Jelige: Születésnap – Az a bögre

Erika hatvan éves lett. Nem tervezett különösebben nagy „csinnadrattát” erre a napra, lévén hogy már évek óta egyedül élt abban a házban ahol született. Velem soha nem történik semmi – szokta mondogatni – miért éppen ezen a napon lenne bármi másként, mint eddig?

Nyugdíjazásáig könyvelőként dolgozott egy osztrák traktorgumikat importáló KFT-nél, ahová még mindig bejárt napi négy órában kisegíteni. Munkatársaival nem volt különösebben rossz vagy jó a viszonya – nem jártak össze, a napi teendőkön kívül nemigen értekeztek másról, ezért nem is tervezte, hogy ezen a napon meghívná őket vacsorára, és nem várta el hogy felköszöntsék.  Meglepődött, hogy ennek ellenére egy virágcsokor várta az asztalán – zavarában majdnem le is verte, amikor a kezében lévő aktákat le akarta tenni, hogy megköszönje a figyelmességet.

 Ahogy véget ért a munkaideje, gyorsan átment a szemközti pékségbe és vett némi aprósüteményt és üdítőt, amit kirakott a konyhaasztalra, és beszólt a könyvelői irodába:

– Hoztam sütit, majd ha lesz időtök, vegyetek belőle! – mondta, és elindult haza.

Otthon a postaládában értesítés várta: egy csomagküldeményről szólt, melyet –semmi kétség – neki címeztek, és édesanyja szülőfalujából érkezett. Ezen alaposan meglepődött, hiszen több mint húsz éve már, hogy a nagyszülői házat eladták, semmi sem kötötte már őt ahhoz az alföldi kis faluhoz.

Tűnődött, mit tegyen? A posta a városközpontba volt, ő pedig kint élt a város szélén, több mint négy kilométerre onnan.  Ahogy állt a postaládánál, fázósan húzta össze réklijét: csípős őszi szél fújt, semmi kedve sem volt biciklire ülni ilyen hidegben. Ugyanakkor furdalta a kíváncsiság is: vajon ki és mit küldhetett neki olyan távolról épp ezen a napon? Mert nem lehet véletlen, hogy a csomag pont most érkezett, abban szinte biztos volt. Végül győzött a kíváncsiság: magára húzott egy steppelt kabátot – amelyben saját megállapítása szerint olyan volt, mint egy kötözött sonka - és sapkával, kesztyűvel felszerelkezve kitolta az öreg biciklit az útra. Odakint bosszúsan vette észre, hogy a jármű hátsó kereke leengedett – hónapok óta nem ült már rajta – így nagy sóhajtások közepette pumpát kerített. Közben arra gondolt, a guta fogja megütni, ha kiderül, hogy téves a címzés, és nem is neki szánták a csomagot – mert el sem tudta képzelni ki és mit akarna onnan eljuttatni hozzá?

Délután fél hat volt, mire a postára ért, javában tartott a délutáni csúcsforgalom, a nagy tömegtől alig látta meg, melyik sorba is kell állni a csomagról szóló értesítővel. Végül megtalálta, de mint utólag kiderült, nem jó sort választott: neki ugyanis nem nagy csomagja volt, hanem csak egy ajánlott levélként kézbesíthető kisebb doboz. Mély sóhajjal újra sorba állt, és összesen majdnem fél órás várakozás után kezébe került egy kb 15x15-ös csomag, rajta a „fragile” – vagyis törékeny – felirat.

„Ugyan mi lehet benne?” – kérdezte csak úgy, magától. Az egyedüllét éveiben megszokta, hogy néha hangosan, vagy félhangosan beszél, mintegy önmagával. Elhatározta, hogy csak otthon bontja fel, ezért óvatosan a maga varrta textilszatyorba helyezte, majd amikor rájött, hogy így még mindig hozzákoccanhat a kerékpárvázhoz, hirtelen ötlettel vett két hetilapot, azokkal vette körül a csomagot.

Szerencsésen hazaért, egészen a sarki boltig tekert. Itt megállt, vett két szelet süteményt, mert arra gondolt, ha már épp a születésnapján kapta ezt a csomagot, hazaérve ezzel ünnepli meg ezt a kerek évfordulót, és csak utána bontja ki az ajándékot, amelynek feladójáról még mindig sejtelme sem volt, hogy ki lehet, hiszen a név nem mondott neki semmit.

Ősz volt, hamar sötétedett. Erika átöltözött, tányérra helyezte a kakaós piskóta tekercseket, és a csomaggal együtt a szobába vitte. Miközben evett, jóleső kíváncsisággal szemlélte a takaros kis csomagot, melyen akkurátus, öreges betűkkel állt a címzés, és a feladó: Konfár Katalin, Kakasd, Fő út 48. Igen, a mama háza is a Fő úton volt, villant emlékezetébe a takaros kis ház, mely az utcára merőlegesen, egy dáliákkal szegélyezett kis kertben állt… hányas szám alatt lehetett vajon? Nem jutott eszébe.

Végül befejezte a süteményevést, keresett egy ollót, és nekilátott a csomag kibontásának. A barna csomagolópapír alatt egy nagy teásdoboz lapult, benne pedig egy körte formájú- kissé ütött-kopott porcelánbögre, lila ibolyás díszítéssel, ívelt füle tövén kisebb csömpüléssel.

– Ó istenem! A kakaós bögrém! – kiállott föl Erika, és könnyekre fakadt.

Hirtelen rég elfeledett emlékek tolultak föl a lelkéből: a kisgyermek kora, amikor a nyári szünetekben a nagyiéknál hagyták pár hétre, mert szülei két műszakban dolgoztak a gyárban, és nem hagyhatták a városban egyedül. Ilyenkor a mama vasárnap reggelente elővette ezt az ibolyás bögrét, és a sparhelten főzött kakaót a bögrébe szűrve, egy szép szelet kenyérrel Erika elé tette:

– Nesze lyányom, csipedd bele a kenyérkét, meglátod, milyen finom lesz, ha megdagad.

Igen, igen az az íz, ahogy az ázott házikenyeret – mely ennyi év távlatából leginkább egy szép, foszlós kalácsra emlékeztette Erikát – ki lehetett kanalazni a kakaóból, hát azt nem lehet össze hasonlítani ezzel a manapság boltban kapható zacskós kakaóval, vagy az instant porból keverhető reggeli itallal! Hálával és szeretettel gondolt vissza a nagymamára, és boldogan forgatta kezében az öreg, kissé csömpe bögrét, melynek füléről ő törte le – teljesen véletlenül – a cirádát, amikor mosogatás közben visszaejtette a vájdlingba. Vajon ki küldhette? – jutott eszébe hirtelen. Ki az, aki tudta, hogy ez az övé volt, és azt, hogy ma van a születésnapja? Vagy csak véletlen egybeesés, hogy ez a becses kis csomag épp ma érkezett?

Amint a csomagolást kezébe vette, hogy lenyírja róla címet, melyre akart pár soros köszönőlevelet írni, egy kettéhajtott lapot vett észre benne. Izgatottan hajtotta szét, és látta, hogy egy rövid levél az, amely neki szól.

„Kedves Erika! Te nem ismerhetsz engem, de én ott voltam a születésednél, mert hatvan évvel ezelőtt az édesanyád hazajött várandósan mindszentkor az anyukájához, és valószínűleg a hosszú vonaton történt zötykölődés miatt te akkor úgy döntöttél, nem vársz tovább a világrajövetellel. Akkoriban bábaként tevékenykedtem a környékbeli falvakban, engem hívtak hát hozzá, de mivel éreztem, hogy farfekvéses vagy, hát gyorsan kórházba vitettük anyukádat – ezért nem Kakasd a születési helyed. Amikor aztán növögettél, és itt nyaraltál a nagyinál, sokszor láttalak, többször gyönyörködtem benned, ahogy angyal szőke fürtjeiddel futkostál Anna néni kertjében a pillangók után, vagy amikor a tornácon ülve jóízűen falatoztál ebből a kis ibolyás bögréből, melyet most elküldök neked. Ez a bögre akkor került hozzám, amikor a házat eladtátok, és az új tulajdonosok minden berendezést az árvaháznak adtak. Én akkor már ott dolgoztam gondozónőként, és rögtön ráismertem a bögrére a mamád holmijai között. Eltettem emlékbe, aztán két hete, mikor a régi osztálytársad a Rácz Jancsi – akivel állítólag egy napon születtél – mondta, hogy hamarosan hatvan évesek lesztek, elhatároztam, hogy kinyomozom a címed, és elküldöm neked ezt a bögrét, mert ez téged illet. Nem kérek mást, csak azt, hogy ha a kezedbe veszed, jusson eszedbe a falu, ahol szerettek téged, és emlékezz az öregekre, akik féltő szeretettel vigyázták minden léptedet. Szeretettel ölel: Kati néni”

Eddig tartott a levél, melyet Erika aznap este még kétszer elolvasott, majd kiment a kamrába, és keresett egy gyertyát, melyet meggyújtott rég meghalt nagyszülei emlékére, és könnyes szemmel nézte, amint a huzattól meg-meg rebbenő láng megvilágítja becses születésnapi ajándékát, az öreg bögrét.