A halász leánya
Egyszer volt, hol nem volt, akkoriban, amikor még Szent Péter is itt bóklászkodott az Alföldön, történt, hogy a szegedi halászok között nagy volt a zúgolódás-morgolódás. Betért hát a tanyájukra Szent Péter, látni akarván, mi is az a nagy baj. A halászok befogadták őt is, akár a többi arra járó idegent. A szegedi nép mindig híres volt jó szívéről, vendégszeretetéről.
A messziről jött Péter, ahogy magát Szent Péter bemutatta, hamar összebarátkozott az asszonyokkal, férfiakkal. Nem esett nehezére, elvégre maga is halász volt valamikor, ha nem is a Tiszán, de a Genezáret taván. Elbeszélgetett, sőt, kiment velük a nagy vízre is. Fölhajóztak egészen a Maros-torokig, tán tovább is. De bizony hiába. Hiába mentek ki egyszer is, másszor is, a hálóba redves fatönkön kívül semmi sem akadt, az is csak azért, hogy beleszakadjon, hogy lehessen foltozni megint.
Hálófoltozás közben aztán csak kiszakadt a halászok lelkéből a nagy szomorúság:
– Esztendeje már, hogy így mögy ez. Alig van hal a Tiszában. Mintha csak mögátkozott vóna minket valami vízimanó. Rajtunk tán már maga Szent Pétör sem tudna segíteni.
– De még ha csak ez lönne – panaszkodott egy másik halászember is. – De esztendeje már, hogy egy gyerök sem születött mifelénk. Ha így mögy tovább, nemcsak az éhhalál fenyeget bennünket, de kipusztul a halászság is, nem lösz, aki a hálót mögfogja.
– Hát az meg hogy lehet? – csodálkozott el Szent Péter. – Tán valami szörnyű betegség tombol errefelé? Vagy valami rettenetes bűnötök van, hogy az Úr elzárta az asszonyok méhét?
– Még ha úgy volna! – sóhajtotta a harmadik halász. – De hát lyány az születik. Fölös szájnak, könyérpusztítónak. De gyerök az egy sem.
Elmosolyodott magában Szent Péter. Hát persze, az itteni szójárás szerint csak a fiú a gyerök, a többi az csak lyány. Megértette, hogy a baj nem annyira kívül, mint inkább bévül, az emberek fejében van. Azon meg tán könnyebb lesz segíteni is. Bár ki tudja. Mindenesetre a mosolyból semmit sem mutatott, inkább maga is ráncolni kezdte a homlokát, mint aki erősen gondolkozik valamin.
Estefelé az egyik fiatal halász házába tértek be, tüzet raktak az udvaron, körülülték, beszélgettek. Már a házigazdát kivéve, mert az folyton az ajtó körül sürgölődött, de onnan asszonyok mindig elzavarták. Úgy tartották, nem férfinak való szülő nő körül lábatlankodni.
– Imádkozzunk, hogy gyerök lögyön! – mondta a fiatal halász.
– Meg van az már írva a sors könyvében, emberek – mondta Szent Péter. – De akár fiú lesz, akár leány, tán éppen ő hoz áldást erre a vidékre.
– Ha csak lyány lösz mögint, mondd, vele mire möhetnénk? – háborgott a fiatal halász.
– Ki tudja, mit hoz a holnap – vetette ellen Szent Péter.
– Mikor szeretött urunk, Jézus Krisztus itt járt a fődön, ő is csak férfinépet választott kíséretül. Ő csak tudta, mit miért tösz – szólalt meg egy öreg, szakállas halász.
– Látom, járatosak vagytok az írásban – mondta Szent Péter. – Ez igen derék.
– De sömmi haszna, ha végül mögösz minket a szögénység – mondta egy másik vénség.
– Járatosak vagytok az írásban – ismételte meg Szent Péter. – De lehet, nem eléggé.
– Ugyan már! – mordult a szakállas. – Majd épp valami gyüttmönttől vöszünk leckét.
– Möghallgatni nem szégyön – mondta egy másik. – Az idő úgyis ráérős.
– Amikor Urunk kiválasztotta azt a tizenkettőt – kezdte Szent Péter –, sokan mások is kísérték. Voltak ott asszonyok is számosak. Hogy mást ne mondjak, Márta. Aki étellel-itallal jól tartotta betérő vendégeit.
– Mög vagyon mondva, nem csak könyérrel él az embör! – szólt bele a beszélgetésbe egy újabb fiatal halász.
– Igaz – bólintott Szent Péter. – De ott volt Mária Magdolna is, aki úgy itta az Úr szavait, hogy a legkedvesebb tanítvány sem különben.
– Szent Pétörre gondolsz? – kérdezte egy másik.
– Azt mondják, János volt a legkedvesebb – igazította ki egy harmadik.
– Lehet – folytatta Szent Péter. – Mégis Mária Magdolna volt a leghűségesebb, aki ama szörnyű péntek után is hitt, amikor pedig a tizenkettőt mind kétség gyötörte.
– Elsőnek is ő látta a föltámadottat! – mondta a szakállas halász.
– Lyány! – kiabáltak ki a házból.
– Oszt egészségösek? – kérdezte az újdonsült apa.
– Az, az, gyüjjön csak, bemöhet hozzájuk – felelték neki.
– Én meg azt mondom, most menjünk ki a vízre – emelkedett föl a tűz mellől Szent Péter. – Hátha meghozta az a lány az áldást.
– Ilyenkor este? – morgott a szakállas öreg.
– Te csak mönj az asszonyodhoz – szólt a fiatal halász után a másik vénség. – Mi mög mönjünk. Mért ne tögyünk még egyször próbát?
Kiballagtak hát a Tiszához, csónakba szálltak, kivetették a nagy hálót. Aztán húzták. Vagy inkább húzták volna, de olyan nehéz volt, hogy alig bírtak vele. Jól jött most, hogy a messziről jött Péter is tudta, hogyan fogjon hozzá. Háromszor vetették ki azon az éjjelen a hálót, háromszor húzták be, és mindháromszor akkora fogás volt, hogy olyanra a legöregebbek sem emlékeztek. Mintha a természet mind pótolni akarta volna, amit az előző évben elmulasztott.
Mikor aztán reggelre kikötöttek, s újra betértek a fiatal halász házába, hogy megnézzék az újszülöttet, az öreg szakállas megkérdezte Szent Pétert:
– Mondd, öcsém, honnan tudtad, hogy most köll kimönni a vízre?
– Igyekeztem jól megtanulni a leckét. Még magától a mi Urunktól, Jézus Krisztustól. Mert, lássátok, a hálót a férfiak húzzák, de az asszonyok gondoskodnak róla, hogy üresen ne maradjon. Így kerek a világ! – mondta Szent Péter, és megáldotta az újszülöttet.
– Szent Péter! Maradj velünk! Maradj velünk! – kérlelték a halászok, akik csak most jöttek rá, ki is volt a vendégük.
– Az Úr mindig veletek van – felelte Szent Péter, és mint valami ünnepi garádicson, szépen föllépdelt a levegőn az égbe.
Így esett, hogy a fiatal halász leánya az errefelé nagyon szokatlan kettős nevet, a Mária Magdolnát kapta a keresztségben. De ezt már valahonnan a felhők fölül nézte Szent Péter, mosolyogva a szakálla alatt.
