Ugrás a tartalomra

 

Karinthy Frigyes és a magyar klasszikusok

A huszadik század elején induló „modern írók” nem tagadták meg a magyar irodalmi hagyomány nagyjait. Másról és másként írtak ugyan, s merészebb témáikat akkor még szokatlan stílusban adták elő, de számos közlemény jelezte már a korai Nyugatban, hogy igencsak méltányolták rég porló elődeiket. Csokonai, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Madách műveit ragyogó értekezésekben világította meg többek között Ady, Babits, Hatvany, Ignotus, Kosztolányi, Schöpflin. Az irodalmi modernség meghatározó szerkesztői, kritikusai becses örökségként szemlélték a bibliotékák tárgyi hagyatékát. Tóth Árpád említi egyik levelében, hogy a Nyugat 1909-es debreceni matinéja után a nagykönyvtárban „Ignotus és Osvát meghatottan fogdosták az Arany Buda Halálának eredeti kéziratát, és Csokonai írásait”[1]. Az irodalmi folytonosság továbbvitelét jelzi, hogy a későbbi ellenfelek, Osvát Ernő és Hatvany Lajos egyaránt Gyulai Pál tiszteletének jegyében kezdték pályájukat.

Karinthy Frigyes elsősorban kortársairól közölt bírálatokat, értékelő kisportrékat, mégsem állíthatjuk, hogy mellőzte volna az előző évszázad olvasmányait, beleszőve akár saját alkotásaiba is. Ironikus látásmóddal, a hanyag diák nézőpontjából, frázisokra épülő iskolai leckeként láttatja Vörösmarty „nyelvszépségeit” az Elkéstem című humoreszkben a Tanár úr kérem lapjain. „Vörösmarty Nyelvszépségei. Na, igen, Vörösmarty Nyelvszépségei, tudom, tudom: ma ez a tét, kettő vagy semmi. Csak a másik felét néztem még át, de van két tízperc a magyaróra előtt, az húsz perc, most, míg az iskolába érek, átgondolom magamban az első felét: nyertem tizenöt percet, azalatt berepülöm Vörösmarty Nyelvszépségeit, elkérem Guttmanntól a gumiguttit, és még a történelmet átszaladom. (…) Ezzel szemben Vörösmarty, mint tudjuk, klasszikus tisztaságban tartotta a nyelvet, szavai kristályos tökéletességgel – micsinálnak a szavai? Szentisten, hiszen ezt sem tudom, meg kell gyorsan nézni, micsinálnak Vörösmarty szavai kristályos tökéletességgel. És Nagy Lajos! Szentatyám, gyerünk, ne zavarjunk össze mindent. Vörösmarty kristálytiszta szavakkal elkérte Guttmanntól a gumiguttit. De ha Guttmann nem adja?”

Petőfiről a verses karikatúra mellett „komolyan” is ír, amikor Radó Aladár szerzői koncertjéről tudósít az 1909. decemberi Nyugat Figyelő-rovatában, s a beszámolónak az egyik előadott zenemű után adja a „Falu végén kurta kocsma” címet. Minden előzmény nélkül rögtön felfesti azt a képet, amely a muzsika hatására alakult ki képzeletében a Szamos menti duhaj társaság mulatozásáról. Mígnem a népiesség anakronisztikus követőinek kifigurázásához szokott olvasó meglepve olvassa ezeket a sorokat: „Petőfi! Mily nagy, mily igaz és mély volt mégis! Az ő tiszta, boldog lelkében muzsikált ez a melódia.” Hasonló módon jár el két évtizeddel később, amikor Halott az országúton címmel a Szendrey Júlia emlékének szentelt „díszkönyv” kapcsán 1930. július 27-én a Pesti Naplóban megrendítő mondatokkal keresi Petőfi halálának magyarázatát. A csillogó okfejtés szerint Petőfi a tizenkilencedik század „egyik legnagyobb tanúja, legizzóbb szelleme s minden idők költészetének talán a legnagyobb ígérete”, ám az album dokumentumait értelmező újságíró hangját csakhamar felváltja a novellistáé, s kibontakozik az egyre torokszorítóbb látomás a meggyilkolt költő egyes szám első személybe átforduló szavaival. Kései publicisztikájában emlegeti Csokonait a Pesti Napló hasábjain 1938. május 18-án Csokonai és az új mélák címmel. Az alaphelyzet valós történés: A méla Tempefői ligeti színházi előadása után a hazafelé sétáló kis társaság a dráma aktualitásáról beszélget. Karinthy irodalomtörténetünk „nyers drágakövét” leli meg a darabban, amely „fölszikrázott a rivaldafényben”. Az ékszermetafora után a rokokóhoz illő rózsabimbó-motívummal jellemzi a költő „bűbájos” verseit, de a szép sorok idézgetése közben éles vitába keveredik a politikai szabadságról egyik kollégájával, aki a csavaros észjárás helyett a tények tudomásul vételét tartja korszerűnek.

Madách százéves jubileumán a Nyugatban mérlegre teszi Az ember tragédiáját, amelyről akkor is maradéktalanul vallja húszévesen feljegyzett véleményét: ha Madách költeményéből nem maradt volna fenn más, csak a dráma ötletét rögzítő papírlap, ha csupán a tervet, a dráma meséjét vázolja fel röviden, ez a terv, ez a vázlat „elég lett volna hozzá, hogy nevét fenntartsa”, s a legnagyobbak között emlegessék.  Ebben az írásában jelenti be Petőfivel és Arany Toldijával kapcsolatos érzelmi elfogultságát: „Ha a Toldi-trilógiáról volna szó, vagy Petőfi műveiről, tekintetbe venném s leszámítanám azt a rokonságnál is mélyebb rokonszenvet, ami hál’ istennek, megzavarja a hűvös tárgyilagosság tekintetét – s amit annak köszönhetek, hogy magyarnak születtem.”[2]

Ilyen „szerelmi vallomás” után meglehetősen különös, hogy Karinthy nem összegezte Arany életművéről szóló nézeteit. Pedig „ötstrófásra” tervezett fiatalkori versében, amelynek fennmaradt első szakaszát Ascher Oszkár közölte a Karinthy Frigyes kiadatlan naplója és levelei kötetben, rajongó hangon szólítja meg a „Dicső” Aranyt: „Vajjon meglátod-e szívembe / Milyen nagyon szeretlek én?” Mégsem írt róla sem esszét, sem tanulmányt, de még cikket sem. Noha két ünnepélyes alkalom is kínálkozott volna, nem lett szerzője a Nyugat Arany-számainak. Nem vett részt a százéves Aranyt idéző emlékszámban 1917-ben, és nem szerepelt a folyóiratban a költő halálának ötvenéves évfordulóján, 1932-ben. Nem rajzolt Aranyról külön torzképet, mint Petőfiről, híres karikatúragyűjteménye, az Így írtok ti egyik kiadásában sem. Jó néhány Arany-verset tudott kívülről, s nem csupán iskolai memoriterek maradványaként. (Egyébként is szeretett idézni klasszikusoktól, Az ember tragédiáját állítólag elejétől végéig tudta.) A vers lelke című esszéjében beszél a kicsoda-micsoda játékról, amelyben kérdőszavak helyettesítik a kitalálandó verssorokat – micsinál a micsoda a micsodán: megy a juhász szamáron. A feladványra, amely a micsoda micsodája mit ne csináljon lehetett, akadozó választ adva jut el a megfejtésig: „– Ez valami ballada… aha… valami naiv esemény van benne… valószínűen a népköltészetből… hosszú lejáratú… izé… Arany Jánostól van… megvan!... »Ó, irgalom atyja, ne hagyj el…« az Ágnes asszonyból.”[3] Az viszont nem lehet véletlen, hogy az iskolában kötelező Toldiból csak egy jelenetet használ fel néhány soros, parodisztikus átiratában. A korabeli oktatás megkövetelte a tanulóktól a Toldi beható ismeretét, ugyanakkor mindent meg is tett azért, hogy a Toldi olvasásától elvegye a diákok kedvét. A gimnáziumban bizonyára Karinthy sem szerette meg Arany első remekét, amelynek értelmezését akkoriban Lehr Albert kommentárjai alapján tanították – Toldi. Költői elbeszélés, írta Arany János. Nyelvi és tárgyi bő magyarázatokkal ellátta Lehr Albert, Budapest, 1882 –, ennek a munkának a közoktatásban használt változata megjelent a Jeles Írók Iskolai Tára sorozatban, folyamatosan javítva és bővítve, 1938-ra a könyv már tizennégy kiadást ért meg. Tanulókat megnyomorító hatását jelzi, hogy Karinthy második fiát, Ferencet, a közkedvelt Cinit, ha Lehr Albert nevét olvasta, még évtizedek múlva is rögtön leküzdhetetlen ásítás fogta el, mélyen beidegzett pavlovi reflexként alvás kerülgette. „Lehr Albert kötelezően bebiflázandó s szűnni nem akaró Arany-szövegmagyarázatai utáltatták meg velem annyira a Toldit, hogy csak jóval később, már az érettségi után jöttem rá: a trilógiát olvasni is lehet, élvezni csak úgy magáért, kedvtelésből, jegyzetek és kommentár nélkül. Meg, sőt agyon lett itt magyarázva minden, a kopár szik sarja és a tikkadt szöcskenyájak, az árva fűszál és a tors, a tenyérnyi zöld helyhez féllapnyi utalást, analógiát kellett bevágni, s még a hortyog-hoz is értelmezés volt fűzve, hogy az annyi, mint »horkol«, a hórihorgas pedig »hosszú, meggörbedt termetű, nyúlánk, magas«”[4]. Saját bevallása szerint csak jóval később tudta meg, hogy Lehr Albert műfordító, jeles nyelvész és etnográfus volt, a magyar népnyelv egyik legszorgalmasabb kutatója, akinek legnevezetesebb gyűjtőbravúrja az volt, hogy a részeg emberre háromezer magyar szót szedett össze, utólag ezt már Cini is méltánylandónak tartotta. Az Arany- és Petőfi-tanítás szemléletének, szellemiségének Karinthy diákkorában szó szerint iskolapéldája Lenkei Henrik először 1892-ben kiadott Petőfi és a természet című könyve, amelynek ötödik fejezetében a szerző Petőfi és Arany „személyesítéseit”, azaz a megszemélyesítés retorikai-stilisztikai alakzatait veti össze. „Látjuk, hogy míg Arany nyugodtabb, szemlélődőbb természeténél fogva nem visz többet a természet tüneményeibe, mint amennyit a köztudalom mer rájuk fogni s a közönséges szem is észrevehet rajtok, leggyakrabban nem is részletezi személyesítéseit, s ha igen, akkor epikus terjedelemben, szinte fárasztó aprólékossággal írja le az egyes tüneteket, addig Petőfi egész lelkét beléjük olvasztja, soha laza érintéssel nem elégszik meg, hanem gyönyörködve a képben, szeretettel, szenvedélyességgel rajzolja meg. Arany képei csak a szemnek szólnak s az értelemnek, Petőfiéi a szemnek és érzésnek. Csakhogy míg Petőfinél a személyesítés eredetibb, meglepőbb, egyénibb, addig Aranynál kézzelfoghatóbb, igazabb. Ott inkább antropopatikus, itt antropomorfikus. Ott gyakran fantasztikus, itt mindig reális, nem ritkán patologikus. Arany mindig uralkodik magán és tárgyán s ezért szemléltetőbb, Petőfi sohasem tartja féken indulatát s ezért magával ragad, még a világosság rovására is.”[5] Ez a szemléletes, ám szólamszerű, egyszerűsítő típusalkotás a Tanár úr kérem két Magyar dolgozatában is megjelenik. A kevésbé értékelt, Háromnegyedes dolgozatban így: „Petőfi lírai költészetében legfontosabb a szubjektivitás, azonban Arany Jánosnál inkább az objektivitást látjuk túlsúlyra vergődni. Míg Petőfinél olyan szépen domborodik ki a naiv, népies hang, addig Arany Jánosnál a népies hang háttérbe szorul, és helyét a nyelvszépség foglalja el, amely különben Petőfi gyönyörű költeményeiben is föllelhető.” Az Egyfeles dolgozatban pedig: „Petőfi lírai költészetében a szubjektív, az alanyi elem lelkesíti legjobban szívünket, míg Aranynál a komoly, objektív hang késztet férfias bölcselkedésre.”

Karinthy Frigyes magyar- és némettanára a Markó utcai állami reáliskolában Prém József költő, drámaíró, akinek alakját nem túl kedvezően örökítik meg a gyerekkori naplók. A tizenéves nebuló többnyire a színművei sorsával foglalkozó, bárgyú, sekélyes, komolytalan oktatóként jellemzi Prém Józsefet, hiányzásait többször szóvá is teszi. 1898. november 26-án, a Napló[6] első bejegyzésében többek közt Prém óráinak hangulatát is megörökíti sajátos helyesírással: „Magyar óra rém fád volt, Prém bolingatot és ásitozott, mi ásitoztunk és bobiskoltunk.” A következő év március 5-én méltányolja mint irodalmi figurát, de diákként továbbra sem elégedett: „Prém hires iró és szerkesztő, undok tanár”. Véleménye idővel csak még rosszabb lesz: „A Prém még felületesebb mint mult évbe” – jegyzi be 1899. szeptember 20-án, és „Prém kezd megint gyerekeskedni” – írja október 25-én, majd november 11-én így háborog: „Prém miután év elejétől egy szó nyelvtant se tanitot most azt követeli hogy mindenki correktül tudja a gramaticát.” Még az egyetlen dicséret is, amelyet Prémtől 1899. december 2-án kap, megfogalmazása miatt kétértelművé válik: „Prémnél feleltem magyarból; azt mondta: »Na a hóbortos Karinthy a legjobban tudta.«” Nem csoda, ha tanítványként egyre lesújtóbban ítélkezik: „Prém bamba” – írja május 5-én, fokozva még május 25-én azzal, hogy „Prém ostobaságokat ad fel.” Nem tűnik túl merész feltételezésnek, hogy Prém József, költői törekvéseire összpontosítva, minden bizonnyal Lehr Albert és Lenkei Henrik szellemében oktatta klasszikusaink életművét.

Bár Karinthy nem készít önálló gúnyképet Aranyról az Így írtok ti-ben, de műfajparódiái között felhasznál két balladát, a Tetemrehívást és az Ágnes asszonyt a hírlapi nagyotmondás epikus magjaként. Az újságírói túlzásokat tollhegyre tűzve hangzatos helyszíni tudósításként aktualizálja a Tetemrehívás történetét: A radványi sötét erdőben meglátogattam Bárczi Benőt. Riport a képzelet birodalmában. Tudósítónk meglátogatja a könyvek, regények és balladák népszerű notabilitásait.[7]

A Bárczi Benő című röpke riportban a humoros hatás kétszeresen is szójátékra épül: a névazonosság révén kerül szóba Bárczy István, aki Budapest főpolgármestere volt akkor, és a hasonló hangzáson alapul Bárdos Artúr színigazgató és a Tetemrehívás alabárdosainak társítása. A rövidke interjú parodisztikus éle a felületes, rutinszerű újságírás ellen irányul a riporter és a riportalany, a kérdező és a kérdezett szerepének felcserélhetőségével. Karinthy hírlapírás-karikatúrája előtt érdemes felidézni a Tetemrehívás első három szakaszát:

A radványi sötét erdőben
Halva találták Bárczi Benőt.
Hosszu hegyes tőr ifju szivében;
»Ime, bizonyság Isten előtt:
Gyilkos erőszak ölte meg őt!«

 

Kastélyába vitette föl atyja,
Ott letevék a hűs palotán;
Ki se terítteti, meg se mosatja:
Vérben, ahogy volt, nap nap után
Hever egyszerű ravatalán.

Állata őrzeni négy alabárdost:
»Lélek ez ajtón se be, se ki!...«
»Hátha az anyja, szép huga már most
Jönne siratni?« – »Vissza! Neki;
Jaj, ki parancsom, élve, szegi!«

Karinthy riport-átiratában a huszadik századi újságíró első kérdése Bárczi Benőhöz:

– Mit szól a tőzsdéhez?
– Nézze, nekem hosszú hegyes tőr van az ifjú szívemben, és maga rébuszokat ad föl nekem. Inkább azt mondja meg, mit csinál a kuzinom, a Bárczy István?
– Játszik a kormánnyal, mint macska szokott az egérrel.
– Nosza hát! A színházak körül mi hír?
– A Belvárosi jól megy, meg a Renaissance is. Ismeri Bárdos Arthurt?
– Hogyne. Az apám is ismerte és becsülte. Állata őrzeni négy alabárdost. À la Bárdost. Négy olyan kitűnő színházigazgatót.
[8]

(Hiányolhatjuk a Bárcziak sorából Bárczi Géza nyelvészprofesszor nevét, már csak azért is, mert Karinthy találkozhatott vele. Bárczi az író társaságához tartozó Németh Andor barátja volt, a franciák őt is internálták az első világháborúban, hazatérte után jó ideig középiskolai tanárként működött. A nagyközönség azonban kevésbé tudhatott róla, az olvasók nemigen értették volna a csattanót.)

Ugyanitt mint népszerű notabilitás nyilatkozik Ágnes asszony is, Arany balladájának tragikus sorsú gyilkosa. A vele kapcsolatba hozott Krausz Simon foglalkozását tekintve bankár, zseniális ötleteiről világszerte elhíresült pénzember, aki a húszas évek közepétől önálló bankházat tartott fenn, és a társasági életben sokszor csak Simiként emlegették.

ÁGNES ASSZONY

– Hogy van, asszonyság? – szólítottam meg a derék mosóintézet-tulajdonosnőt.
– Ó, irgalom atyja, ne hagyj el! – sopánkodik, felpillantva a lepedőről – nem lehet kitartani a szappandrágaságot! Erre nem számított Jancsi bácsi, aki megírt. Ha találkozik vele, kérje meg, eszközöljön ki olcsóbb zsírt, vagy adjon nekem valami más befejezést. Talán így:
S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa-mossa
Mosatási költségeit
Krausz Simi finanszírozza.
Ó, irgalom atyja, ne hagyj el…
[9]

Karinthy az Így írtok ti Impresszionista színház fejezetében is visszatér a Tetemrehívás áldozatára, amikor „természetes szavalóiskola” létrehozását javasolja, amely szerint „a verset ne úgy szavalja az előadó, ahogy azt a költő (tulajdon természetéből kifolyólag) elképzelte, mikor írta, hanem úgy, hogy a vers szövege révén az előadó jelleme, temperamentuma, világszemlélete jusson kifejezésre. A flegmatikus ember nem fog odaállni, hogy pátosszal elkiabálja »Bárczy Benőt én meg nem ölém!«, hanem természetének megfelelően azt fogja mondani vállvonogatva (ezt kottázni kellene), hogy aszongya »Bárczy Benőt? én (a magam részéről) meg nem öltem – de a tőrt, azt, látja, én adtam neki« és így tovább.”[10] Itt, ebben a közegben található a pár soros Toldi-karikatúra is. Az előadó vérmérsékletét érvényesítő előadásban Toldi Miklós és a cseh vitéz párbaja mérhető, közvetíthető szenzációs eseménnyé válik, ha lelkes sportriporter mondja el: „Halló, halló, türelmet kérek hallgatóimtól, most nem látok semmit, mert Holubár és Toldi, a nehézsúlyú kecseszkecsken birkózók eltűntek a sziget bokrai közt. Félidő 2:0 Toldi javára.”[11] Noha meglehetősen kiterjedt publicisztikájában egy-egy mottóval, hivatkozással helyenként utal Aranyra, kockázatos lenne azt állítani, hogy az életmű alakulását az Arany-inspirációk sokasága határozza meg. Mégis elmondhatjuk, hogy Arany költészetének Karinthy számára szó szerint életmentő szerepe volt. Mindennél szebben bizonyítja ezt az Utazás a koponyám körül önéletrajzi ihletésű, vallomásos szövege. Amikor a koponyaműtét közben gyengeség fogja el, villámszerű rémülettel hasít belé a felismerés, hogy nem szabad elveszítenie az eszméletét, mert éber betegnél huszonöt százalékkal kisebb a rizikó, vagyis neki éppúgy vigyáznia kell, mint az orvosnak. „Abban a pillanatban, ha elvesztettem az eszméletemet, azzal együtt az életemet is. Tehát figyeljünk. Akarnom, produkálnom kell a figyelmet, gondolatokat kell termelnem, gépiesen, értelmesen. Eszméletnél kell maradnom. […] Miről is van szó? Igen – ez az –, ha most meg tudom határozni, hova raktam el töltőtollamat, a szobámban, az éjjeliszekrény fiókjában, akkor eszméleten vagyok. Nem, nem, ez se jó, inkább azt a, igen, azt a balladát, azzal az időt is mérni tudom, eltart egy negyedórát, elejétől végig, az is valami. És már kezdem is: »Vára öblös teremében fel s alá jár bajnok Pázmány…«”[12] Görcsösen mondogatja a verset, miközben fejét fúrják, és minden pillanatban elmerülhet az öntudatlanság mélyében. Eszmélete Arany Jánoshoz menekül, és a verssorokba kapaszkodva próbálja ébren tartani magát.

A víg ballada története szerint Pázmán lovag birtokán töltik az éjszakát a királyi vár vadászó ifjai. A csapat távozásakor azonban az egyik vitéz – maga a király, akit a házigazda nem ismer – visszaoson, és megcsókolja a küszöbön álló Évát, Pázmán hites asszonyát. A lovag elégtételért rohan a palotába, ahol a csalafinta uralkodó hirtelen udvari bolondját ülteti a trónra, ő maga pedig a testőrök közé áll. Miután az álkirály-mókamester párbajra ítéli őket, az összecsapásban Pázmán elveszti három fogát, de kárpótlásul három falut kap, s mellé még azt a jó tanácsot, hogy becsülje meg jobban Évát. Pázmán a királyt áldva vígan kocog haza.

Már csak azért is kikerülhetetlen Arany költeménye, mert a műtét előtti és alatti történésekre kísértetiesen illenek a Pázmán lovag sorai. Előző éjszaka az éjféli ápolónő gumipárnát tett a párnája alá, hogy magasabban legyen a feje. Érdeklődésére közölte, hogy „Nyugodtan kell aludnia, holnap reggel fél nyolckor operálják”.[13] Arany víg balladájában a feleség ezekkel a szavakkal tudakolja a lovag borús hangulatának okát: „Mire véljem, drága férjem? / Honnan e rossz kedve márma? / Nem aludt jól? rosszul ébredt? / Kénye ellen volt a párna?”

A műtét lefolyásáról Aranka telefonon értesítette Az Est-lapok szerkesztőségét, oly módon, hogy a műtő ajtaja előtt hallgatózva Karinthy nyögéséből, az elektromos fúró hangjából és egyéb kiszűrődő zajokból vont le következtetéseket. Eközben a válogatott szenvedéseket átélő betegnek eszébe jutnak felesége viselt dolgai a Pázmán lovag következő soraival: „De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva… / Ezer átok! megölöm, megölöm azt, még ma! / Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán; / Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám: / Feleséged a folyosón – vagy küszöbön álla: / Pedig, ugye, ritka eset volt ez eset nála?” Mire a ballada végére ér, svéd orvosa, Olivecrona felbontja a koponyát. A jobb oldali kisagyvelőn feltárul a daganat, és a sebész megkezdi annak eltávolítását.

Arany elbeszélő költeménye azonban nemcsak a túlélésben segítette Karinthyt. Regényében nyíltan, egyértelműen megvédi Arankát az elterjedt vádtól, amely szerint csak saját érdekeit tartotta szem előtt, és addig nem akart utazni, amíg megfelelő kalapdobozt nem talált magának. A műtét ténye és Arany leckéztető, víg balladája segítette abban, hogy tisztázza feleségéhez fűződő viszonyát, és véglegesen megerősítse összetartozásukat. A Pázmán lovag történetében a király összegző szavai világítják meg a féltékeny férj nevetségességét. Azzal, hogy a legvéresebb kalandját átélő író éppen ezt a költeményt mondogatta műtét közben, tudat alatt talán a hűtlenség problémájával és Aranka addigi megítélésével is szembenézett, érzékelve, hogy számára sem közömbös a király tanácsa: „Másszor ülj honn, ha bajod nincs, / És becsüld meg jobban Évát.” Arany versének felidézésével a műtét alatt ösztönösen is felülvizsgálta házasságát, és ráébredt arra, hogy minden hűtlenkedés, kölcsönös félrelépés ellenére az ő Éváját Arankának hívják, ez a nő a sorsa, és jól van ez így, hiszen a napi civakodások ellenére valamiért mégis egymással élnek több mint másfél évtizede, a csapongások mellett sem szűnő törődés mégiscsak keretet ad az életének. Aranka helytáll a bajban, neki köszönheti az operáció költségeinek előteremtését, az utazás megszervezését, a gyógyulás lehetőségét, maradék éveit.


[1] Tóth Árpád levele Nagy Zoltánnak. Debrecen, 1909, okt. 30. = Tóth Árpád, Levelei, Bp., Akadémiai, 1973, 40.

[2] Karinthy Frigyes: Madách = .: Miniatűrök. Bp., Gondolat, 1966, 137.

[3] Karinthy Frigyes: Címszavak a Nagy Enciklopédiához. 1, Bp., Szépirodalmi, 1980, 83.

[4] Karinthy Ferenc: Szabad rablás. Bp., Szépirodalmi, 1983, 402-403.

[5] Lenkei Henrik: Petőfi és a természet. Bp., Kunossy, Szilágyi és Társa, 1910, 112.

[6] Karinthy Frigyes: Tanár úr kéremGyermekkori naplók. Bp., Európa, 2009.

[7] Karinthy Frigyes: Így írtok ti. 2, Bp., Szépirodalmi, 1979, 321.

[8] uo., 322.

[9] uo., 323-324.

[10] uo., 483.

[11] uo., 491.

[12] Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül. Bp., Európa, 2011, 165-166.

[13] uo., 159.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.