Jelige: Lélekcsere – Találkozás

Futok a busz után, már éppen kanyarodik, kezemben szatyrok, a válltáska is húz, a közhely nyomomban, jármű és férfiak után nem, én mégis, elérem, csúcsidő, rengeteg ember, hopp, ott egy hely, igaz, menetiránynak háttal, utálok hátrafelé utazni, jegyet lyukasztok, lerogyok. Szemben velem fiatal lány bámul ki az ablakon, húszas évei közepén járhat, jé, ilyen ruhám nekem is volt, biztosan az anyjától kapta, átfut rajtam a fiatalsága, mintha áramütés érne egy zárlatos trolin, de ez most busz, és különben is Faraday-kalitkában vagyunk. A lány némán zokog, én ösztönösen zsebkendőért nyúlok, a tapasztaltabb madame leereszkedő, ugyanakkor vigasztaló kíváncsiságával.

Vőlegényem elhagyott, azt mondta, olyan velem, mintha a cipője mellett járna, ne higgy neki, minden férfi hazudik, ekkora marhaságot!! Mi az, hogy a cipője mellett jár, biztosan gondolkodott rajta egy hetet, szerintem egy másik nő van a dologban, ne is sajnáld azt a gyáva férget, hiszen olyan fiatal vagy még, kettő-három is az ujjadra... Ezt a szemetet, dohogok, ő meg csak szipog, én tovább mondom, mert a leghosszabb útvonalon járó buszon ülünk, én hátrafelé, ami mindig elbizonytalanít, és közben olyan sovány, olyan szomorú vagyok. Ha már így beszélgetünk, nem cserélnél velem helyet, helyet cserélünk, végre megnyugszom, közben az összes családi sztori eszembe jut a férfiak gyávaságáról, de csak hallgatok és nézem a középkorú nő feldúlt arcát, a divatjamúlt ruhát, amihez még mindig ragaszkodik, ilyen anyámnak is volt, konfekció, ahogy a ráncok is a szeme alatt és a nyúzott tekintet, látom a halványított májfoltokat a kezén, úgy tartja ölében a szatyrán, hogy nem lehet nem észrevenni az ujján a jegygyűrű helyét, nem bírom ki: a néninek is elhagyottnak tetszik lenni?

Jelzek, mert nem tudom éppen, hogy hová megyek, ő is leszáll velem, tanácstalanul álldogálunk, legszívesebben megölelném, de csak valamelyik ősanyámból legyintek kifelé: „Férfiak?!, egy kutya csinálta az egészet!”