Van-e székely költészet, milyen a székely közéleti líra, meg tudunk-e küzdeni saját démonainkkal, hogyan motivál írásra a csend, miért fontos a humor, az önirónia – Muszka Sándorral interjúztunk eddigi költői munkásságáról.

 

Az íráshoz mindig kellett a csend

 – Sokat töprengtem, hogyan is kezdjük az interjúnkat, mi olyat kérdezhetnék tőled, ami túlmutat a hagyományos kérdezz-felelek játékon. Megvallom, nehéz helyzetben voltam, mert a versek önmagukért beszélnek, nem igazán lehet mit hozzáfűzni vagy kérdezni, ha minden sorod a létezéssel szembesíti az embert. Mintha a csendet írnád meg, a nézelődést, a mélyebbre figyelés aktusát próbálnád szavakká formálni. Mit jelent a csend mint inspiráció, tudsz-e csend nélkül, például kocsmában írni?

–  Néha lejegyeztem egy-két gondolatot, de egy egész verset talán soha nem is írtam kocsmában.
Az íráshoz mindig kellett a csend, és az évek múlásával egyre inkább kell, hogy hallani tudjam a gondolataim, átjáróházban átjáróház-verset biztos, hogy írhat az ember, de nem tudom, milyen az.       
Én sem vagyok könnyebb helyzetben, minden interjúnál azzal kell szembesülnöm, hogy minden, amiről mondanivalóm van, vagy foglalkoztat, azt megírom, aztán, mint aki jól végezte dolgát, többet nem gondolok rá. Bár rengeteg interjút olvasok, a magam dolgairól se nem szeretek, se nem tudok hosszan értekezni. Ezért aztán általában gyorsan túlesek a dolgon. Legszívesebben most is azt tenném, tőmondatokban.

–  Újraolvasván az öt verseskötetedet (Ennyi ha történt, Mi nem lóg, ha áll, Múzsák, trágyás szekérrel, Magányos nőknek, bukott fiúknak, Szégyen), megállapítható, hogy sajátossága,  védjegye a költészetednek a kihagyásos szerkezet, a dallamosság, az egyéni formák, a jambikus lejtés, a balladisztikus jelleg, a központozás gyakori elhagyása, és hogy a Nap és a Hold motívuma gyakran visszatér. Magunk előtt látjuk a ködbe borult, eső áztatta Csíki-medencét, az elhagyott, kiöregedett, kicsi székely falvakat, a székely embert a maga egyszerűségében, az értelmiségit és a költőt a maga tragikomikus helyzetével. Tiltakoznál, ha úgy határoznám meg a lírádat: székely filozofikus költészet?

–  Miért is tiltakoznék, értelmezés kérdése, az irodalom talán a lényegét veszítené el, ha mindenkinek ugyanazt jelentené, ugyanazt is gondolnánk róla. Székely vagyok, és ezzel azért együtt jár egyfajta gondolkodásmód is, amely valószínűleg a verseimben is tetten érhető, hogy ez mennyire filozofikus vagy mennyire nem, azt nem az én tisztem eldönteni. A kritikusok dolgát szeretem meghagyni a kritikusoknak, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, mint kies tájainkon, ahol mindenki mindenhez is ért. Vannak helyek, ahol a vakbelet a kórház kapusa operálja, míg az orvos autót szerel, és folytathatnánk a sort.

–  Mit gondolsz arról, székely irodalom, van-e szerinted ilyen?

– Mi másnak nevezhetnénk a székely tájnyelven íródott, a székely gondolkodást, attitűdöt, életérzést felmutató irodalmi szövegeket, ha nem székely irodalomnak? És igen, ezek nagyrészt humoros alkotások.
Egyesek mint valami rejtegetni való szegény rokonról beszélnek erről, de az egy másik téma. A humorérzéket nem lehet sem megtanulni, sem megvenni a boltban, olyan, mint a zenei hallás, vagy van valakinek, vagy nincs. 

Székely irodalmi humorest után Orbán János Dénessel és Sántha Attilával (Fodor István felvétele)

A költőnek mindent szabad

–  Ha visszapörgetjük az időt, emlékszel még arra, hogyan alakult ki ez a sajátos versbeszédmód? Hogyan találtál rá a hangodra? Vannak az első köteted előtti időszakodból olyan verseid, amelyeket mélyen őrzöl valamelyik asztalfiókban, szülői ház padlásán?

–  Vannak ugyan, de nem őrzöm, sőt, reménykedem benne, hátha mégis elkallódnak. De hát mindenkinek van ilyen, aki írásra adta a fejét, és nem egyből negyvenévesnek született. Természetesen nem volt egy olyan pillanat, amikor eldöntöttem volna, hogy akkor én  holnaptól így és csak is így írok. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a  saját hang megtalálása tanulási folyamat, idő, munka és tapasztalat szükséges hozzá.

–  A menny és a pokol, a fausti jelleg, a varjak, az isten (így, kisbetűvel) gyakran visszatér a verseidben. A  legutóbbi kötetedben, a Szégyenben csúcsosodik. Miért érdekes számodra annyira a fausti-motívum? Goethe Faustja volt-e rád ilyen hatással?
 
–  Goethe Faustját először még középiskolás koromban olvastam (senki nem volt túlságosan elragadtatva tőlem, mikor elkezdtem összehasonlítani Az ember tragédiájával…), aztán pár évre rá újra és újra, akárcsak Thomas Mann Doktor Faustusát. Nehéz lenne nem szuperlatívuszokban  beszélnem e két műről, és időnként akarva-akaratlan előjönnek ezek a dolgok.  

–  Az előző négy kötetedben a szövegvilág másik sajátossága a villoni versbeszéd. Lopásról, csalásról, kocsmáról, nőkről, a  lét peremvidékéről olvasunk. Felismerhető ezekben az „előretolt helyőrséges” szabadszájúság – főként az első két köteted olvasva –, hangsúlyos ugyanakkor az öngúny, az irónia, a fekete humor is.  Kolozsvárott  értél be elsőkötetes költővé, 2005-ben jelent meg az Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy kiadásában az Ennyi, ha történt, amivel felhívtad magadra a kritika figyelmét is. Azt hiszem mégis, hogy téged inkább az élet formált poétává, a különböző léthelyzetekből merítkezve írtad meg az első verseidet, és nem föltétlen az olvasmányélmények döntötték el, ezen az úton maradsz. Azért mégis kíváncsi vagyok arra, hogyan hatottak rád Orbán János Dénes és Sántha Attila versei pályakezdő költőként.

– Ha szeretnénk valami érdemlegeset mondani a bányászok életéről, és jó sorsunk épp úgy hozta, hogy nem vagyunk bányászok, akkor két dolgot tehetünk. Az első és talán  a legcélravezetőbb, ha mi magunk is beállunk bányásznak. A második, hogy olvasunk róluk sokat a könyvtárban, és megfigyeljük őket lehetőleg távcsővel, és sok olyan emberrel beszélünk, aki ismer valakit, akinek valakije bányász (művelik is ezt néhányan az irodalomban…). Na de ha a sors az embert akaratlan is a bányászok közé löki, akkor történik az, hogy nem ő választja a témát, hanem  a téma választja őt. Ennek aztán megvan persze az előnye és a hátránya is.

Kétségtelen, hogy hatott rám mind Orbán János Dénes, mind Sántha Attila költészete, de ezen túlmenően is OJD-nek rengeteget köszönhetek. Ő volt az, aki az első perctől kezdve kiállt mellettem, és mindenben támogatott, tette ezt akkor is, amikor senki más.
De talán a költészetüknél is nagyobb hatással volt rám az a szellemiség, amit képviselnek, miszerint a költőnek mindent szabad, és ebből nem alkuszunk. De hát erről a szabadságról szólt a transzközép is, számomra mindenképpen. Így visszanézve néha jócskán sikerült túllőnöm a célon, de hát hála az Istennek nem 70 éves bácsinak születtem.    

–  Lassan tíz éve annak, hogy a Múzsák, trágyás szekérrel című verseskötetedről beszélgettünk. Az interjúban kitértünk arra is, hogy a Bóbita gyereklap pályázatára kellett beküldeni  írásokat, s te átírtad Mózes Attila egyik novelláját, sikered is volt vele, tehetségesnek véltek, aztán a Grand kapitány gyermekeit is átírtad. Valahogy így indult a költői utad. Hogyan találkoztál olyan fiatalon pont Mózes Attila novelláival? Azt sem mondtad el, melyik novella volt az, amit átírtál, s hogy esetleg megmutattad-e neki később Kolozsváron.

– Épp a napokban olvastam újra Mózes Attila a Székely Könyvtár sorozatban megjelent Válogatott novellák című kötetet, de már nem tudnám megmondani, melyik novelláról volt szó. Ez az ominózus eset olyan hetedik-nyolcadik osztályos koromban történt. Az irományom azóta valahol elkallódott. Attilának elmesélni ugyan elmeséltem a történetet, de megmutatni már nem tudtam. De ezt szerintem egyikünk sem bánta.  Mózes Attila novelláival meg úgy találkoztam, hogy a szülői házban az összes megjelent könyve ott volt a könyvespolcon. Már nem tudom, édesapám adta a kezembe, vagy csak úgy magamtól találtam rá a könyvrengetegben.  
 

A költő felolvas kameránk előtt a Szégyen című verseskötetéből (Csornyij Dávid felvétele)

A kiváltságosaké a vers?

–  A költészettel végérvényesen Ady „fertőzött meg”. Latinovits előadásában hallgattad magnetofonról gyermekként, őt is át akartad írni. Azt mondod, a vers olyan, mint az LSD, egyszer próbálja ki az ember, máris rászokik. Ugyanakkor azt is mondod, hogy nem való mindenkinek a versolvasás. Kiváltságosoké a műfaj művelése és olvasása, az egészen kivételesek szellemi kábítószere lenne?

–  Hát igen, volt egy ilyen evidens és elitista véleményem, miszerint ahhoz, hogy egy ember értékelni tudjon egy verset, irodalmi művet, színdarabot,  festményt, zenei alkotást, a kíváncsiságon és a szépre való fogékonyságán túl szükség van egy minimális  műveltségre is. Anélkül sajnos nem megy, és igen, ebből adódóan lehet, hogy a művészetek élvezete az idézőjeles szellemi felső tízezer ( hál’isten jóval több ) kiváltsága. 

–  Farkas Árpád úgy véli, hogy a vers megtisztítja az érzelmi járatainkat, Bogdán László azt tartja, hogy a versírás kegyelmi állapot. Tudom, hogy mindkettőjük lírája kedves számodra. Mit fűznél ehhez hozzá?

–  Mindkettőben igazság vagyon. (Nevet)

–  A Múzsák, trágyás szekérrel kötetedben demisztifikációra törekszel, öniróniával beszélsz a költőkről, a költészetről. A vers szerepe, a költészet értéke Kányádi Sándor korához képest átalakult, marginális lett. Mi ennek az oka szerinted?

–  A pontos okot én sem tudom, de ha azt állítjuk,  hogy az emberek már nem olvasnak,  nem igaz. Ha azt állítjuk, hogy a rendszerváltás előtt többen olvastak, az igaz. Ha azt állítjuk, hogy azért olvastak többet, mert semmi más értelmes szórakozási lehetőség nem volt, az is igaz . Ha azt állítjuk hogy ma sincs, akkor sem tévedünk.    

–  Az Ezen a tájon című versed igen kemény kritika az öncélú, megalkuvó költőkről. Az Arról hogy a téma sehol sem hever versed önironikus, az Egy temetőkertre pedig valóságos szatíra.  Miért foglalkoztat ilyen sűrűn a téma?

–  Jó az embernek írótársaságban lenni, mert ideig óráig talán elhitetheti magával és másokkal, hogy szükség van arra, amit csinál, de onnan kilépve elkerülhetetlenül találkoznia kell a realitás vasdorongjával, és attól kezdve már semmiben sem biztos.
Hogyan definiálja önmagát az, aki olyan tevékenységet végez, aminek a társadalmi haszna számokkal nem mérhető, és amely tevékenység semmilyen befolyással nincs az emberek mindennapi életére. Vajon a költő, a művész tényleg valamiféle őrült, csodabogár,  tenger nélküli tengernagy, tárca nélküli miniszter?

Muszka Sándor, Varga Melinda, Pataki Tamás és Demeter Szilárd a Nagyváradi Szent László Napokon (Kocsis Csaba felvétele)

A felnőttség egyik ismérve, hogy az ember tud kacagni önmagán

– A lusta dög című prózaköteted főhőse Szilveszter Dániel jobb sorsra érdemes flekkenfalvi költő és lírikus. Ez sem lehet véletlen, hogy a nagysikerű humoreszk-kötet hőse épp egy poéta. Bár végigkacagjuk az egész könyvet, a történeteknek megvan a maguk tragikuma. 

– A felnőttség egyik ismérve, hogy az ember tud kacagni önmagán. Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon milyennek lát egy költőt, egy festőt egy egyszerű vidéki gazdálkodó, és miket gondolhat róla.  Persze A lusta dög egyetlen célja a szórakoztatás, ezért minden a végletekig fel van nagyítva, de azt hiszem, még így sem kerültünk túl messze a valóságtól.

–  Szilveszter Dániel többszöri próbálkozás után rádöbben, hogy  a nép nyelvén kell írni, így születik meg a Sanyi bá. Azonban tudjuk, hogy időrendben a Sanyi bá megelőzi A lusta dögöt, hamarabb írtad. Az első humoreszkek ráadásul az Irodalmi Jelenhez köthetők, Böszörményi Zoltán meghívására a Művészetek Völgyébe igyekeztél, felolvasni való szöveged nem volt, székely vendégmunkásokat hallgatva, utazás közben született meg az első ilyen sztorid. Melyik volt az?
 
– A kötet nyitódarabja, az Ildikó, ugyanis akkor döbbentem rá, hogy rengeteg ilyen történetet tudok, és újakat sem esik nehezemre kitalálni.

– És miért döntöttél úgy, hogy megírod a Sanyi bá „előzményeit”?

–  Adta magát a történet, és szerettem volna a dolgok másik oldalát is megmutatni kicsit.

–  Kikapcsolódsz egy-egy tragikusabb hangú verseskötet írása után, pihensz, amikor ezeket a prózáidat írod?

– Mindennap nem lehet verset írni. Lehet, hogy Bogdán Lászlónak van igaza, és tényleg kegyelmi állapot. Mivel sem tanulmányt, sem kritikát nem szoktam írni, ilyen rövid kis humoros írásokkal mulattam az időt.

– A humor mögött ott bujkál a székely ember nyomorúsága is. Mélyrétegű a szöveg. Több magyarországi helyszínen felléptél a vígprózáiddal. Milyen volt az ottani befogadó közeg, hát az otthoni?

– Adódtak néha furcsa helyzetek. Az egyik székely faluban, mikor odáig értem a felolvasásban, hogy mindjárt gatyánk se lesz, s a fótot direkt a seggünkre kell varrják, felugrott egy férfi, s bekiabálta: jól mondod, igazad van. A sűrűn előforduló székely szavak miatt volt bennem egy kis aggodalom, hogy fogják-e érteni olyanok is, akik nem ismerik a székely tájnyelvet, de mint kiderült, a félelem alaptalan volt. Ha egy-egy szó, kifejezés mibenlétét nem is értik, a kontextusból nagyon hamar kikövetkeztetik, és olyan jól működik számukra is a szöveg, mintha az a székely nyelvet értő, beszélő közönség előtt hangzana el.

–  A Magányos nőknek, bukott fiúknak című köteted stílusa kissé mintha eltávolodna az előző három könyv verseitől. Kevésbé szókimondó, inkább gondolatibb, elmélyültebb.  (Széttárja karját a nagy égi város / Felkap röpít és elkaszál. / Kihunyt töklámpás a süllyedő nap, / Zuhan a hold mint kigyulladt léghajó.) Szándékos a hangváltás? Miben segíthet például az, hogy kiadót váltottál, és az Orpheusznál jelent meg a könyv?

Az Iszkiri a guruzsmás berbécs elől című antológia bemutatóján a Bulgakov Kávéházban (Felvétel: Krónika)

 

Székely közéleti líra

–  Szerencsés ember vagyok, mert még nem találkoztam olyan kiadóval, amelyik bele szeretett volna szólni, hogy ilyen vagy olyan típusú versek legyenek a kötetemben, az Orpheusz sem tett ilyent. Szeretnék valami frappánsat válaszolni, de azon kívül, hogy időnként az embernek muszáj megújulni, különben nagyon hamar önismétlővé válik, nem igazán tudok mit mondani. A különböző élethelyzetek különböző művek megírására ösztönzik az embert. Vagy nem.  

– Pár éve a világhálón belekeveredtem egy meddő szócsatába, ahol azzal rukkoltak elő, hogy közéleti költészetet és a társadalomról szóló verseket az Orbán János Dénes műhelyébe tartozó költők nem igazán írtak. Akkor is a Levél a párthoz ciklus verseire hivatkoztam több más példa mellett. Te mit gondolsz erről a fogalomról, hogy közéleti költészet, olvastad-e például az Édes hazám című antológiát? Politizáljon-e a költő, lehet-e ezt versben úgy elegánsan, hogy ne lógjon ki a lóláb?

– Én úgy tudom, hogy egy költőnek mindent szabad, igen, még politizálni is. Vérmérséklet kérdése. Az említett versciklusban megtettem, igaz, hogy csak erdélyi viszonylatban, de hát az embernek a bőréhez az inge mindig közelebb van, mint a mellénye.
Aztán meg ott van a kérdés, hogy mitől is közéleti egy vers, és milyen az a nem közéleti. Netalán az,  amelyik nem szól semmiről, mert ha igen, akkor már minden világos. (Kacag) Aztán, ahogy én látom,  az OJD műhelyébe tartozó költők semmivel sem írtak kevesebb közéleti verset, mint bármely más műhely tagjai. És mondom ezt úgy, hogy sejteni vélem, micsoda közéletiségre is gondolhatott a vitapartnered.

– A székelység sorsa, a levágott erdők, a szellemi sivárság, az elhagyott falvak, a kiöregedett települések, az autonómiát és egyéb más jó dolgot ígérgető politikusok, az anyaországiak patetikus képe Erdélyről húsba vágó ebben a ciklusban. A fehér cigány, az Országhűlés, a Levél a párthoz, a Transzilván létlelet, a Szalmaváros, a Vigasz vagy az Utcaének című verseid megírását bizonyára az is motiválhatta, hogy hazaköltöztél Székelyföldre, testközelből láttad, hogyan alakul a külső és belső táj, és hogy a fiatalabbak „új hazát mosogatnak maguknak Angliában”. Szokatlan hang ez tőled, mi motivált abban, hogy társadalomkritikusabb legyél?

–  Akkoriban úgy tűnt, mintha az általad is felsorolt elvándorlás, tájrombolás, politikai mellébeszélés, Székelyföld skanzenné alakítása a jogfosztások igazából senkit nem érdekelnének. Nem szeretem a hasbeszélőket, írtam pár verset, egyebet nem tehettem.
Meg is kaptam érte a magamét.  

A költő a Szégyen bemutatóján Demeter Zsuzsával  a Gyalui Várkert Fesztiválon

 

Balladák az árnyékéletről

–  A legutóbbi köteted, a Szégyen, mellbevágó, megdolgozza pszichésen az embert, még akkor is, ha már sokféle dolgot látott életében. Az élet árnyékával szembesülünk mindenik versben, a lét peremvidéke sejlik fel alkoholistákkal, pszichés betegekkel, akik tengert képzelnek a szobába, magukra engedik a gázt, olyan emberekkel, akiknek nincs visszaútjuk a „normális”  életbe. A kötetet valós élmény ihlette, Csíkszereda mellett egy egészségügyi központban dolgoztál fél évig, itt találkoztál ezekkel a tragikus sorsú emberekkel. Megviseli a pszichét az ilyen élethelyzet, egy munkahely. Hogyan tudtad távol tartani magad a betegektől, objektív, hűvös maradni, hiszen rajtuk már nemigen lehet segíteni?

–  Munkámból kifolyólag rengeteg különös élettörténetet ismerhettem meg. Láttam embereket jönni a semmiből papírok és leellenőrizhető név nélkül . Láttam embereket, akik nem betegek voltak, hanem ők maguk voltak a betegség. Alkoholistákat és megrögzött csavargókat. Intézetekből kikerült szellemi fogyatékosokat, és olyant is, akinek órákon át szedték ki a nyüveket a lábából. Az ők történeteikből álltak össze a Szégyen versei.  

–  Megbolondultak a zuhanástól, kicsit élvezték is ezt – mondtad egyik bemutatódon.  A költő is kicsit hasonló fegyverzettel él, állandóan repül és zuhan, keresi a mélységet és magasságot. Mi menti meg mégis az őrülettől, hol van a határ, mi szabadít meg minket meg saját démonainktól?

–  Nincs segítség, a saját démonaival mindenkinek magamagának kell megküzdenie. Az alkotó emberek általában az átlagnál érzékenyebbek, ezért egy kicsit  már indulásból hátrányban vannak.   

Elfordul a nap,
elfordul a hold,
lehunyja szemét milliárd csillag.
Démonokkal veri a kártyát,
vért köhög fel.
Meg nem történtté tenni a múltat,
újabb lapot kér,
ablaka alatt a pokol kutyái
várnak türelmesen – írod a Ház című új versedben, amely A hónap alkotója versblokkban jelent meg. Hová tart ez a versfolyam, itt is felbukkan Faust?

Ez most valami másról fog szólni, de hogy pontosan miről, az még hadd maradjon titok!