A költő, aki ősz hajtinccsel született
„Mindig költő voltam, csak nem mindig voltak verseim” – fogalmazott az Álljunk meg egy szóra beszélgetéssorozat januári meghívottja, Sántha Attila a kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéházban. A kijelentés válasz volt az est házigazdája, László Noémi kérdésére: mi tesz egy versírással, irodalommal foglalkozó embert igazán költővé?
Bár egy életen át tudta, hogy költő, ötödikes-hatodikos kora előtt mégsem írt verseket. A zsenge korban felszínre tört hivatástudatát Sántha azzal magyarázta, sok ember már élete első pillanatától „be van állítva egy irányba, és ez történhetett velem is”. A költő elárulta, ősz hajtinccsel született, ami tekinthető akár jelnek is.
László Noémi a beszélgetést e csodába kapaszkodva vezette tovább, s arra volt kíváncsi, táltos-e a költő. Az est meghívottja lehetségesnek tartja az átjárást a két szerepkör között, mivel mind a táltos, mind a költő az érzelemvilág katonáit próbálja mozgósítani ahhoz, hogy hatást váltson ki.
Sántha a gondolati költészetet is szépnek, érdekesnek tartja, de saját bevallása szerint a versíró ne menjen át filozófiai síkra, hanem az érzelmek szintjén maradva próbáljon meg hatni az olvasóközönségre. Azt vallja: az ember önmagát adva formálhatja csak igazán a világot.
A meghívott első versei az Utunkban jelentek meg 1985-ben. Mór dalok című kötetével azonban tíz évvel később, 1995-ben debütált, ugyanabban az évben, amikor László Noémi első verseskötete is napvilágot látott. A házigazda kissé hosszúnak találta az első publikálás és a kötet megjelenése között eltelt időt, így arról kérdezte alkotótársát, hogy minek tudható be ez az évtizedes űr.
Mivel a nyolcvanas években nagyon kevés helyet hirdettek meg a magyar diákoknak a bölcsészkaron, nehéz volt bejutni. Sántha is többször felvételizett, míg végül ’90 januárjában fel nem vették.
A költő szívesen gondol vissza a kilencvenes évekre. Az egyetemen találta meg azt a karakteres hangot, amiről ma már felismerhető költészete. Az otthonos stílus megteremtéséig azonban hosszú út vezetett. Sánthának el kellett felejtenie, le kellett nulláznia addigi alkotói „modorát”. Ez az út mégsem volt embert próbáló. „Az új közegben magamtól megváltoztam” – mondta a költő, aki azt sem rejtette véka alá, hogy kilencven környékén utálta a kortárs magyar irodalmat, mert saját bevallása szerint mindaz, amit írtak „nem jött át”. Bár mindmáig a szakma vezéregyéniségeinek tarja őket, Nádas és Esterházy mégsem tudtak hatást gyakorolni rá. Sántha úgy érezte, hogy harcolnia kell azzal „a félrement irodalomfelfogással, ami dívik.” Azt tapasztalta, hogy az irodalom nagy része fennköltté, a kevesek, a kiválasztottak és a műértők „nyálazókendőjévé” vált.
Kolozsvár nemcsak költészeti szempontból volt fontos mérföldköve a meghívott életének. Sántha ekkoriban fedezte fel, hogy a székely nyelvészeti korpusz sokszor még a szakértők számára is ismeretlen. Ennek kapcsán a Bühnagy székely szótár keletkezésének történetét mesélte el, külön kiemelve, hogy amikor a székely ember beszél, nincs tudatában annak, hogy székely szavakat használ, ezért kell egy „nem-székely”, aki áll, és értetlenkedik. A kilencvenes évek Kolozsvárja pedig értetlenkedett, ezért könnyen ment a gyűjtés, emlékszik vissza Sántha.
A beszélgetés végén a házigazda jövőbeli terveiről kérdezte kollégáját, és arról, hogy milyen projektek állnak össze jelenleg a keze alatt. A nyelvjáráskutatóként is elismert költő két köteten, többek között a Székely szótár gyerekeknek című munkáján dolgozik. A történet a kézdivásárhelyi származású Agyafúrt Detektív kalandjait meséli el, aki megfejti az eltűnt pityókák rejtélyét. Sántha Attila arról beszélt, mostanság egyre nagyobb örömét leli a tanításban, a költő ugyanis az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója, és nagyon boldog, hogy figyelemmel kísérheti a fiatal tehetségek fejlődését. Az est felolvasással, majd kötetlen beszélgetéssel zárult.
Kovács Újszászy Péter
Fotó: Helikon
