Jelige: Retrográd Merkúr – Retrográd Merkúr

Amikor hétfőn reggel hét óra tizenkét perckor arra riadtam, hogy a nyitott ablakon át beáramló szellő fellapozza a fehér kisszekrényen hagyott újságot, még nem tudtam, hogy meghaltam. Pedig benne volt az újságban és még fel is lapozódott nekem, de soha nem érdekeltek a bulvárhírek, na jó, néha azért a horoszkóp rovatba belepillantottam.

Kicsit álmos voltam ugyan, de ez a szokásos reggeli kábaság, a kávé előtti, amikor eggyé válok az ásításommal és most tényleg, akkorára tudom kinyitni a számat, hogy a gyomromig is belátok, arról nem is beszélve, hogy a plafonig tudok nyújtózkodni. Ha ezt Brigi, a jógatanár látná... Mindenesetre észlelem, hogy már késésben vagyok és már nagyon várnak valahol. Gyorsan megmosom hát az arcom, hogy felfrissüljek, bár a fürdőszoba is ismeretlen, kifejezetten furcsa, hogy nem látom magam a tükörben és vizes lesz a padló, amint átszűröm a fejemen a vizet, de sietnem kell, mert a napi rutinhoz képest már tizenkét perce halott vagyok.

Valami nagyon húz, szinte kényszerít kifelé az ablakon, de közben eszembe jut, hogy tegnap iszonyú érdekeset olvastam a horoszkópomban, amit sehogyan se tudok visszaidézni, foszlányok, hogy Retrográd Merkúr és útkereszteződés, balesetveszély, elővigyázatosság, ne üljek motorra, ilyesmik. Ez a gondolat (még nem tudtam, hogy csak emlék) kikukucskált a harmadik szemem mögül, majd elhagyta enyhén félrebillent fejemet és kivetült a szoba falára.

Próbáltam elkapni, de állandóan kicselezett, alakot váltott a tudat szivárványos alagútjában. Nem is tudtam, hogy ilyen furfangos vagyok, derültem fel. Voltál, csak voltál édes fiam, röhög egy alig pislákoló neuronom és erején felül még utoljára felizzítja a hálózatot, hogy lepörgessék elvesztegetett életemet, és hogy megértsem végre, miért nem fogja senki sem kezemet ezen a kórházi ágyon.

***

A baleset, ahogy egy járókelő mesélte a bulvárlapnak.

A kasszánál fizetek, beleharapok az illatos kiflibe, aztán kint a csattanás, szaltó, puffan a test, utána néma csend, megáll a villamos, kimerevedik a kép, mint amikor megállítod a filmet, hogy kimenj egy pohár vízért, kiflicsücsökért, szusszanj, és egy kis halasztást kérj a rendezőtől, ne, még ne jöjjön a happy end, a csattanó, vagy hadd éljen még az a lány, akinek nyakán már a gyilkos keze, de aztán visszatérsz, túl sokáig sem szabad a konyhában időzni, mert akkor a kelleténél jobban kizökkensz és nehezen találod újra a fonalat, mindenki rohan oda, csak a villamos áll, mert pont a sínekre, a motor kerekei még forognak, hipnotizálják a teret, míg végre a sziréna, mentő, s a kifli a számban addigra péppé ázott, mert nem mertem lenyelni a halál pillanatát.