Ugrás a tartalomra

 

Nem véletlen

Kétségtelen volt olyan korszaka a megújuló hazai avantgárd költészetnek, amikor hajlamosak voltunk azt hinni, hogy a költészet mintegy „fejlődik”, a versnyelv változása valamiféle egyenes irányú és dinamikus „evolúció”, amelyben szerepet játszanak a technika megújulásának eredményei. Mint minden 20. századi avantgárd gondolat itt, hazánkban, ez is Kassákhoz kapcsolódik, akivel kapcsolatban számos helyen leírják, miszerint a rímes verset valamiféle retrográd gondolatnak tartotta, és fiatal költők hagyományos formák iránti vonzalmát idejétmúltnak, úgymond gyermekbetegségnek nevezte.

A valóság ezzel szemben az, hogy még Kassák költészetében is felfedezhetünk rímeket. 1946-os dátumú Az ember és munkája, vagy a varázsló birodalma című, gyermekverseket tartalmazó összeállításában bőven találunk játékos, rímes verseket is. Mindezen túl Blaise Cendrars Húsvét New Yorkban című művének magyarításakor is használt Kassák rímeket, hogy csak néhány példát mondjunk. A tetszetősnek tűnő fejlődéskoncepció, amely különösen a nyolcvanas években viszonylag erőteljesen jelen volt a költészetről alkotott felfogásunkban, miszerint a hagyományos formát követi a szabad vers, majd azt a szövegköltészet, és utána jön a vizuális költészet, mint egyetlen lehetséges perspektíva, már abban a pillanatban téves volt, amikor ezt néhányan megfogalmazták.

Szkárosi Endre most megjelent, válogatott és új verseit tartalmazó kötete szépen igazolja a korszakot ismerő olvasó számára, hogy nincs fejlődés, hanem a nyelv van; a nyelv, amely formálható, alakítható, felbontható, széttörhető, egyszerűbben szólva: anyagként használható. Hogy az anyagként kezelt nyelvet, a szavakat, szótöredékeket, szótörmelékeket éppen vizuálisan, akusztikusan vagy lineárisan leírva jelenítjük meg, ez tőlünk függ, szerzőként a megformálásért vagyunk felelősek, és azért az üzenetért, amit a megformált, átalakított, esztergált szó kifejez. Jobban járunk, ha mindenféle „fejlődéselméletet” elvetünk, és a nyelvi lelemény mikéntjét önmagában vizsgáljuk. Ugyanakkor ne felejtsük, hogy a szerzőnek szíve joga nyelvi leleményeinek kidolgozásában mindenféle technikai eszközt is bevetni, legyen ez akusztikus eszköz, vizuális gesztus, szótördelés, bármi. A játékosság, az üzenet mikéntje, a szellemi izgalom az, ami egy verset verssé tesz. És – mivel több ezer éves műfajról beszélünk, ha a költészet bármilyen formájára is gondolunk – kizárni a nyelvi megformálásból bármit is: öngyilkosság és tudatlanság, egyben.

A könyv, Szkárosi kötete éppen ezért is érdekes.  Már a hangütés, az Invokáció című ciklus bevezető verse, a Gyűlés azt jeleníti meg, hogyan értelmeződik át egy szöveg attól, hogy eltorzítjuk a szavakat, a nyelv anyagszerűségét megmutatjuk. A vers eredeti formájában egy magabiztos, nyugodt megszólalás; a második változatban, amelynek a címe Gyüllés, már bizonytalanságot, retardáltságot sugall, a tartalom viszonylagosságára szépen utalva, vagyis arra, hogy a nézőpont és a mondandó változhat a forma, a szöveg szétesésével párhuzamban, illetve attól is, hogy ki mondja. Szkárosi nem tesz mást ebben a versében, mint kicsit szétbontja a szavakat, a helyesíráson módosít, és a korábbi magabiztosság rögtön bizonytalanságba, a korábbi optimizmus perspektívátlanságba csap át.

Ez a fajta megoldás aztán számos versében újból és újból megjelenik, vagyis az, hogy értelmes szöveg értelmetlenné, illetve új értelművé válik a betűelhagyások, szótöredékek következtében. Ilyen az Orális álság című vers, hogy példát hozzunk: „agyarországon orális álság an / ürdüng a otális pálságban”, mondja a vers első két sora. Tulajdonképpen egy hagyományos, négysoros versformában „dadogja el” a szerző mondanivalóját, és így a formai megoldás maga a tartalom és az üzenet.

Szkárosi költészetére jellemző a ritmus iránti érzékenység, a repetíciós megoldás, amely arra készteti a befogadót, hogy maga is a vers előadója legyen olvasás közben. Ezzel párhuzamosan a vendégszövegek, beidézések kavalkádját találjuk a kötetben, feltűnik itt Petőfi ugyanúgy, ahogy Adriano Spatola, de a magyar népdalok világa, formai megoldása is fellelhető a szerző költészetében. A konkrétista megoldások mellett, mint például a „metró” szó leírása mindenféle nyelven, olyan versekre is rácsodálkozhat a szerzőt ismerő vagy kevésbé ismerő olvasó, mint a Feles dal, amelynek meditatív, melankolikus hangvétele akár egy népi hagyományokat ápoló citerás együttes populáris nótája is lehetne.

Szkárosi kötetében olyan, mára klasszikussá lett munkákat is megtalálunk, mint a nyolcvanas évek elejének ismert verse, a Fogda-dal. Ezért is mondhatjuk, hogy ez a kötet hiánypótló mindazok számára, akik a néhány évtizeddel ezelőtt megindult hazai költészeti megújulást ismerni akarják. Nem volt véletlen az a bizonyos megújulás, és ahhoz, hogy meg is értsük, mit jelentett a nyelv anyagként kezelésének igénye a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, ezt a könyvet feltétlen ismernünk kell.

 


Szkárosi Endre: Véletlenül nem jártam itt, Válogatott és új versek. AmbrooBook, Győr, 2018

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.