Jelige: Nyárfaszösz – Kígyó és tükör

A sarokban árnyak motoztak, míg az alkony halkan beosont a düledező kunyhó ablakán. Meda bosszúsan hunyorgott, az eltűnő fény még nehezebbé tette az amúgy sem könnyű munkáját. Egy apró hiba is az életébe kerülhet. A vipera idegesen tekergett a karján, de végül a csészébe köpte mérgét. Meda megkönnyebbülten felsóhajtott, és visszaengedte a kígyót kosarába. Lehúzta kezéről a durva bőrkesztyűt, miközben azt kívánta, bárcsak ő is levethetné bőrét, mint sikamlós barátai, akkor nem kéne nap mint nap együtt élnie a mocsokkal és undorral, ami hozzá tapadt.

Meda végigsimított arcán, kitapogatta a vonásokat, amiket nem látott azóta az éjszaka óta, amikor a férfiak rátörtek. Érezte a bőre szárazságát, a ráncokat a szeme sarkában, a szinte nemlétező szemöldöke vékony szálait, a csonkot, ami valaha az orra volt és a megszentségtelenített ajkait.

Háború dúlt a környező falvakban, égtek a tetők, és patakzott a vér és a könnyek, mint Babilon folyói. De Meda népe ellenállt. Sem tűz, sem halál nem riasztotta meg őket. Az ellenség új taktikához folyamodott: félelem magvát ültették a bátor nők szívébe, és szégyent a büszke férfiakéba.

Akkoriban Meda volt a leggyönyörűbb lány a vidéken, sötét haja dús fürtökben hullott vállára, léptei kecsesek és fürgék voltak, mint egy antilop. Manapság épphogy sántikálni tudott, és a férfiak tekintetét kerülte, amikor azok gyógyírt venni jöttek hozzá. A háború azóta már távolabb dübörgött, de magával vitte Meda szeméből a csillogást. Megfosztották a szépségétől, és az esélytől, hogy valaha is férjhez menjen. Mégis szerencsésnek érezte magát. A tudását senki sem vehette el tőle, és az elég pénzt hozott neki, hogy szegényes megélhetését megteremtse belőle. Nem élt fényűzően, de élt, és ez volt a lényeg. Sok nőnek még ennyi sem jutott.

Neszezés hallatszott kintről, és Meda ujjai automatikusan az egyik rozsdás eszköze nyelére fonódtak. Lélegzetvisszafojtva várt. Az éjszaka zajai közül bizonytalan lépéseket vélt kihallani. Ki merészkedne ki az erdő szélére a sötétség nyúló árnyai közt?

Meda nem félt, nem igazán. Nem maradt már semmije, nem tudtak volna olyat elvenni tőle, amit nem vesztett már el régesrég. Elhatározta azonban, hogy ezúttal nem adja meg magát küzdelem nélkül. Az ajtó nyikorogva résnyire nyílt. Meda úgy szorította rögtönzött fegyvere markolatát, hogy az ujjai belefehéredtek. Szíve vadul verődött bordáinak. Képek villantak a szeme előtt, az éles fájdalom és a tompa üresség, ami utána maradt, az izzadság és a szégyen szaga.

Szél kerekedett, és egy magas alak jelent meg előtte. Meda nem látta, mikor lépett be a szobába, talán két pislogás közt érkezett. A látogató népük harci ruháit viselte, melyek karcsú, de izmos testet rejtettek maguk alatt. Arcát faragott famaszk fedte, mögüle előbukkant pár rövid, sötét hajtincs.

Egy hosszú pillanatig semmi sem történt, csak egymás szemébe néztek, hosszan és mozdulatlanul, ahogy az oroszlán és a gazella méregeti egymást. Az idegen szeme aranybarnán ragyogott, és Medát egy régen, talán álmában látott, megfoghatatlan dologra emlékeztette. Nem látott benne rossz szándékot, de rég megtanulta, a látszat sokszor csal.

– Ki vagy te, és mit akarsz tőlem? – kérdezte Meda, és kétségbeesetten próbált bátornak hangzani.

Az idegen nem válaszolt, csak lassan a hátához nyúlt. Meda megborzongott, mert azt gondolta fegyvert ránt majd, de egy kerek tárgyat húzott elő, amit távoli vidékek tisztán csillogó bronzából kovácsoltak. Pajzs volt és tükör. Az idegen közelebb lépett, és felemelte a tükröt. Meda hátrált egy lépést.

– Ne félj tőlem, nem foglak bántani – mondta az idegen, akinek hangja meglepően lágy volt, mint egy altató.

– Nem ismersz. Ha ismernél, nem kérnéd, hogy szembenézzek a tükörben lakó szörnyeteggel – suttogta Meda, és mereven bámulta a padló repedéseit.

– Jobban ismerlek, mint gondolnád. Bízz bennem! – Halvány kétségbeesés bujkált a kérésében, ami inkább volt könyörgés, mint parancs.

Meda mély levegőt vett. Bár vonakodott, volt valami az idegen viselkedésében, ami meggyőzte. Felnézett a saját reszkető tükörképére. A látvány megbénította, tagjai sziklanehézzé váltak, és képtelen volt elfordítani a tekintetét. Ott volt az arca, amitől annyira rettegett, a fájdalom ráncai, a megcsonkított orr. Minden ott volt, amitől rettegett, és még annál is több. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, melyet sok másik követett, testét vad zokogás rázta.

– Szörnyeteg vagyok – suttogta.

– Nem vagy az – felelte az idegen biztató hangon. – Nézz bele újra, nézd meg jobban!

Meda nem akarta, de ismét hallgatott látogatójára. Valamikor szembe kellett néznie a múltjával, és nem tudta, mikor adódna erre jobb alkalom. Visszapillantott a tükörképére, és ahogy elmerengett rajta, a vonásai változni kezdtek. Észrevette a szája szegletében ülő ráncokat, az öröm ráncait, amiket azok a mosolyok hagytak, amikor sikeresen meggyógyított valakit. Látta a hajában húzódó ezüst tincseket, a bölcsesség és az öreg kor áldásának jelét, amik most úgy csillogtak, mintha a hold simított volna végig rajtuk. Erő villant a szemében, mint az éjjeli ragadozó karma. Nem szörnyeget volt, hanem műalkotás.

– Már te is látod, ki is vagy valójában – mondta az idegen, és indulni készült.

–  Várj! – kiáltott utána Meda – És te ki vagy, jó uram?

– Nem vagyok én semmilyen úr – felelte az idegen, és kezének egy mozdulatával eltűntette az arcát fedő maszkot. Meda térdre borult, amikor felismerte a háború és bölcsesség istennőjének gyönyörűen markáns arcát. – Évekkel ezelőtt meggyaláztak, és én nem voltam itt, hogy megvédjelek. Imádkoztál hozzám, de nem hoztam számodra vigaszt. Nézz most magadra, az istenek segítsége nélkül is kemény lettél, mint a kő, vagy inkább márvány. Csupán meg kellett mutatnom neked, mert magadtól nem vetted volna észre. Jóvátettem a hibám, leróttam a tartozásom. Élj jó életet, leányom, és egy nap mellettem futhatsz majd a túlvilág végtelen szavannáján.

Az utolsó mondata alig volt több, mint az éjimadarak huhogása és a rovarok zúgó szerenádja. A háború istennője beleolvadt a sötétségbe, és csak a bronztükör mutatta, hogy valaha is itt járt.