Jelige: Immanuel – A filozófia kopernikuszi fordulata

Immanuel aznap végre leírta az utolsó szót, majd tanácstalanul álldogált egy kicsit, hogy a tiszta ész kritikája után, rögtön elkezdje-e a gyakorlati észt osztani, vagy inkább sétáljon egyet a friss napsütésben és a kockaköveken ugrándozva tovább gondolkodjon, hogy mit kell tenni, mit lehet tudni és mit szabad remélni még szíve hölgyétől, majd az úton megvilágosodva végre bekopogjon hozzá és megkérje a kezét.

Felvette és nyakig begombolta kedvenc szintetikus a priori ítéletét, ez legalább úgy szikrázott, mint leendő anyósa virágos nejlon otthonkája, milyen jó, hogy sohasem fognak találkozni, de ezt akkor még nem tudhatta. Reménytelve indult el kéziratával, haja lobogott a friss kalinyingrádi szélben, na de ne szaladjunk előre, mert akkor még Königsberg. Gondolatai apró kisülésekkel égették ki az égi abroszt, a negatív csillagokon keresztül kikukucskált Descartes is, na lássuk pajtás, te mire mész, mert én már nem gondolkodom és nem is vagyok – vigyorog kajánul –, s közben barátságosan megveregette a mellé keveredő tógás vállát: szintén ide a kocsmába, mert akkor egy platón utazunk!

Immanuel kéziratát eljegyzési gyűrűnek szánta, közben elgondolkodott azon is, hogy hogyan fogja ezt a szép hölgy ujjára húzni, talán laponként, de a kép nem zavarta, mert megpillantotta menyasszonyát a csipkefüggöny mögött, amint az ábrándozva, és a megoldás biztos tudataként. Igen, ő válasz lehetne az összes gyötrő kérdésre. De arája mögött felrémlett a szintetikus otthonkás és lehetséges anyósa is, akinek igen sokat köszönhet a filozófia, mert Immanuel, ahogy megpillantotta őt, egy kopernikuszi fordulattal azonnal sarkon fordult, és szomorúan hazaballagott. Otthon megcirógatta kedvenc imperatívuszát, aki kategorikusan morgott egyet, majd visszavonult a diákok és bűnös lelkek rémálmaiba. Feljegyezték, hogy később Kántor álnéven bukkant fel, a közerkölcs szolgálatában.

Immanuel kényelmes házikabátba bújt és fellélegezve elkezdte a gyakorlati észt kritizálni.