A szerepjáték alanya és tárgya

Bék Timur, az elsőkönyves költő bemutatkozó kötetének címe: Aszterión. A szerző pályakezdő korszaka ezzel lezárult, és kaput nyitott jövőjének: kész költő, érett mesterségbeli tudással, jól kamatoztatott irodalmi és mitológiai műveltséggel, biztató filozófiai vértezettel.

Szemléltető példa ez a kötet arra, hogy az eredetiség nem azonos a még sosem volt, előzmények nélküli milyenséggel. Gyanús a minden előzménytől elzárt, minden mástól eltérő jelleg. Az igazi eredetiséghez régi elődök és mai pályatársak vívmányaira is szükség van. Jó, hogy léteznek ama sokat emlegetett Tudás Fájáról csent gyümölcsök. Kell az ősfa tervezete, törzse, ágazata, lombja, a levelek tenyérvonalai is, kellenek a fán tenyésző lepkék, hernyók és a darazsak, a rájuk vadászó énekesmadarak és más gyümölcstolvajok, kellenek a lombok résein át látható csillagok, szupergalaxisok, fekete lyukak, „gázóriások, holdak, üstökösök”, ugyanúgy a parányok, a neutronok és neutrínók. Kellenek Augustus főépítészének, Vitruviusnak alapvető templomépítői szabályai, akárcsak az ókori Keletről származó, Európát, majd Amerikát is alakító, az alkímiát, a felvilágosodást s a hagyománytisztelő modernséget egyaránt felkaroló szabadkőművesség jelképei, a körző, a vinkli, a kőműves kötény. Az indián sámándal és Kassák mesteremberei és számozott versei. A mindenség részeinek és egészeinek értelmes és újszerű kombinációiból ered az eredetiség, ahogy nyelvünk is sugallja.

Bék Timur képei gyakran fölfedezés értékűek, ha nem is tudós találmányok: a gondolkodás történetéből és a lélek mélyéből merített költői lelemények. A kötet végén olvasható Függelékben a szerző felsorolja, kiket idéz kötetében, akár burkoltan, akár egy-egy versének kiragadott fordulatával, jelzős szerkezetével. Adytól, Arany Jánostól a kozmológus Stephen Hawkingon, Nietzschén és Fernando Pessoán át Villonig, Rimbaud-ig, Weöres Sándorig terjed a harminchárom nevet tartalmazó skála. Nemcsak költők, hanem filozófusok, filmesek, a fiatalok világképét életérzésükben befolyásoló pop- és rocksztárok is. Bevallom, az utóbbiakat hiányosan ismerem, megrekedtem valahol Little Richard és az őt a Ki mit tud?-ban remekül utánzó, tizenhat éves Kovács Kati között… Régen volt, de lám, a jó minőség az emlékezetben hosszú életű. Ki tudom viszont kerekíteni a felsorolást a könyvben ugyancsak említett költő, Walt Whitman nevével – apróság, de még szükség lehet rá.

Bék Timur arra született, hogy költő legyen. Az elmúlt három évtizedben emlékezetem szerint Csontos Jánosban és Rózsássy Barbarában láttam ilyen jó formaérzékű elsőkönyvest. Ők is olyan fiatalon, oly biztos hallással és kombinációs készséggel írták meg a maguk szonettkoszorúit, mint Bék Timur. Az ő céhmesteri ciklusának sajátosságaira muszáj kitérnem, mert nem akármilyen fogásokkal toldja meg ezt a különösen nehéz műformát. Nem szólhatok bővebben sajátos szóalkotásairól, metaforáiról, noha ezek leleményei is említést érdemelnek. De még fontosabb, hogy az első igazi szonettkoszorú, József Attila A kozmosz éneke megújított koncepciójával áll elénk: tizennégy egymáshoz kapcsolódó és egy összefoglaló tizenötödik szonettben kifejezni a mai költő énjének lényegét a határtalan univerzumban. Bék nyílt sisakkal vállalja elődjét, és filozófiai-kozmológiai értelemben meg is toldja világképét: azzal a buddhai létfilozófiával él, amely a tizenkilenc éves József Attilának még nemigen jutott eszébe (erre csak évekkel később, Hatvani Bertalan hatására volt hajlandósága). Ez a részlet a tanítómesterére, Buddha Sziddhártára is vall: „Egészben maradni, élni túl nehéz. / Könnyen múlok, aggodalmatlanul. / Lótuszban ülök. Mint sűrű, sárga méz, / feltör a fény repedt bőröm alól.” A szonettkoszorú azonban nem ilyen nirvánai happy end-hangulatban végződik: „Még rendszerűnek látszik az egész. / (…) de Isten nem hall, nincs, vagy félrenéz. / Én milliárd apró darabra török, / egyben maradni, élni túl nehéz” – zárul a tizenötödik, a mesterszonett. A jambust nem méri grammra, sorait hol anapesztikusra, hol trochaikusra váltja, de ezzel mit sem ront a szabályosságon; talán még zavarna is a rigorózusabban betartott forma.

A kompozíció egyik bravúrja a tizennégyes számmal folytatott játék. A tizennégy plusz egy versből álló szonettkoszorú címében megnevezett Aszterión ugyanis Bék Timur lélektani alteregója, a költő az ő nevében beszél egyes szám első személyben. Aszterión a görög mitológiában a labirintusba zárt bikafejű emberi szörny, a szűz lányokat és fiúkat felfaló Minótaurosz megszépített, emberszerűbb módosulata. Az eltérés az eredetitől meglehetős: Aszterión a Bika csillagképben elképzelt ideája a Minótaurosznak. Bék Timur kedvenc külföldi mestere, Jorge Luis Borges írta át a Thészeusz-mondakörbe tartozó mítoszt. A sok változatban élő görög rege a vad, vérengző, bestiális lelki alkat megtestesülését ragadja meg a bikaemberben, amely fölött Thészeusz és Ariadné szerelme és eszessége győz a labirintus elveszejtő káosza és a szörnyeteg nyers ereje ellenében. Borgest arra indította ez a történet, hogy (a viszonylagosság értelmében) megmutassa a bikaember lelkének elgondolkoztató „égi” változatát, a méltatlan sorsán tűnődőt, azt, akinek az ösztönök hatalmát jelképező Bika csillagkép elnevezését köszönhetjük. A bűn eredetét a szülők – Minosz király és Pasziphaé – tetteiben és döntéseiben, az anya szodómiájában, az apa kapzsiságában és a szörnyszülött utód rabságba taszításában láttatja az argentin író. Ennek megfelelően Borges az égi szférákban humanista módon igazságot szolgáltat a szerencsétlen ivadéknak. A mesében – s most következik Bék Timur trouvaille-a – tizennégy ajtó csábítja a Minótauroszt, hogy elviselhetetlen börtönéből kitörjön, de ez bentről kifelé ugyanolyan megoldhatatlannak látszó feladat, mint kintről befelé haladva: mint Thészeusznak megtalálnia és legyőznie a homofágoszt. Az Entrópia című, filozófiai töltésű szonettkoszorú 14+1 szonettje a magyar költő és az őt lelki értelemben rabságban tartó külső valóság konfliktusát bontja ki. Dűlőre nem jutott, de bizonysággá vált számára, hogy – minden iróniája, sőt játékossága és humora ellenére – született kételkedőként, önironikus alkatként is heroikus feladatok várnak rá a költészetben, amelynek „labirintusa” mélyén megfejtendő titkok rejlenek az ember állati és héroszi kettősségéről. A legfontosabb teendő: kiharcolni a szabadságot, a legnagyobb értékek egyikét. Azt, amitől a kárhozatra ítélt szörnyszülöttet megfosztották. A Függelékben felsorolt értékteremtő személyek Bék Timurral közös tulajdonsága éppen a szabadság, s ami a versformát (is) illeti, a rend imádata. Szabadság és rend a szó József Attila-i értelmében; és szabadulás a szó Weöres Sándor-i értelmében, önnön személyünk nyűgeitől, a „nagyság” sziszüfoszi kényszercselekvéssel sújtó lelki koloncától, és persze – jó, hogy az ifjú költő így látja – mindenféle előítélettől, a társadalmi élet csapdáitól és a középszerűségtől. E kötetet olvasva abban bizonyosak lehetünk, hogy az utóbbi nem fenyegeti. Újító kedvéről így ír az Entrópia XI. szonettjében: „A régi nyelvnek nincs erélye itt, / önmagunkban elszavalni az elme / kimondhatatlan költeményeit.” Ebben akkor is figyelemre méltó költői program rejlik, ha a kételyé a végszó: „Az új nyelven szól minden szívverés, / de Isten nem hall – nincs, vagy félrenéz.” Ez viszont azt is kifejezi, hogy az igazát kereső poéta új nyelv, új stílus teremtésére hivatott az egymástól elszakadt ösztönök és az elme egyesülésének érdekében.

Bék Timur: Aszterión. Előretolt Helyőrség Íróakadémia–KMTG, 2019.