Ugrás a tartalomra

 

Tenger a küszöb alatt

Böszörményi szerelmi költészetében nemcsak a víz és a tenger visszatérő motívum, gyakran megjelenik az utca is, melynek szürke homályában az éj tigrisei leselkednek. A lámpa fénye kíváncsian átlépi az utca határát. De az átszűrődő fény nem a szellem holdsugara, amely segít megvilágítani a lírai énben vergődő hullámokat, ez a fénynyaláb az érzéki tapasztalat, a szenvedély lángja. – Kovács Újszászy Péter írása Böszörményi Zoltán Soha véget nem érő szeretkezés című verseskötetének szerelmes verseiről.

 

A várakozás nem mindig hiábavaló időtöltés. A távolság képzete sem társítható feltétlenül a magány áthatolhatatlan ködével. A rövidebb vagy hosszabb ideig tartó egyedüllét viszont segíthet tisztábban látni a hánykolódó tengert. Merészebb lesz felfedezéseiben a szellem. A csend szirtjére áll, meglátja a hullámtörés esztétikumát. Egyre közelebb és közelebb merészkedik a tenger vizében tükröződő kék éghez, másik dimenzióba lép, magára ölti a szépség sirálytollait. Böszörményi Zoltán, a narrátor, a belső égitest metaforáját bontja ki A telihold szétnézett a szobámban című versben. A lírai én a szoba intim világát jeleníti meg, majd hozza lélek- és magányközelbe. Az ajtó a tengerre nyílik, és a hullámnyelvek sejtelmesen elfedik a kilincset. A szellem rezdüléseit a könyvcímek szemléltetik, amelyekre a holdvilág is kíváncsi:

de csak a telihold
nézett szét a szobámban
s kíváncsian olvasta a padlón
az ágyban heverő könyveim címét
majd vállat vont
és tovasiklott

A telihold megszemélyesítése a versszövetben a magányt érzékelteti az olvasóval, csak tárgyak, könyvek „lakják” a szobát. Ennek ellenére a hánykolódó tenger nyugtalanságot és feszültséget sejtet, a vihar közeledtét. A lírai én madarat lát átrepülni a hullámok felett, mely csak a képzelet játéka, hogy elvonja az olvasó figyelmét a magányról, metafizikai térbe terelje érzelmeit:

ma egész nap a sziget
déli partján álltam
figyeltem a medrében
hánykolódó tengert 
madarat gondoltam
pedig nem volt sehol
egy árva madár sem

A Simogató ciklus második, Csak kezek és lábak és fejek című versében a testrészek groteszk, kaotikus, logikátlan állapotát mutatja be a szerző; a képzelet, az érzékiség hatása alá rendeli a tudatot, majd a szerelmi aktus eseménysorát vonultatja fel, a szenvedély lángjában vergődő testek képét vetíti az olvasó képzeletére. A költő a versfordítás ürügyével keres szellemi lakhelyet mondanivalójának.    

Whitman-verset fordítok. Nem megy a munka.
Abbahagyom, újrakezdem, a jelentések
küszöbén téblábolok. Átcsusszan figyelmem.
Rád gondolok, arra, mit ígértél múltkor,
becserkészel valakit.

A szerző az érzelmek hullámzó intenzitását érzékelteti, erre fekteti a hangsúlyt. A kezdő sorokban csupán a képzelgés sugarai fénylenek fel, majd egyre intenzívebben lüktet az érzelmek kavalkádja:

és hármasban szeretkezünk. Kigombolom
blúzodat, ráérősen, kicsit remegő kézzel,
tenyerembe szabadul melled, szád ráforr
a másik nő ajkára, lassú mozdulatokkal
ketten vetkőztetjük, feloldódunk egymás
csókjaiban.

Böszörményi szerelmi költészetében nemcsak a víz és a tenger visszatérő motívum, gyakran megjelenik az utca is, melynek szürke homályában az éj tigrisei leselkednek. A lámpa fénye kíváncsian átlépi az utca határát. De az átszűrődő fény nem a szellem holdsugara, amely segít megvilágítani a lírai énben vergődő hullámokat, ez a fénynyaláb az érzéki tapasztalat, a szenvedély lángja. Ebben a versben, akárcsak az előzőben, szintén találunk Walt Whitman-utalást.

Valahol megállok és várok reád.
Az ívlámpa alatt, mely a pózna tetején
fényt liheg, a tó felé kacsint,
több mindent akar egyszerre megvilágítani,
mint a szív,
ha frissen szerzett örömmel jóllakik.

A vérszomjas ragadozó motívuma William Blake ikonikus versére, a Tigrisre utal. Míg Blake metafizikai képe a Fennvalónak állít emléket, Böszörményi versében a tigris metafora. A képzelet szülte árok felett átugrani készülő tigrisek mintegy előkészítik a kedvessel való találkozást:

…az est tigrisei
fényezik szemüket, s a vér illatát szippantják

(…)

Valahol megállok és várok rád.
Addig, míg beteljesülsz.

A kötet egészén át- és átvillan az egymásba fonódás álomképe. A testek érintkezése gondolati folyamatot indít el. Az ölelés, a csók pillanata szerelmi beteljesedés reményét kelti az olvasóban is. A Magamban felnevellek című verset így zárja a költő:

Megölellek, csókkal fedlek,
Magamban majd felnevellek.

A gyümölcsérés, a beteljesedett szerelem allegóriája kap életre a Suttogó falevelekben. A lassan beérő termés nem más mint „lassú, puha, halk szavak” szintézise:

Érnek már kertemben
a fára aggatott gyümölcsök,
a lassú, puha, halk szavak.
A szelíd szív dobbanásai
fellázítják bennem az öröm
szabadcsapatait.

A versben a narrátor a természet és a képzelet időterében keresi, kutatja, látja meg kedvesét. Mindenben, amit meglát, ott találja őt:  

A tűnődés széllován
Vágtatok feléd,
utol kell érnem téged,
hogy újból s újból megfigyeljelek.
Rád találjak
A friss rügyek bomlásában,
a suttogó levelek ölén,
a képzelet piacterén,

(…)

az idő vizén evező fényben,
a remegő vágyban,
a fűszálak nevetésében

A költő Faludy György egyik emblematikus versét választotta kötete mottójának. A huszonkettedik szonett a lelki nemességet, az önfeláldozó erőt jeleníti meg, a mindenre elszánt férfi portréját, aki semmitől sem riad vissza, csakhogy megmentse beteg felesége életét. Böszörményi Simogató című verse Faludy György szonettjére rezonál. Nem először idézi meg a költőfejedelmet, több más versében, illetve korábbi könyveinek mottójaként is föltűnik egy-egy Faludy-textus. Böszörményi a „valóságbokrok szúrós bogáncsainaknevezi a nemesebbé válás nehézségeit:

A lélek kapaszkodóin valóságbokrok szúrós bogáncsai,
ez az az ösvény, melyen veled lépkedek

Az idézett versrészlet második sora mintha kárpótolná a lírai ént a bogáncs okozta sebekért. A kedves segít megtenni ezt a lelki utat, melyen érzelmei elmélyülnek, és melyről szonettjében Faludy így szól:

Attól vagyok jobb, mert szeretlek,
s mert felemellek magasabb.

Böszörményi Zoltán szerelmi költészete elsősorban gondolati síkra vetítve éli meg a beteljesülést. A Thomas Mannra utaló Szerelem Velencében című verse is jó példa erre. Mosolyból, fűszálból, a tenger hullámaiból néz vissza a költőre a szeretett személy, és mielőtt tapinthatóvá válna a valóság, mint deus ex machina, megjelenik a szerelem, a lírába, gondolatba ágyazott csoda.     

           


Böszörményi Zoltán: Soha véget nem érő szeretkezés. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.                                                                                        

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.