Ugrás a tartalomra

 

A sóvárgás rettentő anatómiája

Böszörményi Zoltán Sóvárgás című kisregénye a 2010-es évek kortárs magyar prózájának abba az irányvonalába illeszkedik, mely az emberi léthelyzetek szélsőségeit, ezzel együtt korunk társadalmi problémáit igyekszik a lehető leghitelesebben ábrázolni. A kisregény drámai regiszterét erősíti, hogy a világra reflektáló én-elbeszélője egy tizenegy éves kislány. A gyermeki nézőpont nem változik a narratíva folyamán, ez még hatásosabbá és hitelesebbé teszi a művet.  

A kisregény az egyéni életsors tragédiáján túl egy általános, gyakorlatilag az egész közép-kelet-európai posztszovjet régióra jellemző társadalmi problémát is körüljár. A kelet-európai országokban az idestova ötven év szovjet uralom nem csupán az állampolgárok mentalitásán, de a gazdaság teljesítőképességén is jelentős nyomokat hagyott, ebből kifolyólag az itt élő emberek életszínvonala szükségszerűen jóval alacsonyabb, mint a nyugat-európai jóléti államokban élőké. A fejlett világon belül gyakorlatilag csak erre a régióra jellemző a tömeges külföldi munkavállalás, a jobb gazdasági körülményeket hajszoló átmeneti vagy tartós nyugatra vándorlás. Évente szülők tízezrei, százezrei hagyják el hazájukat és utaznak Nyugat-Európába jobb pénzkereseti lehetőség reményében, nem egyszer hátrahagyva gyermeküket, rokonok, barátok gondjaira bízva őket, de olyan is előfordul, hogy gyermekmegőrzési szolgáltatást nyújtó idegen emberek, ,,bérszülők” felügyeletét veszik igénybe. A Sóvárgás című kisregény tragikus alaphelyzete pontosan ez a sajátosan kelet-európai, a posztszovjet országok történelméből és gazdasági helyzetéből fakadó társadalmi jelenség, mely sokszor a valóságban is emberi, családi tragédiákat szül. A kényszerhelyzet családokat zilál szét, emberek, gyermekek életét teszi tönkre. Elgondolkodtató statisztikai adat, hogy a mintegy húszmilliós lakosságú Romániában 2018-ban több mint százezer olyan gyermeket tartottak nyilván, akik tartósan nem a szüleikkel éltek.

Ami a kisregény konkrét cselekményét illeti, valahol a 2010-es évek Magyarországán, esetleg valamely szomszédos ország magyarok lakta vidékén járunk, egy súlyosan szegény, elmaradott régióban. Közelebbi földrajzi utalásokat nem olvashatunk azon kívül, hogy egy vidéki kisváros szolgál helyszínül, a magyar nyelvi-kulturális környezet azonban egyértelmű, már csak a szereplők nevéből is következik. A regény narrátora egy halmozottan hátrányos környezetbe született, tíz-tizenegy éves kislány, akinek anyja minden bizonnyal prostituáltként dolgozik, az év jelentős részében külföldön, Olaszországban. Ez a földrajzi név a regényben az egyetlen pontosabban megnevezett lokáció. A prostitúció e reményvesztett szociokulturális miliőben nem valamiféle elítélendő kereseti forrás, sokkal inkább a kilátástalanság szülte társadalmi kényszerhelyzet, nem lévén a család lakhelyén más munka, amellyel a megélhetéshez szükséges pénzt meg lehetne keresni. A gyermek-elbeszélő apjáról alig esik szó, az sem kizárt, hogy még az anyja sem tudja, ki is volt a gyermeke apja, csupán valamelyik kuncsaftjától fogant meg véletlenül:

„Pedig nekem hiányzott Apa. Meg is kérdeztem egyszer Anyát, még óvodába jártam, hogy hol van az apukám, mert az év végi ünnepségen minden gyereknek ott volt mindkét szüleje, csak nekem és Anitának nem. Ezért néha kicsúfoltak a többiek. Azt kiabálták, fattyúk vagyunk. Nincs apánk. Anya azt mondta, hogy szerelemgyerek vagyok. Véletlenül születtem. Nem is tudja, mikor maradt állapotos. Egyszer csak gömbölyödött a hasa, s az orvos azt mondta, lánygyermeke lesz. Nem valami nagy örömmel, sóhajtozva mondta, majd elhallgatott. Talán akkor szerettem meg még jobban Anyát.”[1]

A sajátos és sajátosan reménytelen egzisztenciális körülmények ellenére az én-elbeszélő édesanyját szereti a világon legjobban, a végletekig ragaszkodik hozzá, gyakori távollétében pedig reménytelenül sóvárog annak szeretete után:

„Nekem ő kell.
Senki más, csak ő.
Kérdeztem Nagyitól, olyan nehéz ezt megérteni?
Irénkének mindig otthon az édesanyja, bármikor hozzájuk megyek, simogat, megölel, a karjába von.”
[2] 

A gyermeke által idealizált, mindennél jobban szeretett édesanya ellenpontja az öreg, konzervatív, keményszívű anyai nagymama, akinél az anya külföldi távollétei alatt helyezi el lányát. Ő azonban inkább saját kisnyugdíjas létének nyomorúságával és vélt vagy valós betegségeivel van elfoglalva, unokájával pedig nemigen törődik, szeretetet igen keveset mutat iránta. A nagymama után a kislányt édesanyja végül Lola nevű barátnőjénél helyezi el huzamosabb külföldi távolléte idejére. Lola újabb szín a kisvárosi lelki és egzisztenciális nyomorúság ábrázolásához – gyermekeivel szegénységben tengődik, alkoholista és kisstílű bűnöző férje kicsapongásaitól szenved, miközben próbál családfenntartóként és gondoskodó anyaként is helytállni. Lola megkapóan összetett karakter, egyszerre nyers és lágy, férfias és esendően asszonyi, enervált és törődő, aki ugyan sokkal nagyobb szeretetet és figyelmet tanúsít az elbeszélő gyermek iránt, mint annak nagyanyja, ám energiáit jobban leköti két saját gyermeke, valamint férje alkoholizmusa és rendőrségi ügyei. Megszólalásai a maguk keresetlenségével, természetességével az olvasót egyszerre fakasztják mosolyra és rendítik meg:

„– Tartanám én pénz nélkül is ezt az aranyvirágot, de olyan nehéz ma az élet, párom is alig talál munkát, ez a két gyerek meg állandóan éhes, vegyél nekünk ezt, vegyél nekünk azt, mondják, aztán ha kapnak édességet is, mind a pofájukba gyömöszölik, mintha valaki el akarná venni tőlük. Meszelni is kéne, mert nézd, hogy néznek ki a falak, de drága a festék, nem juthat mindenre, na, te is tudod, nem könnyű két gyerekkel a mai világban. Látástól vakulásig dolgozok, rendezem a kertet, legyen egy kis zöldség a háznál, a fákat is abajgatom, de az idén nem sok gyümölcs lesz rajtuk. A tavaszi fagy mind elvitte a virágokat, pedig úgy imádkoztam, ne legyen rossz idő, mert gyümölcs sem lesz. Ha lenne rajtuk, a gyerekek egész nap a fákon csüngenének, míg le nem kopaszítják őket. Olyanok, mint a sáskák, mindent a szájukba tömnek. Úgy szeretik a hasukat, mintha csak azért lennének ezen a világon. Na, jó lesz – simogatja meg bátorításul újra az arcomat, vállon is vereget. – Majd játszotok a kert végében, az enyémek is egész nap a porban ferednek. Nem vagy éhes? – kérdezi, s rám néz.”[3]

Lola kétségkívül a kisregény egyik legszerethetőbb karaktere. Az egyetlen lehetséges „anyapótlék” volna a kislány számára, de hiába minden igyekezete, az édesanya hiánya olyan mélyre marta magát az elbeszélő lelkében, hogy ez a seb már nem gyógyítható be. Lola sorsa már csak az édesanyáéval összevetve is tanulságos: ő az, aki nem hagyja el az országot, aki a lehetetlen körülmények között is megpróbál helytállni a családjában, kimondatlanul is azt sugallva küzdelmével: a jelenlévő, valóságos anya akkor is többet ér (vagyis az egész világot, jelenti), ha épp nem tud elég ennivalót tenni a gyermekei szájába. Nincs kétségünk afelől, hogy a főhős kislány boldogan elcserélné a jobb anyagi körülmények homályos – és hazug – ígéretét a küzdelmes élethelyzetre egy valóságosan jelenlévő anyával.

A hiányhelyzetből épül fel maga a mű is: az édesanya hűlt helyéből, az anyja által magára hagyott, elhanyagolt gyermek mindenen átütő, és végül jóformán mindent leromboló sóvárgásából. Az elbeszélő kislány a cselekmény folyamán egyre kevesebbet eszik, így tiltakozván árvasága ellen, így akarva kikényszeríteni, hogy külföldön dolgozó anyja végre ne csak pénzt küldjön az eltartására, hanem hazatérjen, foglalkozzon vele és szeresse. A lélektanból jól ismert az étel megtagadásának önpusztító gesztusa, Böszörményi Zoltán ezt a pszichés reakciót ábrázolja a szépirodalom gazdag eszköztárával. A betöltetlen vágyakozásból fakadó lassú sorvadás a kislány lelke után azonban a testét is megtámadja. A tartós koplalás gyors és komoly egészségkárosodáshoz vezet, hősünk végül kórházba kerül.

A cselekmény alakulásával három idősík, az elbeszélés három rétege, lényegében három különálló világ bontakozik ki, és ezek váltakoznak folyamatosan. Az első idősík egy, a valóságban ugyancsak nyomorúságos és reménytelen, de az elbeszélő által idealizált, nosztalgikus múlt, amikor az édesanyja még jelen volt, együtt töltöttek viszonylag sok időt, majd a barátnőhöz és a nagymamához került megőrzésre. Ebben az időszakban még reménykedett, hogy anyja nemsokára visszatér hozzá, ám már ekkor elkezdődött a veszedelmes folyamat – a dacból, tiltakozásból, figyelemfelhívásból és reményvesztett sóvárgásból összegyúrt koplalás. Ez az idősík és cselekményszál gazdagon kidolgozott társadalmi tablóját kínálja annak, hogyan élnek a mélyszegénységbe születettek, akiknek nem adatik meg a kitörés lehetősége.

A másik idősík és kvázi önálló valóság a kórház, az az időszak, amikor az elbeszélő kislány már magatehetetlenül fekszik egy gyermekosztályon. Ekkor a gyermek már szinte mozdulatlan, nem eszik, és nem is beszél, az egészségügyi szakszemélyzet táplálja mesterségesen, szondával, infúzióval, vitamininjekciókkal. A fizikai mozdulatlanságból fakadóan az elbeszélés hangsúlyai a szemlélődésre, valamint a bensőben játszódó folyamatokra tevődnek át. A kislány számára megváltozik az idő mibenléte is: az előtte és utána, a még és a már csupán az édesanya jelenlétének vagy távollétének relációjában létezik. Sóvárgása nem más, mint várakozás: az anya jövőbeli felbukkanásának, „eljövetelének” már-már szakrális várása, a reményvesztettek eszelős reménye.

Az anya iránti önfelemésztő szeretet mélységei mellett a regény egyúttal részletesen beavat az egészségügyi intézmény belső világának mindennapjaiba. A kórház-szálon keresztül bepillantást nyerhetünk az orvosok, ápolók és betegek sajátos szociokulturális környezetébe, abba a végeláthatatlan küzdelembe, amelyet mások életéért vívnak, miközben saját egzisztenciális talpon maradásukért küzdenek a félreérthetetlenül kelet-európai körülmények között. A nővérek olykor rosszindulatú folyosói pletykáitól kezdve – melyek jól érzékeltetik, hogy a mások életéért küzdő egészségügyi dolgozók is csak gyarló, esendő emberek – az életmentő beavatkozásokon át egészen a gyermekosztályon dolgozó orvosok emberségének ábrázolásáig itt is érzékletes, szociografikus mélységbe merülő leírásokat kapunk arról, hogyan is működik napjainkban egy kelet-európai egészségügyi intézmény, és ízelítőt abból az igen súlyos tapasztalatból, amikor az ember szembesül saját fizikai létének törékenységével.   

A rideg kórházi realitás ellenpontjaként a cselekmény harmadik szála és idősíkja szinte szükségszerűen egy gyermeki elme szülte, tündérmeseszerű fantáziavilág. A gyermekosztály egyik kis betegének anyja (az elbeszélő vágyott, ám távol lévő édesanyjának újabb ellenpontjaként egy nagyon is jelenlévő anya) kezdeményezésére diákok kifestik az egyik kórterem eredetileg üres, fehér falát. A falat végül mesefigurák díszítik, s a huszonegyedik században elkerülhetetlenül megjelennek közöttük a gyermekek fantáziavilágát uraló populáris kultúra alakjai is. A mesehősökből pedig a képzelet útján kalandos tündérmese születik. Idővel ez kincskeresésre felfűzött kalóztörténetté lényegül át, melynek főszereplőjévé Dzsekszperó (a gyermek elbeszélő által így, fonetikusan leírt) kalózkapitány lép elő, félreérthetetlen utalásként A karib tenger kalózai című népszerű kalandfilm Johnny Depp által megformált alakjára. A populáris kultúra bevonása mellett azonban – Böszörményi Zoltán prózájára oly jellemző módon – megjelenik egy hangsúlyos utalás a klasszikus magaskultúrára is. Dzsekszperó, a kalózkapitány tanácsadója ugyanis az elbeszélő gyermek fantáziadús kreatúrájaként egy bizonyos Firdúszi mester névre hallgató perzsa bölcs és poéta, aki kétségkívül Firdúszi Abul-kászim Manszúr (Kr. u. 940–1027 k.), a középkori perzsa irodalom egyik legjelentősebb alkotójának mesebeli alteregója.

Az idősíkok, a múlt és a jelen, a rideg valóság és az idillikus, elképzelt fantáziavilág a mű végére eggyé szervül, s ez mágikus realista vonással ruházza fel a kisregényt, akarva-akaratlanul José Saramago, William Faulkner, Gabriel García Márquez vagy a kortárs magyar prózairodalomból éppenséggel Darvasi László és Bodor Ádám műveit juttatva az olvasó eszébe. A mágikus realizmus mint stílusirányzat amúgy sem idegen Böszörményi Zoltán prózájától – elég, ha csupán a szerző vállaltan Lénárd Sándor munkássága ihlette Füst című novelláskötetére gondolunk. A Sóvárgásban más írói eljárásnak lehetünk tanúi: itt nem maga a táj hívja elő a mítoszt, hanem a gyermeki fantázia a termékeny talaj, amelyből kisarjad egy komplex mesevilág. A modern mesefigurák a klasszikus keleti irodalom jeles alakjával közösen egyfajta posztmodern tündérmesét hoznak létre, megteremtve ezzel a mágikus realizmus sajátos, eredetien eklektikus változatát. Az elbeszélés végül eléri – és ez jelentős érdeme –, hogy a fantáziavilág mesés cselekményszálánál időzve az olvasó szinte el is felejti a metszően valós, szociografikus, realista kiindulópontot. Azt az emberi és társadalmi környezetet, amelyben a kisregény egyébként megváltoztathatatlan módon játszódik akkor is, amikor az én-elbeszélő a realitás elől ideig-óráig saját képzelete belső birodalmába húzódik vissza. A sebtében felvázolt, szürreális kalandmese annyira hatásos, hogy már-már feledésbe merül a tény, miszerint a helyszín valójában egy kórház, ahol az életerejét lassan feladó és elvesztő gyermek életéért küzdenek.

A kisregény befejezése, akár egy szimfónia tetőpontja, kiteljesíti a valóság és képzelet csodás egyesülését. A kislány gondolatban immár édesanyjának meséli tovább a történetet, melynek szárnyán végül átröppen a materiális valóságból egy másik szférába. A mese hollófigurái előrevetítik ezt a metamorfózist: a holló a mítoszokban lélekvivő madár, élők és holtak birodalma között közlekedik. Több kultúrában is úgy tartották, magának az elhunytnak a lelke válik hollóvá. Ez a költői szimbólum a mesei szál legfontosabb eleme, hiszen úgy rajzolódik ki előttünk a kislány lelkét felkapó madarak képe, hogy az írónak ezt konkrét szavakba kellene öntenie. Az ilyen erejű láttatáshoz kétségtelenül a lírikus Böszörményi Zoltán festői nyelve szükségeltetik.

A regény zárlata az egyre töredező mondatokkal, az elfogyó szavakkal, majd végül az egyetlen kiejtett hanggal, az ’Anya’ szó kezdőbetűjével szintén a költészet tartománya felé tolják el a szöveget – a kezdetben szikáran realista elbeszélésmód eljut tehát a csaknem színtiszta líráig.

Az éhezés a szerző Regál című, vállaltan önéletrajzi ihletésű nagyregényéhez hasonlóan a Sóvárgás egyik kulcsmotívuma is, ám míg a Regálban a táplálék hiánya egzisztenciális, a főszereplő akaratától független kényszerhelyzet, addig a Sóvárgásban ehhez képest teljesen inverz módon van jelen, hiszen az édesanyját váró gyermek-elbeszélő koplalása önkéntes, de legalábbis szimptomatikus. Az őt körülvevő mélyszegénység ellenére egyértelműen lenne lehetősége ételhez jutni: a nagymamája, majd Lola, végül pedig a kórházi ápolását végző egészségügyi személyzet végig próbálják rávenni, hogy végre egyen valamit, de ő kitartóan visszautasítja. Végül nem marad más, a gyermek mesterséges táplálásra szorul. A különbség ellenére mégis van metaforikus rokonság a Regál és a Sóvárgás éhezése között, hiszen mindkettő a társadalmon-kívüliség, a számkivetettség, a főhős magára maradt, kiszolgáltatott állapotának folyománya. Hogy ez a száműzött-státuszból fakad, vagy a gyermeki árvaságból, az szinte másodlagos: az éhezés a hiány, a szeretetéhség, a biztonság utáni vágyakozás szinonimájává terebélyesedik.

Ami a kisregény stílusát, nyelvi megformáltságát illeti, jellemző vonásai a gazdagon árnyalt líraiság és a minimalizmus váltakozása. A mondatok többnyire rövidek, lényegre törőek, letisztultak, az elbeszélés egyáltalán nem használ több szót, mint amennyi szükséges, nem halmozza a jelzőket, nem időzik hosszan a leírásoknál. A narráció szikár, sallangoktól mentes textúrája igencsak emlékeztet a Hemingway által jéghegyelvnek nevezett írástechnikára, melynek lényege, hogy az író csak a jéghegy csúcsát jeleníti meg, az alant feltáruló mélységeket már a befogadó képzeletére bízza. Ennek szép példája a már említett hollómotívum.

Amikor azonban a vágyakozás ábrázolására kerül sor, a szöveg szinte zenévé alakul: „De nem úgy, ahogy Anya szokta, mert ő úgy tud ölelni, olyan puhán, észre sem veszem, amikor magához szorít, és simogatja a fejem, és becézget, az ő kis angyala vagyok, azt súgja a fülembe.” A mondatok mindig emelkedett stílusregiszterben szólnak, amikor a kislányt halljuk:

„Becsukom a szemem.
A hableányt látom.
Alábukik a tengermély vízébe.
Kecsesen úszik apja birodalmának szépséges tájain, és magához öleli a királyfi fehér kőszobormását.
Így ölelném meg én is Anyát, csak jönne már, lenne itt velem.
Úgy vágyakozom Anya után, mint a kis Hableány a szeretett királyfija után.
Még a boszorkány méregkeverékét is kiinnám, csak Anyával lehessek.”[4]

A dialógusok életszerűek, hitelesek, a megszólaló szereplőkről elhisszük, hogy valóban abból a szociokulturális környezetből származnak, ahová az író szándéka szerint elhelyezte őket. A karakterábrázolás legfontosabb eszköze a Sóvárgásban a nyelv, a beszéd által sikerül az írónak olyannyira plasztikusan megjeleníteni akár nővér és orvos hierarchikus harcát, akár az egyszerű, vidéki ember kétségbeesését, akár egy tizenegy éves kislány reménytelen vágyakozását.

Talán ez utóbbi a legnehezebb írói feladat, Böszörményi Zoltán mégis meggyőző hitelességgel hajtja végre. A világra és annak működésére rácsodálkozó gyermeki naivitás ábrázolásmódja sok rokon vonást mutat a kortárs magyar prózából Kertész Imre Sorstalanság, Borbély Szilárd Nincstelenek vagy éppenséggel Jónás Tamás Cigányidők című regényével. Ezekben a művekben, akárcsak a Sóvárgásban, a gyermekelbeszélő sajátos világlátása a felnőtt társadalom ijesztő tükre, a gyermek szavain keresztül döbben rá az olvasó a létezés megváltoztathatatlan tragikumára.

Böszörményi Zoltán kisregénye a kortárs magyar próza súlyos darabja, mely a családon belül zajló végletes elidegenedés pontos és mélyreható ábrázolásán túl egészen konkrét társadalmi vonatkozásokkal és üzenettel is bír. Az író metsző éllel, kíméletlenül mutat rá korunk Kelet-Európájának társadalmi visszásságaira, megoldatlan és látszólag megoldhatatlan problémáira. A kisregény merőben aktuális, egyúttal pedig egyetemes üzenete, hogy a benne ábrázolt mélyszegénység és kilátástalanság, valamint az ezek által szült egzisztenciális kényszerhelyzetek korántsem ismeretlen vagy elszigetelt jelenségek abban a társadalomban, melyben mi magunk, olvasók is élünk, és e szélsőséges helyzetek közvetve vagy közvetlenül, de olykor még emberéletet is követelhetnek.

Ha azonban Böszörményi Zoltán életútjának ismeretében tekintünk a Sóvárgásra, világossá válik, hogy jóval többről van szó, mint egy súlyos társadalmi probléma művészi feldolgozásáról. Noha a mű kiindulópontja valóban ez a drámai helyzet, mégis, az anya utáni vágyakozás, a feloldhatatlan anyahiány, az elárvultság az az esszenciális élmény, amely a kisregény minden lapjáról visszaköszön. Nem kérdés, hogy csak olyasvalaki képes hitelesen megjeleníteni ezt az elemi hiányt, aki valamiképp maga is elszenvedte azt. Hol burkoltan, hol áttételesen, hol lírává szublimálva, de Böszörményi több művében csillan meg a magára hagyott lélek szorongásának és anyátlanságának hiteles ábrázolása, amely nyilvánvalóan saját tapasztalatokból táplálkozik. A legtisztábban, legkoncentráltabban a Sóvárgásban szólaltatja meg ezt a zsigeri fájdalmat, amely – mint az író sejteti – semmilyen gyógyírral nem kezelhető.

 


[1] Böszörményi Zoltán, Sóvárgás, Budapest, Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., 2019, 26.
[2] Böszörményi Zoltán, i. m., 56.
[3] Böszörményi Zoltán, i. m., 33.
[4] Böszörményi Zoltán, i. m.
Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.