Sütött a nap, és olyan ismerős volt a táj, a fák, a Nap melege, a csillámló Duna. Minden olyan mintha már ezerszer érezte volna ugyanezt. A nyugalmat, ami nem megzavarható, amiben nincsen semmi felkavaró. És éppen ez az, ami elgondolkodtatta, hogy kellene valami felkavaró.

 

Milyen jó érzés is az, amikor valami felkavar, és épít, mert úgy hat rád, hogy több akarsz lenni tőle.

Nagyon régen nem volt már számára semmi felkavaró.  Valami érzéketlenség alakult ki benne, ami képessé tette, hogy mechanikusan tegye a dolgát, és ne kavarodjon fel. Ne hasson rá semmi, bántólag semmiképp, de a derű is csak nagyon szelíd formában.

 Valahogy úgy mintha belelépnél a patakba, de nem engeded, hogy megtisztítson, és nem érdekel, hogy hideg-e, vagy kavicsos az alja, csak belelépsz, mert arra visz az utad, de se nem csodálod, se nem érzékeled, csak tudomásul veszed.

 Persze mosolyogni nem felejtett el, és néha még öntudatlanul is mosolygott, mert a szíve mélyén ő is egy kis csobogó patak volt, de régen. Túl régen.

 Nem emlékezett magára. Újra el kellett mesélni neki, hogy ki volt ő és milyen volt. Mint a kicsi gyerekeknek, ahogy szeretik hallgatni életük kezdetét. Még alig éltek itt ebben a testben és mégsem emlékeznek az elejére. Sosem unják meg újra kérni, hogy mesélj róluk, hogy milyenek voltak.

 Ő sem emlékezett magára, hogy milyen volt, hogy hogyan élt, milyen szépen, bátran. Ő csak élt, ösztönösen, vagy épphogy tudatosan, de nem visszatekintve, nem elemezgette a múltat. Amikor először szembesítették vele, hogy milyen volt ő régen, akkor megdöbbent. Jól esett hallgatnia, hogy ilyen is volt?! Tényleg ilyen volt, és még emlékeznek is rá?! Van akiben mindez nyomot hagyott? A létezése, nem volt észrevétlen?! - Nyilván tudta, de jól esett a bizonyosság. Ősi ösztönünk a nyomhagyás vágya. Annak vágya is, hogy ezt elismerjék, (jutalmazzák)?- Mióta megkapta ezt a bizonyosság morzsát, attól kezdve nem hagyta nyugodni, ez a néhány mondat, hogy milyen volt ő. Valami titkos késztetést érzett, hogy újra megfeleljen a régi képnek. Hogy nyomába érjen régi önmagának, pedig nyilvánvaló volt, hogy túlhaladta már régi önmagát. De ifjan annyi minden van még mindenkiben, mert ott a be nem zárult lehetőségek sora. Ahogy haladunk a korral és csukódnak az ajtók, talán kevesebbnek tűnünk. Pedig nem, éppen csak irányba álltunk, ami nem kevés, hiszen ifjan épp erre vágytunk. (Egy ilyen felépített útban hatalmas munka van, de vissza nem tekintünk, az olyan gyengének tűnik. Mindig a jelenben, vagy valami távoli jövőben időzni tűnt praktikusnak, de leginkább a jelenben. A tettek jelenében.- (Ahogy egy tevékeny férfihez illik…)

 S mikor elért ide ő is, hogy irányba állt és a felépített jövő egy kibontakozó jelen lett, akkor úgy érezte, most mindent le kell rombolnia, hogy újra építkezhessen, mert akkor újra a bőség lehetőségeiből választhat, és akkor megfelelhet annak a képnek, amit róla alkottak, hogy milyen bátran él, és a számtalan lehetőség azt az illúziót kelti, hogy az időt is visszapörgetheti. 

Talán nem is az időre vágyott, hanem a friss lendületre, ami csak akkor létezik, amíg valami hajt és beteljesedésre vár. 

Nem is időt akart nyerni, hanem végtelen kielégülést. Meg nem szűnő vágyat és beteljesedést egyszerre, aminek egyidejű fenntartása művészet.

A tudatos rajongás és a frissesség  megőrzésének képessége, mely önbizalom és egy hatalmas univerzális ős-bizalom birtoklásával érhető csak el.

 Ilyen lenne egy csodálatos élet, a teljes életek sorából, ami után már nem kell újra születnünk? Ha ezt a rajongást ki tudnánk terjeszteni mindenre, akkor nem kellene újra testet öltenünk?

De a test örömök forrása is, a test olyan tapasztalásokhoz segít, ami segíti a lelket.

Akarom a testet, és azt az örömet, amit a test adhat!- mondta ki végre.

 Nem emlékezett magára, újra el kellett mesélni neki, hogy ki volt ő és milyen volt. Mint a kicsi gyerekeknek, ahogy szeretik hallgatni életük kezdetét. Még alig éltek itt ebben a testben és mégsem emlékeznek az elejére. Szeretik hallgatni, sosem unják meg újra kérni, hogy mesélj róluk, hogy milyenek voltak...

 Szép volt és bátor, és csodálták őt. 

Kedves volt, és gyengéd. Szenvedélyes. Jó volt az illata. Sokat nevetett és tele volt élet- kedvvel, minden érdekelte, jött-ment, mert nyitott volt mindenre.

 Most egy kolostorban él, és hagyja magát gyötörni, és beletörődve sorsába teszi a dolgát hangtalanul. Van, hogy éhezik és fázik.

Sokat fázik, de felmelegíti magát. 

Gondolatokkal? Álmokkal?

Nem, már régen nem, csak tetteken él, nincsenek vágyak. Csak a vágy vágya van.

Tettekkel böjtölt, hosszú volt álmok nélkül.(Nagyon erős volt, én ezt nem bírtam volna ki.)

El kellett neki mesélni újra, hogy milyen volt, hogy felébredjen.

Gyakran fel kell így ébreszteni.

Először örült az ébresztésnek, most van, hogy megijed, és azt kiáltja ébren van, de a szemét csukva tartja. Mióta azt is elmondtam neki, hogy szenvedélyes volt, azóta szeret álmodni, azt álmodja, hogy ébren van. De nincs jelen, pedig élnie kellene…

Féltem őt!

Ébresztő!...és cseng a csengő!

Ez egy álom volt?

 Hogy mindig újra kezdhető minden, -az a valóság?!

Nem emlékezett pontosan, holnap újra el kell neki mesélni álmában mindent.

Napközben nagy a zaj, ezért mondjuk álmában is.

Talán abban a nyugalmi állapotban megérti...

 Elmondjuk neki álmában, ébrenlétben, elmondjuk versekkel, filmekkel, könyvekkel, jönnek az utcán el-elkapott kósza párbeszéd részletek, mondjuk neki mindenhogy, de nem emlékezik magára, újra is és újra el kell mesélnünk neki milyen volt.

 Mint a kicsi gyerekeknek, ahogy szeretik hallgatni életük kezdetét. Még alig éltek itt ebben a testben és mégsem emlékeznek az elejére. Sosem unják meg újra kérni, hogy mesélj róluk, hogy milyenek voltak…

 Mesélj nekik, hogy milyenek voltak, hogy jöjjenek rá milyenek lehetnek!

Hogy mindig újra kezdhető minden, -ez a valóság!

A fák árnya, a Nap melege, újra ismerős, és ismerős a hang, az illat, hogy emlékeztessen, hogy jó helyen jársz, hogy nem rontottál el semmit. Hogy újrakezdhető, mindig javítható, és kijavítható, és van öröm, és az új vágy ajándék. Hiszen nem is új, csak megújult. Épít és segít megtalálni magadban a kis patakot. Engedd, hogy megtisztítson, emlékeztessen, és új életre keltsen.

Ne félj ébredni!

Élvezd, ébresztő!