Ugrás a tartalomra

 

A bekasztlizott öltáncos meséje

Ha a klisékből indulunk ki, minden női börtönös filmben ott vibrál a megkerülhetetlen erotika, az összezártság és az egymásutaltság szexi kínjai, pucér cicaharcok a zuhanyzóban az utolsó kókuszos samponért és hasonlók, de mindezektől eltekintve csak az képes hűen ábrázolni a valóságot, aki már megjárt egy női börtönt, vagy legalább mélyrehatóan beszélgetett olyan nőkkel, akik már túl vannak rajta.

A Mars Klub nem egy könnyed, derűs olvasmány. A szerző Rachel Kushner kíméletlen precizitással mutatja be a női börtönök világát, átfogó képet nyújtva mindazoknak, akiket még nem kasztliztak be, s nem is tervezik e kényszerpihenőt, mégis érdeklődnek a női bűnelkövetők lebilincselő élete iránt. És ez a világ valóban izgalmas, balhé itt mindig van, hiszen a szűk helyekre koncentrált ösztrogén fokozottan robbanásveszélyes. (Aki vizuális anyagot is igényel, mielőtt nekivágna a könyvnek, amolyan előtanulmányként megnézheti az Orange Is the New Black című amerikai dramedy-t, amely szintén egy női börtönbe nyújt alapos betekintést, és szintén regényen alapul).

Kushner története onnan indul, amikor főszereplőnk éppen megkezdi kétszeres életfogytiglani büntetésének letöltését a stanville-i női börtönben, a kaliforniai Central Valley mélyén. A falakon kívül ott a világ, amelytől elválasztották: fiatalkorának San Franciscója és a kisfia. Belül pedig ott egy új valóság, amelyben több ezer nő küzd a túléléshez leginkább szükséges dolgokért.

A fikciós könyveket annak tudatában olvassuk, hogy vagy szépítenek, vagy felnagyítanak, de ebben a regényben minden elképzelést lecsupaszít a szerző, és nem éri be a meztelen igazságnál kevesebbel. Sajátságos írói eszközeivel ábrázolja a valóságot, az olykor szatirikus színezetű narrációt szinte bluesos, cigarettamarta hangon halljuk a fejünkben, ahogy a saját és a cellatársak sztorijai közt csapong.

Amikor a reflektorok még egy stadion fényeinél is magasabbról ragyognak rád, tudd, hogy börtönben vagy, a felnőttoktatás egy kvázihelyszínén, mert sok olyan hasznos kunsztot megtanulsz itt, amit később bárhol kamatoztathatsz. Arról nem beszélve, hogy a rácsok mögött legalább van időd a visszaemlékezésre és a számvetésre:

„A Mars Klubban dolgoztam öltáncosként. Még csak nem is a legjobb sztriptízbár San Franciscóban. Nincs benne semmi pozitív, kivéve, ha lenyűgöz a tudat, hogy a Mars Klub nem egy átlagos, középszerű hely, hanem éppenséggel a létező legrosszabb, leghírhedtebb, legbetegebb és legcirkuszszerűbb.” A Mars Klub nem álommunkahely, mégis az a jó benne, hogy nem kell időben érkezni, se mosolyogni, se szabályokat követni, se úgy gondolni a férfiakra, mintha bármivel is többek lennének egy rakás lúzernél, akik azt hiszik, kihasználják a táncoslányokat, miközben ők használják ki a nyálcsorgatókat. Persze még mindig jobb, mint a rács mögött – bár sok elítélt nagyobb biztonságban érzi magát a hűvösön, mint odakint: „A börtönben legalább tudod, mi fog történni. Mármint, valójában persze nem tudod. Kiszámíthatatlan. De unalmas módon. Nem történhet semmi szörnyű vagy tragikus. Illetve persze történhet. Nyilván! De nem veszíthetsz el mindent a börtönben, mivel azon már túl vagy.” 

Kiderül, hogy az őrök többsége szívesebben dolgozna inkább férfibörtönben, ahol véres késeléseket nézhetnek a zárt tévéláncon, a biztonságos megfigyelőszobából, és ahol a fogvatartottak a maguk által szabott szigorú fegyencszabályok szerint élnek, mert a női fogvatartottak ezzel szemben vitatkoznak, feleselnek velük és panaszkodnak.

„Az ÉKNB az Észak-kaliforniai Női Börtön rövidítése volt, de az őrök mindig azt mondták, Éberség, Kitartás, Nincs Baszás, amiből az érződött, hogy az őrök mindegyikének szembe kellett néznie a munkája és a rabokkal könnyen kivitelezhető entyempentyem között feszülő dilemmával.”

Egyfajta elgondolkodtató pszichológiai statisztikát mutat a regénybeli kijelentés, mely szerint a fehér nőket általában kétfajta bűn miatt csukják le Amerikában, az egyik az ittas vezetés, a másik a csecsemőgyilkosság. Persze mást is elkövetnek, de ezek azok a sztereotípiák, melyek átláthatóbbá tehetik a viszonyokat a nők, illetve a rasszok között. A börtönökben válogatás nélkül kerülnek össze a nők, eltérő szociális és szellemi adottságokkal, nagyon sokan nem tudnak olvasni, vannak, akik az órát sem ismerik, nekik vörös csíkkal jelölik a számlapon, mikor nyílnak a cellaajtók – de ez közel sem jelenti azt, hogy ne volnának éles eszűek, magas rendű egyéniségek, akik bármikor meg tudnak szívatni egy értelmiségi rabot.
Mindenre vannak szabályok: a megjelenésre, a gondolkodásra, a levelekre és a nyelvhasználatra, az élelmiszerekre, a testtartásra és a paráználkodásra. Teherbe esni sem tanácsos, ami nem is olyan lehetetlen dolog errefelé, mint hinnénk:

„Megérkeztek az egészségügyiek, de már túl késő volt szállítani a lányt, túlságosan előrehaladt a szülésben. Jött a baba. Amikor felsírt, visszhangzott a betonfalak között a hangja, a létezés átható sikolya. A szülés lehet örömteli. Ez magányos születés volt. Az anya az államgépezet kezeiben volt, a baba szintúgy, így egyetlen kapaszkodójuk maradt csupán, a gépezet. A javítótisztek úgy találták, a szülés mulatságos dolog. Itt elvben nincsenek babák. A baba csempészáru volt.” Mint ahogy csempészáru sok minden: a nők a hüvelyükben vagy a végbelükben juttatják be a heroint, a dohányt, a mobilokat, vagy éppen a börtönbor elegáns fogyasztásához nélkülözhetetlen, lecsavarható talpú poharakat. A börtönbor természetesen nem olyan ital, amit egy borfesztiválon bármelyik termelő is büszkén felvállalna, rothadó bűze annyira jellegzetes, hogy azok, akik erjesztik, babahintőport szórnak szét a zárkájukban, hogy elnyomják a szagokat. A klasszikus recept a következő: végy egy szemeteszsákot, töltsd meg gyümölcslével, keverd be ketchuppal és cukorral, csapj hozzá egy kenyérrel töltött zoknit, elősegítendő az erjedést, majd az egészet hagyd állni pár napig. És hogy mit lehet még a cellák magányában csinálni, ha elfogyott a pia? Olvasni például:

„Egyik évben nyolc Danielle Steel-regényt olvastam el a magánzárkában. Írt egy börtönsztorit, ami tisztára haláli. Mindenki elolvasta. Részekre téptük a könyvet, és azokat adogattuk a cellaajtók alatt, és mindenki arról beszélt. Végigsöpört a börtönön, mint egy erdőtűz. Ilyet se láttam még, furcsa volt, hogy a nők a börtönben más, börtönben levő nőkről akarnak olvasni. Arról a világról is akarsz olvasni, amit ismersz, nem csak olyanokról, amiket nem.”

A történések elborzasztanak, mégis mohón olvassuk őket. Az oldalakat átható sötét irónia és a folyamatosan kibomló tragikus sorsok újabb lendületet adnak a sztorinak, amikor az éppen lassít. A szerző nem próbálja mentegetni szereplőjét, inkább egyfajta antihősként ábrázolja, és még az olvasó is képes együtt érezni vele, mert miközben mások álmait hallgatja, elköszön a sajátjaitól. Átláthatóvá válik a sors mint predesztinációs program, hiszen akik idejekorán kihullanak a rendszerből, már gyerekkoruk óta a sötét oldal felé húztak, ennek analógiáján elindulva kevés meglepetést tartogat a jövőjük is. Talán még sosem voltak a nők olyan mértékben kihasználva és megvezetve, mint jelen korunkban; elhiszik, hogy nekik is férfiakká kell válniuk, ha életképesek akarnak maradni, aljasságokkal bizonyítani, ha más út nincs. Hibás mintákat hisznek magukénak, amiket a domináns férfivilág diktál, így saját romlásukba futnak, netán a sitten kötnek ki, ahol a korai szabadlábra helyezés esetleges reményét jelentő ügyvédek sem mindig elkötelezettek ügyük iránt:

„Az ügyvédeknek még azokban a teljesen elképesztő esetekben is hitelt adnak, amikor, mondjuk, egyáltalán nincsenek észnél. Ismertem olyan ügyvédet, aki elaludt, miközben az ügyész épp kikérdezte a védencét. Egy másik maga is bűnöző volt, és közmunkaként megkapott egy gyilkossági esetet, de semmi tapasztalata nem volt a tárgyalások terén.”

A szerző alaposan kiaknázza a témát, és bár egységes a koncepció, egységes a stílus, a történet helyenként kusza és követhetetlen, az események olykor egymásra torlódnak – ami lehet szándékos bravúr is, hiszen egy zavaros világot lineárisan ábrázolni modorosság –, de a végére összeáll a lényeg. Büntetlenül olvasható ez a kiadós regény, és aki végig kitart, megtudhatja, hogyan kerül át egy önmagát a cellájában kasztráló férfi a női börtönbe, és hogyan lehet az asztalosműhelyben sutyiban előállítani néhány unaloműző, kreatív szexuális segédeszközt.

Az 1968-as születésű szerző jelenleg Los Angelesben él. A kétezres évek nagy felfedezettje, három regényét, amelyek díjak és elismerések sorát kapta, eddig tizenhat nyelvre fordították le.

 

Rachel Kushner: A Mars Klub. Athenaeum Kiadó, 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.