad megharapnod! – mondta fakó, színtelen hangon, és kissé eltolt magától. – Kérjél szépen bocsánatot! – mondta szinte esdekelve. Felemelte az államat, és a szemembe nézett. Elhűlve néztem vissza rá: eddig eszembe sem jutott, hogy nem az én pártomat fogja majd.

– Maga valósággal könyörög annak a gyereknek, Bartháné! – mondta Piroska éles hangon. Anyámnak beszélt, mintha én ott sem lennék. – Nem kell könyörögni neki! Ha még mindig makacskodik, itt marad, hogy legyen ideje elgondolkodni a dolgon, akkor majd csak belátja…

– Nem, dehogyis, szépen bocsánatot fog ő kérni! – vágott közbe anyám lázasan, és megint szinte könyörögve nézett a szemembe, de én úgy láttam, kezd már haragudni rám, hogy miért hozom őt ilyen helyzetbe. – Ugye, Tamáskám?

Gyűlölködve lesütöttem a szemem, és a padlót rugdalva, elfordított fejjel dünnyögtem, hogy „Bocsánatot kérek!” Most már tudtam, hogy anyám nem tud vagy nem akar megvédeni, és lélekben elfordultam tőle – vagy legalábbis megtettem az első lépést azon az úton, amely kifelé vezetett a mi kettős Édenünkből.

Ettől kezdve nem mertem lázadozni Piroska uralma ellen. Talán gyűlöltem… igen, egészen biztosan gyűlöltem a lelkem mélyén, csakhogy a gyűlölethez, igen, még az alattomos, jól eltitkolt gyűlölethez is kell valami kis bátorság, és ezt a bátorságot nem meríthetjük másból, csak a reményből: kell, hogy legyen, legalább lélekben, valamiféle támaszunk, akinek az eljövetelében bízunk, és nekem most, hogy anyámban csalódtam, nem maradt semmiféle támaszom. Néha még eljátszottam a gondolattal, hogy apám nem is halt meg igazából, vagy ha mégis, hát föltámad, amikor látja, hogyan bánnak velem, és eljön, hogy pártomat fogja… de már éppen kinőttem abból a korból, amikor a gyerekek még nem érzik a valóság korlátainak mozdíthatatlanságát, amikor képzelet és valóság még összemosódik, és nincsenek visszafordíthatatlan események: igazából tudtam már, hogy apám meghalt, teljesen és véglegesen, és nem fog visszajönni.

De mindenki más is eltűnt a közelünkből: megszűntek a vendégségek, a bridzspartik, ha anyám találkozott is esetleg valahol a városban a régi barátaival, hozzánk szinte soha nem jött már senki látogatóba. Egy ideig még eljártam a Manci néni-féle óvodába, de aztán ennek is vége szakadt, és persze ennek is Piroska volt az oka. Egyik vasárnap – azon ritka alkalmak egyikén, amikor Piroska nem volt odahaza, mert elment meglátogatni a szüleit – egyszer csak csöngettek. Emlékszem, nagyon meglepődtem, mert akkoriban már jóformán senki nem járt már hozzánk, talán csak a bárónőt kivéve.

– Ki lehet az? – kérdezte anyám fakó, elgyötört hangon, miközben végtelen lassúsággal, mintha a lába fájna, elindult ajtót nyitni. Manci néni állt az ajtóban – ezen már nemcsak én lepődtem meg, hanem szemlátomást anyám is. Manci néninek lila és duzzadt volt a szeme alja a sírástól, ősz fürtjei csapzottan tapadtak púderrózsaszín fejbőrére, még zöld kardigánja is valahogy fakóbbnak és viseltesebbnek tűnt, mint máskor. Engem elküldtek, hogy menjek szépen játszani, és el is mentem, de kisvártatva visszaóvakodtam a nagyszoba ajtajáig – az ajtórésen át tisztán hallottam az öreg kisasszony sírós, csukladozó hangját:

– Az angyalkákat… hogy miért nem szedtem még le az angyalkákat! (A kis óvodai karácsonyfán csakugyan ott lógott még két bárányfelhőkön könyöklő, göndör angyalka.) A múltkor meg az volt a baja, hogy micsoda énekeket tanítok… Klárikám, én félek! A nyugdíjam, tudod, hogy semmire sem elég! Ha bevonják az engedélyemet… még akár le is csukhatnak! – Láttam a résen át, ahogy elszörnyedve fölemeli a kezét, és elképzeltem csíkos rabruhában, mert akkor már tudtam, hogy a rabok ilyet viselnek, a szemüvegével, a dauerolt fürtjei közt kilátszó, púderrózsaszín fejbőrével – ettől én is elborzadtam, de azért egy kicsit nevetnem is kellett.

– Tamáska ősszel már úgyis iskolába megy! – hallottam Manci néni mentegetőző, sírós hangját. – Édes Klárám, tudod, hogy én a kedvetekért szinte bármit… de nekem a többi gyerekre is gondolnom kell!

És akkor hirtelen megértettem, hogy mit keres itt: azt jött megmondani, hogy nem mehetek többet az óvodába, a szőke hajú kis szerelmemet sem láthatom többet. Úgy is lett: anyám hétfőn már nem vitt reggel Manci nénihez. Piroska persze kijelentette, hogy szerinte „igen egészségtelen lenne, ha hónapokig nem járnék gyerekközösségbe, már így is éppen eléggé magamnak való, visszahúzódó gyerek vagyok” – így aztán pár sötét, szorongással és megszégyenüléssel teli hetet töltöttem az „állami” óvodában, ahová hivatalosan, a lakóhelyünk szerint tartoztam – ahol az évek óta összeszokott gyereksereg hangadói nagy egyetértésben rugdostak és gáncsoltak el az udvaron, ha az unott és rosszkedvű óvónő nem nézett éppen oda – márpedig általában nem nézett oda. Micsoda megkönnyebbülés volt, amikor végre elkaptam a szokásos gyerekbetegségeket, amelyek Manci néni exkluzív óvodájában megkíméltek. Sorban, egyiket a másik után – a kanyarót, bárányhimlőt, igen, végül még a szamárköhögést is, ez azután szerencsésen ki is tartott egészen nyárig, amikor amúgy is szünet volt az óvodában, és ahová ősszel már nem is kellett visszamennem, tekintve, hogy időközben betöltöttem a hatodik évemet.

A betegségeim ideje alatt a nap nagyobbik részében mindvégig kettesben voltunk Piroskával – anyámnak elvben járt volna a betegszabadság, de nem tudták volna kivel pótolni a követségen, és végtére is ez volt a „hivatalos” indoklása Piroska ottlétének, hogy anyám ne legyen kénytelen hiányozni a munkából. Ez volt az az időszak, amikor Piroska iránti érzéseim kezdtek lassanként megváltozni. A lelkem mélyén alighanem még mindig gyűlöltem – és hangtalanul, zokogva kiáltoztam anyám után –, de mert attól féltem, olvasni tud a gondolataimban, valamiféle falat, paravánt húztam az érzéseim és önmagam közé. Voltak dolgok, amiket ezentúl, mondhatni, csak a lelkem felszínével gondoltam és éreztem, és egy idő után sikerült is elhitetnem magammal, hogy az a valaki, aki egészen másként érez ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, valójában nem is létezik. De azért közben persze valamilyen homályos módon mindvégig tudtam ennek a másik valakinek a létezéséről, és ez csak tovább növelte bennem azt az érthetetlen bűntudatot, amely megakadályozott abban – igen, végső soron valószínűleg ez akadályozott meg abban –, hogy legalább lélekben föllázadjak Piroska ellen.

Piroska pedig buzgón táplálta bennem ezt a bűntudatot (talán tudatosan, talán ösztönösen, de mindenesetre jó érzékkel ismerte fel, hogy a fölöttem gyakorolt hatalmának ez a legfőbb forrása). Amíg beteg voltam, sokszor felolvasott nekem valami viharvert, kopott táblájú könyvből. Ezt nem nagyon szerettem, mert éles, vádló, kioktató hangsúllyal olvasott, mintha csak fel akarná hívni rá a figyelmemet, mennyivel jobb dolgom van énnekem, mint a könyvben szereplő gyerekeknek: valami háborús történet volt, a szereplők elképzelhetetlen nyomorban éltek, és hihetetlen hősiességre és áldozatokra voltak képesek, igen, még a nálam alig valamivel idősebb kisfiúk is. Az egészből nem sokat értettem (a szívem mélyén Mackó úr után sóvárogtam), de azért valamiféle ködös szorongást és szégyenkezést keltett bennem a gondolat, hogy én soha nem lennék képes ilyen hősiességre és ennyi lemondásra, mint ezek a Szergejek és Pávelek …

Egészen addig meglehetősen jó véleményem volt magamról – ez a vélemény persze a felnőttekét tükrözte, elsősorban anyámét –, úgy tudtam, hogy okos vagyok, érettebb, mint a kortársaim, mindenfélét meg lehet velem beszélni, és jó gyerek is vagyok, legfeljebb néha egy kicsit makacs. Most kiderült, hogy ezekkel az emberfelettien önfeláldozó gyerekekkel összehasonlítva önző vagyok és elkényeztetett, és hogy ha elégedetlenkedem valamivel, akkor bennem van a hiba, az én önzésemben, és nem a világban.

Idővel, amikor látta, hogy fogékony hallgatóságra talált bennem, Piroska a saját gyerekkoráról is mesélt nekem, már nem azon az éles, vádló hangon, mint ahogy felolvasott, hanem a mosolygós emlékezés hangján, amelyben azért volt elég sok büszkeség is. Arról beszélt, hogy ők milyen szegények voltak, hogy már egészen kis korában őrá maradt a háztartás, és ő vigyázott a kistestvérére, hogy a szülei mennyit küzdöttek a betevő falatért, különösen az apja, aki „vöröskatona volt tizenkilencben”. Nem is sejtettem, hogy ez mit jelenthet, de valamiféle emberfölöttien hatalmas, vörös színű alak képzett meg előttem, az oldalán kard, mint János vitéznek, amellyel lekaszabolja az óriásokat… vagyis valamiféle homályos és meseszerű, alapvetően mégis helytálló elképzelésem támadt arról, hogy Piroska hatalma mögött más, még nagyobb hatalmak állnak.

Lassanként anyámat is kezdtem Piroska szemén keresztül nézni – és persze a csalódás kormozott üvegén keresztül, amely elnyelt minden ragyogást –, és kezdtem őt is könnyűnek találni. Hiszen szemlátomást nem okoznak neki bűntudatot sem a csomagból vásárolt, szép ruhái, sem a tágas lakásunk, sem az, hogy van mit ennünk, sőt, megesett, hogy otthagyta a tányérján, ami nem ízlett neki, holott ez Piroska szemében maga volt az ősbűn. Anyámnak ugyan nem emlegette sem a saját gyerekkori nyomorúságát, sem a koreai gyerekeket, akik bezzeg megennék szívesen, amit anyám otthagyott, csak felvonta a szemöldökét, és szúrós, jelentőségteljes pillantást vetett a tányérra, mielőtt vállat vonva kivitte a konyhába, és belekotorta a maradékot a szemetesvödörbe. Vasárnaponként ugyanis hármasban ebédeltünk, és anyám és Piroska felváltva mosogattak.

Időnként, amikor Piroska nem volt odahaza, mert elment meglátogatni a szüleit, hallottam, amint anyám és a bárónő Piroskáról sutyorognak. Hisztérikusan nevetgélve tárgyalták meg a fűzős cipőjét, a füles sapkáját, a különféle szokásait és mondásait, máskor meg anyám izzó dühvel, suttogva számolt be Piroska valamelyik legújabb intézkedéséről: „Rám szólt, hogy ne égessem éjjel olyan sokáig a villanyt… a tulajdon lakásomban!” „Amit szinte ingyen kapsz a dolgozó nép államától!” – bólogatott álszent képpel a bárónő, „Ott hever a könyv az éjjeliszekrényemen, ez meg csak áll előtte, és nézegeti… még föl is veszi, és belelapoz, persze, egy kukkot sem ért belőle, mert franciául van… kérdezem tőle nagyon kedvesen, hogy talán érdekli, mire ő, tudod, olyan gyanakvóan, összehúzott szemmel, hogy „Ki az a Villon – így mondta, két l betűvel –, valami német?” „Hát persze – bólintott a bárónő komolyan, és elnyomta a cigarettáját a hamutartóban. – Egy náci! Az emberiség ellensége!” „Szerintem most biztosan jelenti nekik, hogy nyugati kapcsolataim vannak” – kuncogta anyám hideglelősen. „Kapcsolataid? Egyenesen kém vagy, drágám, az imperialisták zsoldjában álló kém, semmi kétség!” – bólogatott a bárónő.

Én egyre hevesebb belső ellenkezéssel hallgattam őket. Olyanok, gondoltam, mint azok az idegen, rossz gyerekek, akik utánunk kiabáltak, és néha meg is dobáltak minket, amikor illedelmesen, kézen fogva kisétáltunk Manci néni vezetésével az üres telekre. Komiszak és tiszteletlenek, akik csúfot űznek a tekintélyből – ilyesvalamit érezhettem, bár persze megfogalmazni nem tudtam magamnak. És féltem is, mert Piroska olyankor, amikor hosszabb, néhány órás távollét után hazatért, mindig kikérdezett, járt-e nálunk valaki, és hogy miről beszélgettek.

– Nem emlékszel? Ezt el is higgyem? – A sötét darázsszemeknek ilyenkor valósággal fullánkjuk nőtt, és ez a fullánk, úgy éreztem, egyenesen a lelkembe fúródik, hogy leleplezze a hazugságomat. – Egy ilyen értelmes kisfiú… mert gondolom, annak tartod magad… és nem emlékszik rá, miről beszélgettek a felnőttek nem is egészen egy órával azelőtt?

– Nem figyeltem – dünnyögtem, és megpróbáltam pislogás nélkül a szemébe nézni, Piroska ugyanis a pislogásomból csalhatatlanul meg tudta állapítani, hogy nem mondok igazat, legalábbis ezt állította. Elég gyakran meg is vádolt – ez eleinte fölháborított, mert anyámtól mindig is azt hallottam, hogy a hazugság csúf és gyáva dolog („Csak a gyávák hazudnak!”), és mindaddig igazmondónak tartottam magam („Bármit, érted, bármit is követtél el, nem kapsz büntetést, ha őszintén bevallod!” – mondogatta anyám.). De valahányszor Piroska azzal a sötét, fullánkos darázstekintettel nézett rám, mindjárt kételkedni kezdtem önmagamban: hátha neki van igaza, hátha nem is úgy volt? Hátha rosszul emlékszem? Hátha csak álmodtam az egészet? És ilyenkor elfogott a bűntudat, mintha csakugyan bűnös lennék, Piroska pedig kiolvashatta a szememből, hogy titkolni valóm van, és csak még jobban megerősödött abban a meggyőződésében, hogy nem mondok igazat. És ilyenkor megbüntetett – igaz, a szobába nem zárt be többet, bár a fenyegetés mindig a fejem fölött lebegett.

Viszont roppant találékony volt a büntetések kieszelésében. Volt, amikor abból állt a büntetés, hogy nem szólt hozzám. Némán mutogatta el, hogy mit kell tennem, és én egy idő után zokogva kérleltem, hogy ne haragudjon, és szólaljon már meg! Nem is értem, miért, mert igazán nem sok gyönyörűségem tellett Piroska éles, parancsoló hangjában – a legközömbösebb dolgokat is, hogy mossak kezet, vagy keressem meg a sálamat, olyan vádló és megvető hangon mondta, hogy én rögtön kutatni kezdtem az emlékezetemben valamilyen elfelejtett bűnöm után –, és mégis, pár percnél tovább nem bírtam elviselni Piroska némaságát és rezzenéstelen arcát. Amikor, nagy ritkán, kedves volt hozzám, netán megdicsért, végtelenül boldog voltam, lihegő, alázatos, szolgai boldogsággal. Anyám kedveskedését és gyöngédségének bármiféle megnyilvánulását viszont ekkoriban hárítani kezdtem, talán valami bűnös dolgot gyanítottam bennük, hűtlenséget Piroskával szemben, aki, úgy éreztem homályosan, még azokról a dolgokról is tud, amelyek a távollétében történnek. Így eshetett, hogy amikor anyám megpróbált Piroska távollétében becézgetni, vagy éppen megcsókolni, hevesen tiltakoztam. Piroska ugyanis éppen ezt a büntetést alkalmazta legszívesebben: eltiltott attól, hogy anyámat megcsókoljam, hol csak egy napra, hol egy egész hétre, és mert soha nem lehettem biztos abban, hogy nem terheli-e valami a lelkiismeretemet, az anyai gyöngédség minden formája tiltott gyümölccsé változott számomra. Láttam anyámon, hogy mélyen elszomorítja a dolog, hiszen ő nem tudhatta, hogy csak Piroska tilalmának engedelmeskedem (úgy éreztem volna, árulást követek el Piroskával szemben, ha megmondom neki), de az ő szomorúságát könnyebb volt elviselnem, mint Piroska haragját, hiszen most már tudtam, hogy anyám nem tud megvédelmezni Piroskától, és hogy Piroska kedvét kell keresnem, ha biztonságra sóvárgok egy ellenséges világban.

Abban a néhány nyári hétben, amikor zárva volt az óvoda, szinte minden percemet Piroskával töltöttem. Magával vitt az uszodába („mert az úszás egészséges!”), és én rémülten és undorodva tébláboltam az egymáshoz zsúfolódott, vörösre égett, félmeztelen testek között, sültkolbász- meg napolajszagban és hangszórórecsegésben, rettegtem a vadul fröcskölődő, hatalmas talpasokat ugró, hangos gyerekektől, különösen egytől, egy kövér, kefehajú, tíz év körüli kis zsarnoktól, akinek kedvenc szórakozása volt, hogy lenyomta a nála kisebbek és gyöngébbek fejét a víz alá, és közben kéjesen, kárörvendően vigyorgott. Tekintetem Piroskát kereste, aki kinyúlt fürdőruhájában, falevéllel az orrán feküdt egy leterített törülközőn, és újságot olvasott: tőle reméltem védelmet szorongattatásomban, pedig tudtam, hogy ha odamegyek hozzá panaszkodni, azzal fogja elintézni a dolgot, hogy „ne faxnizzak”, és hogy „anyámasszony katonája” vagyok. „Anyukád?” – kérdezte gúnyosan röhögve a hájas, és nekem csípni-rúgni lett volna kedvem, amiért ki merészeli nevetni Piroskát, csakhogy nem mertem persze. Piroska akkor is magával vitt, amikor a szüleit ment meglátogatni – hírből már ismertem őket, a Piroska nehéz gyerekkoráról szóló történetekből, különösen az apáról hallottam sokat, az egykori vöröskatonáról. Továbbra sem értettem, hogy ez mit jelent, de a szót hallva még mindig hatalmas, téglavörös, állig fölfegyverzett férfit képzeltem magam elé, és nagyon féltem tőle. Hosszan utaztunk villamoson és buszon a nyári hőségben, az izzadt testek és az átfűlt bőrülések szagától heves émelygés tört rám, és csak azért fohászkodtam, nehogy elhányjam magam – elképzelhetetlen szörnyűség lett volna ilyen helyzetbe hozni Piroskát a zsúfolt járművön! –, végül kiszálltunk valahol egy sötét, sivár mellékutcában. Becsöngettünk az egyik házba, alacsony, vékony, gyűrött arcú asszony nyitott ajtót, egérszínű haját nagy, csontszínű fésűvel tűzte meg oldalt, a „vöröskatonáról” pedig, akitől előre rettegtem, kiderült, hogy egyáltalán nem hatalmas, és még csak nem is vörös, legfeljebb az orra: tolószékben ült, sötét darázsszeme volt neki is, mint Piroskának, csak az övé alig látszott széles, elhízott arcában, és kásás hangon, szüntelenül szitkokat szórt mindenre és mindenkire, a melegre, a feleségére, a szomszéd hangosan ugató kutyájára, „arra a ronda dögre”, és én gyanítottam, hogy ez a szüntelen indulat talán nem független attól a kiürülőfélben lévő palacktól, amely a keze ügyében állt a kredencen, a szódásüveg társaságában. Piroska ügyet sem vetett az anyjára, az apjával viszont nagy tisztelettel és gyöngédséggel beszélt, még a Népboltba is elment a kedvéért, hogy új, teli palackot hozzon a kiürült helyébe. Nem mertem egyedül maradni a konyhában a haragos vöröskatonával, hanem az egérszínű asszony után sompolyogtam, be a szobába, és még láttam, amint sietősen felkap egy színes képet, amely a sublódon állt, a falnak támasztva – valami szent asszonyt ábrázolt, talán Máriát, a fején lepel, a kezében olvasó –, és gyorsan eldugja a polcos szekrénybe, az ágynemű alá. „Igen szigorú az én lányom, ugyi?” – kérdezte bűntudatosan nevetgélve, miközben elém tett egy pohár szódavizet, és megsimogatta a fejemet.

A nyárnak, bár a gyerekkori nyarak szokása szerint végtelennek tűnt, egyszer mégiscsak vége lett, anyám egy reggel rám adta a matrózruhámat, és kézen fogva elindultunk az iskolába. Az iskola bizonyos fokig Piroska meghosszabbításának tűnt, az ő szelleme lebegett az összefarigcsált, szűk padok fölött, amelyekben hátra tett kézzel kellett ülni, a sorakozók, párosával ki-bevonulások, a vigyázzállás az órák kezdetén, az ismeretlen, komor, szakállas emberek képe a falon – mindez őrá emlékeztetett, az ő világának része volt. De a kövérkés, anyás tanítónő viszonylag kedves volt, és nem fukarkodott a dicsérettel egy-egy jobban sikerült, dőlt vonalakból, karikákból vagy hurkokból álló házi feladatom láttán. Szívesen eldicsekedtem volna vele neki, hogy már ismerem a betűket, de nem mertem, mert Piroska szerint ezzel valamilyen érthetetlen okból azt adtam volna a többiek tudtára, hogy lenézem őket. Anyámnak is félig-meddig titokban, kötelességszerűen mutattam meg a később ötösre váltható piros pontjaimat, és ő ugyanolyan gépiesen és kötelességszerűen dicsért meg értük.

Néhány hete járhattam iskolába, amikor Piroska kórházba került vakbélgyulladással. A leckémet írtam éppen a kispadomban ülve a nappaliban – anyám a szomszédtól vásárolta meg számomra, akinek a nálam néhány évvel idősebb fia már kinőtt belőle –, anyám pedig az állólámpa alatt ült, és az újságot tanulmányozta. Ez meglehetősen szokatlan volt tőle, mert bár mi is járattuk a két vagy három még létező napilap egyikét, anyám rendszerint olvasatlanul hajította ki a szemétbe, kivéve azt a néhány példányt, amelyet fölhasogatott alátétnek a stelázsi polcaira. Olyat még nem is láttam addig, hogy el is olvasta volna, de akkor ezen nem jutott eszembe csodálkozni, lefoglaltak az o betűim, amelyek sehogy sem akartak kerekre sikeredni. Ekkor lépett ki Piroska a szobájából: addig észre se vettük, hogy otthon van, azt hittük, talán megint a szüleihez ment látogatóba, vagy azoknak a rejtélyes útjainak egyikére indult, amelyekről soha nem számolt be nekünk. Az arca szinte zöld volt a hangulatlámpa gyönge fényében, az ajkát összeszorította, és sötét, haragos pillantással nézett maga elé, mintha hosszú idő óta most először találkozott volna valamivel, ami nem engedelmeskedik az akaratának.

– Tessék nekem mentőt hívni! – szólt rá anyámra a szokásos recsegő, őrmesteri hangján. Volt telefonunk, ami akkoriban igencsak ritkaságszámba ment, még apám idejében kaptuk, akit néha késő este hívtak beteghez. Anyám fölnézett rá, lerakta az újságját, és a telefonhoz lépett.

– Rosszul van, Piroska? – kérdezte furcsa, távoli hangon, amelyben egyszerre volt idegenkedés és részvét.

– Biztosan vakbélgyulladás – közölte Piroska vádlóan, mintha anyámat hibáztatná. Anyám tárcsázott, és bemondta a lakcímünket.

– Kérem, jöjjenek gyorsan, nagyon rosszul van! – mondta a telefonba. – Láza van? – fordult aztán Piroskához. Az komoran bólintott.

– Gondolhatja… Na, most örülhetnek! Megszabadulnak tőlem! – dörmögte, és furcsa, haragos és esdeklő pillantást vetett anyámra, mintha arra unszolná, hogy cáfolja meg. Anyám odalépett hozzá, és egy pillanatra a vállára tette a kezét.

– Ugyan – mondta megint azon a távoli, egyszerre idegenkedő és együttérző hangon. – Egy-két nap, és megint itthon lesz. Segítsek összecsomagolni?

– Már összecsomagoltam – felelte Piroska komoran, és fejével az előszoba felé intett, ahol csakugyan ott állt becsatolva az ütött-kopott bőrönd, amivel érkezett.

Amikor Piroska mögött becsukódott az ajtó, anyám úgy nézett szét maga körül, mintha hosszú idő után tért volna vissza valahonnét.

A következő néhány napban megbolydult a világ – legalábbis én úgy éreztem. Vendégek jöttek hozzánk minden este, még apám idejéből ismerős, régi arcok, körbeülték az asztalt a nappaliban minden este, pillanatok alatt eltüntették a tálcányi zsíros kenyeret, cigarettáztak, rumot öntöttek a kávéba, és izgatottan, gesztikulálva, egymás szavába vágva beszélgettek. Újra megjelent a bárónő is (egy ideje már ő is elmaradt), és egyik délután beállított a régi Rózsika is, kezében egy szelet csokoládéval.

– Ni, micsoda nagy fiú lettél! Már meg se ismered a Rózsi nénit, ugye? – mondta édeskedő szemrehányással, és a kezembe nyomta a csokoládét. – Soká el tetszik maradni? – kérdezte anyámat (úgy látszik, ő szólhatott neki előző nap, hogy szükség lesz rá.). – Mert énnekem hatra a lányomékhoz kell mennem. Ma én vigyázok az unokákra…

– Nem, dehogy, legfeljebb egy óra, és már itthon is leszek. Bemegyek a kórházba ahhoz a nyomorult nőhöz – fordult a bárónőhöz, aki úgy egy félórája állíthatott be, de már a harmadik cigarettáját szívta a kávéja mellé.

– Na, te se fogsz már megbolondulni, angyalom! – A bárónő fanyar elismeréssel méregette anyámat a cigarettája fölött. – Te bemégy a kórházba ahhoz a spiclihez? Aki egyfolytában jelentett rólad? Aki pokollá tette az életedet?

– Nincs senkije a nyomorultnak, aki meglátogassa. Az anyja nem hagyhatja magára a béna apját – mondta anyám mentegetőzve, miközben magára kapta a kabátját. – Nem maradok nála többet tíz percnél. Megvárhatnál…

Eltelt egy óra, másfél, de anyám még mindig nem jött meg. Rózsika már nyugtalankodni kezdett.

– Nem tetszik tudni, hol marad ilyen sokáig a nagyságos asszony? – kérdezte siránkozó hangon a bárónőtől. – Én megmondtam neki, hogy hatra énnekem a lányomékhoz…

– Pont annyit tudok, mint maga! – torkolta le erélyesen a bárónő, aztán a tárcájában kezdett kotorászni. – Mennyit szokott kapni egy órára? Menjen csak nyugodtan, én megvárom, míg megjön… elleszünk addig itt ketten a kisfiúval.

Rózsika eldöcögött, ketten maradtunk a bárónővel. Nemigen ügyelt rám, egyik cigarettát a másik után szívta, és a rádió gombját csavargatta, de nem sokra ment vele: valami furcsa zene szólt csak belőle, egyszerre hátborzongató és lelkesítő. Időnként rám nézett, latolgató pillantással, gondolom, szeretett volna elmenni már, de aztán mégsem mert egyedül hagyni.

És hogy én mit éreztem?

Azt, hogy kicsúszott a lábam alól a Földgolyó, és elhagyatva lebegek az űrben. Eltűnt anyám, eltűnt Piroska… és azt hiszem, igazából már nem is tudtam, melyiküket várom vissza.

Végül mégiscsak anyám érkezett meg, már jócskán sötétedés után, kipirultan, kócosan, ragyogó, könnyes szemmel – nem is tudom, mikor láttam ilyennek utoljára, talán soha. A bárónő is összehúzott szemmel méregette.

– Ott voltál? – kérdezte halk, jelentőségteljes hangon. Anyám igent intett, aztán a bárónő nyakába borult, és görcsösen átkarolta. A bárónőnek is könnybe lábadt a szeme, és gyöngéden hátba veregette anyámat.

– Te bolond! – mondta neki nyers, meghatott hangon. –- És ha valami bajod esett volna?

Anyám nem felelt, csak hevesen rázta a fejét. Ahogy kibontakozott a bárónő karjából, rám esett a pillantása. Hirtelen ragyogó arccal odalépett hozzám, leguggolt mellém, hevesen magához szorított, és összecsókolt.

Dermedten álltam, szerettem volna ellökni magamtól, éppen, mert annyira vágyódtam a közelségére, de tudtam, hogy ez tilos, és nem értettem, hogyan tehet ki ekkora kísértésnek. Tudtam azt is, hogy nem bízhatok meg benne, mert egyszer már elárult – nem, nem is egyszer, hanem folyton és mindig, egy teljes éven át! Anyám megérezhette mozdulatlan testemben az ellenkezést, mert hirtelen eleresztett, fölegyenesedett, és összehúzott szemmel, fürkészően nézett rám.

– Mi az, hát egy puszit sem adsz anyádnak? – kérdezte kacagós, feszülten játékos hangon, mintha megpróbálná jelentéktelen, nevetséges szeszélyeskedésnek feltüntetni azt, ami történt, holott a szíve mélyén tudja, hogy ennél jóval többről van szó. Nem is feleltem neki, csak a vállamat vonogattam. Elviselhetetlennek éreztem, hogy olyan komoly, kutató pillantással néz rám, és csak azért szólaltam meg végül, mert azt reméltem, akkor talán abbahagyja.

– Azt nem szabad! – dünnyögtem az orrom alatt, félig-meddig csak magamnak, de azért meghallotta. Nem fordította el rólam a pillantását, ahogy reméltem, hanem még erősebben nézett, lehajolt hozzám, és valósággal belefúrta a tekintetét az arcomba.

– Nem szabad? És miért nem? – kérdezte élesen. Nem feleltem, csak a vállamat rángattam, és a szívem mélyéből gyűlöltem őt: hát soha nem akarja abbahagyni? De nem akarta.

– Valaki megtiltotta?

Némán, dacosan rugdostam a szőnyeget.

– Talán Piroska?

Abbahagytam a rugdosást: megdermedtem, ahogy a szoborjátékban szoktunk a „három!”-ra, csak a fejemet hajtottam le még mélyebbre, hogy ne lásson az arcomba. De azért a szemem sarkából láttam, ahogy anyám jelentőségteljes pillantást vált a bárónővel. Aztán újra leguggolt hozzám, felemelte az államat, és a szemembe nézett.

– Piroska nem jön ide vissza többet! – mondta lassan és tagoltan, bele az arcomba. – Soha, de soha többé! Érted?

Visszanéztem rá, és amit a szememből kiolvasott, attól láthatólag elpárolgott minden jókedve. Elengedte az államat, fölállt és hátat fordított nekem.

– Imádja! – mondta a bárónőnek, azon a sebzetten gúnyos, lekicsinylő hangon, amelyet addig soha nem hallottam tőle, de attól fogva jóformán mindig ezen a hangon beszélt velem, teljes hátralévő életében. – Az a nő neki az isten!

– Hagyd! – mondta a bárónő, és csillapítóan anyám karjára tette a kezét. – Kell neki egy kis idő, amíg kiheveri!

De ebben tévedett a bárónő, pedig azt hiszem, igen okos asszony volt különben: nemhogy egy kicsi, de nagyon sok idő sem volt hozzá elegendő, hogy kiheverjem Piroskát. Őt vártam vissza – és az ő visszatérésétől rettegtem – azokban a lázas, rendetlen napokban, amikor anyám egyfolytában csillogó szemmel, kihevült arccal járkált, és a lakásunk újra teli volt vendégekkel. Az óvóhelyen kuporogva tudtam, a tankok és a katonák azért jönnek, hogy helyreállítsák Piroska uralmát, a zsúfolt vonaton, a teherautón, a kukoricásban és a sötét szőlődombok közt botladozva tudtam, hogy most Piroska elől menekülünk, mert most már tudja, cáfolhatatlan bizonyossággal, hogy gyűlöljük, hogy alig vártuk, hogy megszabaduljunk tőle, és jaj lesz nekünk, ha újra a hatalmába kerít bennünket. És amikor anyám a hideg, novemberi virradatban sírva borult a szőlősgazda nyakába, aki vállán kapával komótosan ballagott kifelé a szőlejébe, és németül felelt a kérdésére, hogy ez már Ausztria-e, tudtam, hogy most már olyan helyen vagyunk, ahová Piroska keze nem ér el – de azt is tudtam, ha csak egyetlen lépést is teszünk visszafele a láthatatlan határon keresztül, újra a markába kaparint, és akkor megbűnhődünk mindazért, amit vétettünk ellene.

A láger zűrzavaros napjaiban, és utána, a távoli rokonoknál, akik befogadtak minket egy időre, és vigyáztak rám, amíg anyám állást keresett, mondják, éjszakánként fel-felsikoltottam álmomban, s azt hiszem, egy ideig még a bentlakásos intézetben is, ahová anyám rövidesen beadott, mert ahol végül állást talált, gépírónőként egy amerikai cégnél, a város egy távoli kerületében, olyan volt a munkabeosztása, hogy nem tudott volna az órák végeztével elhozni az iskolából, a távoli rokonok szívességét meg nem akarta a végtelenségig igénybe venni. Az intézet és egész ottani életünk nem maga volt a Paradicsom, ahogyan anyám talán remélte, sok kiszolgáltatottsággal, szorongással és megalkuvással járt az is, főként eleinte, de végül is a szabályok egy idő után megvilágosodtak, elkezdtem előbb kelletlenül, később többé-kevésbé zúgolódás nélkül alkalmazkodni hozzájuk, és idővel elfelejtettem Piroskát. Legalábbis nem voltam tudatában, hogy emlékezem rá. Anyámmal soha többé nem állt helyre a régi, meghitt kapcsolat, bár ez talán természetes is volt: én nem bíztam benne többé, ő pedig holta napjáig azon a gúnyos, lemondó hangon beszélt velem, amelyre még a Piroska-időkben szokott rá, és amellyel mindig is az akkori árulásomra emlékeztetett, bár ennek talán már nem is volt tudatában, és csak puszta megszokásból használta ezt a hangot. Már vagy húsz éve, hogy meghalt: azóta nem volt senki és semmi, ami Piroskára emlékeztessen, egészen addig, amíg… de hiszen tudod. Ideát, tinálatok hirtelen előjött minden, és – ne nevess ki! – megint olyan kiszolgáltatottnak érzem magam, mint kisgyerek koromban. Tudom, hogy butaság, hogy semmi értelme, hogy mindez már a múlté, de mégis… – Azzal csüggedten, lemondóan széttárta a kezét.

Ismersz, tudod, hogy harcos típus vagyok, nem egykönnyen nyugszom bele a kudarcba, hát még az ilyen értelmetlen kudarcba! Mégse múlhat azon a hátralévő életünk, gondoltam, hogy volt egy rettenetes bébiszittere több mint ötven éve… Amikor legközelebb elindultam hozzá Bécsbe, beraktam a bőröndömbe a pesti telefonkönyvet.

– Te – mondtam neki –, azt mondod, jártál annak idején ennél a Piroskánál?

– Igen – felelte –, többször is… talán háromszor-négyszer.

– A címre emlékszel? És a nő vezetéknevére? Hogy milyen Piroska volt?

– Tarján… Tarján Piroska. De hát biztosan már régen elköltözött, talán férjhez is ment… ha ugyan életben van még… Kizárt dolog, hogy ott lakjék még azon a régi helyen.

Felütöttem a telefonkönyvet. Mit ad Isten: ott állt, fehéren feketével: Tarján Piroska, Jókai utca 8. Az orra alá dugtam a lapot, és ráböktem:

– Ez az?

Nagyon elsápadt.

– Azt hiszem, igen.

– Hát jó! – mondtam. – Választhatsz: vagy most azonnal szakítunk, vagy legközelebb te látogatsz meg engem Pesten, és akkor együtt megkeressük azt a Piroskát. Hála Istennek, úgy látszik, megvan még: így legalább összehasonlíthatod az emlékezetedben élő képpel, és láthatod, hogy egy ártalmatlan vénasszony… no meg te is megnőttél egy kicsit azóta! Szóval…? – És erősen a szemébe néztem, mondhatni szuggeráltam. Sokáig némán, magába roskadtan ült, aztán fölsóhajtott:

– Hát jó … – mondta. – Biztosan igazad van…

Egy darabig azért halogatta még a pesti utat, hol üzleti ügyekre hivatkozott, hol valamilyen rejtélyes vírusfertőzésre, és azt hiszem, csakugyan be is lázasodott néhány napra, úgyhogy már kezdtem szégyenkezni az erőszakosságom miatt, és arra gondoltam, föladom, de végül mégiscsak összeszedte magát. Amikor végre ott ült a pesti lakásomon, akkor is heves hányingerre panaszkodott, és az első nap nem is végeztünk semmit, csak kedveskedtem neki, és némán bátorítottam, mintha valami súlyos műtét előtt állna. Még csak nem is szerelmeskedtünk.

Sajnáltam nagyon, de hát ennek meg kell lennie, gondoltam. Amikor odakínáltam neki a mobilomat, csak egy bágyadt, elhárító mozdulatot tett, úgyhogy én ütögettem be a telefonba Piroska számát.

Az öreges női hang, amelyik beleszólt a telefonba, kelletlen volt, majdhogynem haragos, mintha a külvilág részéről csak méltatlan támadásra számítana. Én viszont édes voltam, mint a cseppegetett méz.

– Bartha Tamásné vagyok – hazudtam –, és a férjem annyit mesélt magáról, hogy szeretném megismerni! Bécsben élünk – folytattam a hazudozást –, de most hazalátogattunk, és a férjem szeretné felkeresni a gyerekkora helyszíneit és a kedves ismerősöket. Úgy érzi, egy kicsit már elfelejtett magyarul, azért beszélek én helyette – kacarásztam. – Még nagyon kis fiú volt, amikor maga vigyázott rá, de azért talán emlékszik rá: Bartha Tamás…

Néhány pillanatig hallgatott, már azt hittem, kinyomta a telefont… hiszen neki sem lehet kellemes emlék, amit elkövetett, és tudnia kell, hogy mi is tudjuk. De amikor megszólalt, mintha nem lett volna már olyan mogorva a hangja, sőt, majdhogynem kedves volt.

– A Tamáska… Hát persze, hogy emlékszem… Szép tőle, hogy nem felejtett el – ismerte el zsémbesen. – Manapság olyan hálátlanok az emberek… Szóval maga a felesége?

– Igen, igen – vágtam rá gyorsan. – Meglátogathatjuk akkor? Akár most mindjárt? Nem maradunk sokáig Pesten… Otthon lesz úgy egy óra múlva?

– Jöjjenek csak nyugodtan. Én már nemigen járkálok el otthonról – felelte megbántott, megvető hangon, mint akinek a világ sokkal tartozna, de az nem hajlandó elismerni ezt a tartozását. – Szomszédolni sem szoktam, mint egyesek. Itthon ülök, és olvasgatok… esetleg kötögetek, vagy megnézem a tévében a híreket… Jöhetnek, amikor akarnak – tette hozzá valamivel élénkebben. – Idetalálnak?

Odataláltunk. Nem volt nehéz: Piroska mindössze kétutcányira lakik tőlem.

– Itt nem sok minden változott – mondta Tamás, amikor bekanyarodtunk a sötét, lepusztult mellékutcába. A 8-as számú ház komor, szürke épület, az a fajta, amelyiknek régebben szőnyegporoló állt a lebetonozott udvarában. Amikor megálltunk a kapu előtt, láttam, hogy Tamásnak remeg a keze, és verejtékcseppek ütnek ki a homlokán.

– Szerintem ennek az egésznek semmi értelme… – kezdte azon a szánalmas, erőltetetten magabiztos hangon, amit a férfiak olyankor használnak, amikor igyekeznek józan észszerűségnek álcázni a rettegésüket. Megnyomtam a kapucsengőt.

A liftben Tamás nem nézett rám, elfordította a fejét, nézte az elsötétülő-kivilágosodó kisablakot, és én tudtam, hogy most gyűlöl. Sebaj, gondoltam, majd a végén biztosan megbocsát, amikor látja, milyen értelmetlen, milyen gyerekes volt a félelme. Amikor már a bejárati ajtó előtt álltunk, mindenesetre megfogtam a kezét, és megszorítottam – talán, hogy bátorítsam, de talán azért is, hogy meg ne szökhessen.

– Jövök már! – hallatszott odabentről egy ingerült hang, és Tamás összerezzent. Az ajtót nyitó parányi, sötét alak alig volt nagyobb, mint egy tíz-tizenkét éves kislány. Vastag szemüvege volt, és szoros csigákba göndörített, feketére festett haja – vagy lehet, hogy nem is festette, lehet, hogy csakugyan nincs egy ősz szál a hajában? – töprengtem, mialatt a gnóm összehúzott szemmel, gyanakvó pillantással nézett előbb az én arcomba, aztán Tamáséba. A vizsgálódás azonban alighanem kedvező eredménnyel járhatott.

– Nahát, a Tamáska! – mondta a gnóm furcsa, egyszerre szemrehányó és ellágyult hangon, mint valami öreg, elhanyagolt szerető. – Hát eszébe jutottam? Jól megnőtt – tette hozzá zsörtölődő elismeréssel, és szélesre tárta előttünk az ajtót.

– Ó, rengeteget mesélt magáról! – áradoztam, és megszorítottam a vonakodva nyújtott, hideg és száraz kis kezet. – De hát tudja, Bécsben élünk, ritkán látogatunk haza! – csacsogtam. – Én, igaz, csak azóta, hogy összeházasodtunk – kacarásztam szégyenlősen. – De a férjem már kisgyermek kora óta. Hiszen talán emlékszik…

Nem tudom, milyen reakciót vártam erre, szégyent vagy legalábbis egy kis zavart, de Piroska csak bólintott, összepréselt szájjal, jelentőségteljesen.

– Emlékszem én – mondta aztán, nem is tudom, csak én éreztem-e úgy, hogy kissé fenyegetően. – Nagyon is emlékszem… Erre tessék! – mutatott a szűk, sötét előszoba túlsó végéből nyíló ajtó felé. Elindultam: Tamás úgy jött utánam, mint a holdkóros.

Odabenn jóformán csak én társalogtam Piroskával. Tamás csak mosolygott, zavart, jóindulatú és kissé alázatos mosollyal.

– Szóval mérnök lett? – kérdezte tőlem Piroska, és összehúzott szemmel, gyanakodva méregette Tamást, mintha azt hinné, becsapjuk. – Nem is gondoltam volna, hogy így megállja a helyét az életben… – mondta végül hozzám fordulva. – Amilyen elkényeztetett, nyafogós kis kölyök volt…

– De a maga nevelése biztosan sokat segített neki! – mondtam lelkesen. – Lehet, hogy mindent annak köszönhet!

Piroska komoran rázta a fejét.

– Azt én nem mondtam! – mondta szigorúan. – Igyekeztem helyrebillenteni a gondolkodását, az igaz… Én mindig igyekeztem az életre nevelni a növendékeimet! – És büszkén kihúzta magát. – De azért azóta biztosan más pozitív hatások is érték…

– De ugye jó kisgyerek volt? – néztem rá egy szerelmes hitves hódolatteljes, reménykedő alázatával, aki csupa jót szeretne hallani szíve választottjáról. – Ugye, nem volt sok baja vele?

Nyilvánvaló hódolatom mégiscsak megvesztegethette valamelyest Piroskát, láttam rajta, hogy nem akar nekem csalódást okozni.

– No nem… egészen kezelhető fiúcska volt – dünnyögte láthatóan szíve ellenére. Aztán elmosolyodott, majdhogynem jóságosan. – Egyszer meg is harapott! – közölte szinte büszkén. Tamás felé hajolt, kicsi, száraz kezét odatolta az orra elé, és lassan, tagoltan (úgy látszik, elhitte, hogy tényleg elfelejtett magyarul) azt kérdezte: – Emlékszel, hogy megharaptál? Mert elvettem a könyvedet?

Tamás továbbra is zavart, készséges jóindulattal mosolygott.

– No de én aztán megtanítottalak! – villant föl Piroska szeme diadalmasan. – Bezártalak a szobába, hiába sivalkodtál! Ott volt időd gondolkodni! Megtanultad, hogy nem te vagy a világ közepe!

Tamás csak mosolygott tovább, mintha csakugyan nem értene semmit. Amikor elbúcsúztunk, az ajtóban még lehajolt, és ajkával megérintette Piroska parancsolóan odatartott, enyhén szőrös, májfoltos arcát.

 

Kifelé menet, a lépcsőházban szótlanul jött mellettem. Amikor kiértünk az utcára, megtorpant, pár pillanatig ott állt, mozdulatlanul, csak nézett maga elé, aztán hátraszegte a fejét, és fölnevetett.

– Úristen! – nyögte nevetéstől fuldokolva. – Hát ettől féltem én több mint ötven éven keresztül! Ettől a nevetséges kis öregasszonytól! Köszönöm! – mondta, és megcsókolta a kezemet, aztán derékon kapott, és megforgatott ott az utcán, mindenki szeme láttára.

Ezután egy darabig minden jól ment. Először én mentem hozzá Bécsbe, aztán ő jött énhozzám, aztán megint én… nem is tudom, hányadik alkalom lehetett, amikor egyszer csak megint lemondta a pesti utat. Nem, nincs semmi baj, valami közbejött, majd a jövő héten… de aztán a következő héten is közbejött valami. Váltottunk még pár emailt, terveztünk egy közös utat Olaszországba, de valahogy az is elmaradt… máig se tudom, azért-e, mert röstellte, hogy még mindig fél… hogy mégsem volt olyan egyszerű megszabadulni a félelemtől. Vagy az zavarta, hogy én láttam ebben a szánalmas állapotában? Nem tudom, mert már nem volt alkalmam beszélni vele… egy ismerősömtől hallottam aztán, hogy azóta elvett valakit, egy bécsi nőt persze.

Piroskát viszont láttam azóta. Nem is olyan régen, a sarki kisboltban. Szerencsére nem ismert meg: a pénztárossal veszekedett. A szerencsétlen nő véletlenül többet számolhatott valamiért, mert Piroska nagyon fel volt háborodva: azzal fenyegette, hogy feljelenti.