A Költő már a negyedik kabátot próbálta a belvárosi Second Hand üzletben. Az Eladónő készségesen vette le az állványról az ötödiket. A Költő asszony-lánya kicsit távolabb állt, de láthatóan hozzá tartozott.

 

     A téli nap szikrázóan sütött be a nagy üvegajtón, amire hirtelen százhatvanöt centi, plusz tíz centi csizmasarok magasságban sötét árnyék vetült. Az ajtó kinyílt, és belépett rajta az Írónő, aki költő szeretne lenni. Az Eladónő kezében megállt a kabát, a Költő éppen a bejárattal szemben, az üzlet közepén állt, pont az ajtó felé arccal, amikor az Írónő hosszú fekete kabátban, nagyszélű fekete kalapban, nyaka köré tekert, és hanyagul hátradobott ciklámenszínű sállal, tűsarkú, lila csizmában megérkezett.

     A Költő, aki bankigazgató inkognitóban, ott állt, szokásos, konszolidált, hétköznapi öltönyében és nézte a látomást, aki mintha maga Coco Chanel lenne, s közben úgy érezte, földbe gyökerezik a lába. Nem akart hinni a szemének.

Az Írónő tekintete éppen rá esett. Hátra sem nézve becsukta az ajtót. Tekintete végig siklott az élete delén már túl lévő férfin, aki szakasztott úgy festett szürke öltönyében, az utolsó gombig begombolt ingben, nyakkendőben és a zakó alól kikandikáló szövet mellényben, mint gyermekkora emlékeiből Béla bácsi, a méteráru bolt vezetője. Még a szemüvege is olyan aranykeretes volt. Kissé megbillent vele a bolt. Nem sok ideje maradt, mert „Béla bácsi” a látomás, udvariasan, tiszteletteljes fejbólintás kíséretében ráköszönt. Az Írónőnek egy pillanatra elállt a lélegzete, de gyorsan visszaköszönt. Ilyen nincs. Egy férfi üzletvezető manapság? És ráadásul fogadja a vevőt? És köszönti? Ettől teljesen megzavarodott. A balra oldali polcok közé indult, bár azt sem tudta ott mit talál. Valójában mindegy is volt. Céltalanul jött be, csak szétnézni, hátha lesz valami kedvére való. Nagy ívben körbe sétálta az üzletet, de éles tekintete nem fedezett fel semmi érdemlegeset. Blúzok, szoknyák, nadrágok, blézerek, táskák, jelmezek, bundák. Nem, semmi. A bundák jók, de abból már van elég. Egy egyszerű szövetkabátot talán vett volna.

     A férfi bundáknál ismét megpillantotta „Béla bácsit”, aki oldalt állt, és nem vette észre. Az Eladónő odavitt hozzá egy bundát, és rásegítette. Hát akkor ez mégsem üzletvezető. A Költő a tükör elé lépett, körbenézte magát. Egy fiatalabb nő, akin kabát volt, tehát vevő lehet, tisztes távolból szótlanul figyelte a férfit. Az Írónő úgy érezte, összetartoznak. Kicsit jobban megnézte a férfit.

     Tipikus régi vágású úriember. Mindig szimpatizált az ilyenekkel. De kije lehet a nő? Felesége? Lánya? Ráérősen nézegette a férfi bundákat, majd ismét a férfit, aki már egy leopárdfoltos, karcsúsított, bokáig érő bundában forgolódott az Eladónő előtt. Milyen? Az Eladónő szelíd barna típus, arcán kifejezéstelen arckifejezéssel, a látvány ellenére, kis gondolkodás után, de a legtiszteletteljesebb hangon mondta –, rövid az ujja. De, hogy áll? Az Eladónő nem merte kimondani, amit gondol. Rövid az ujja, másik kellene, felelte végül, láthatóan zavarban.

      A Költő hirtelen elfordult balra, és tekintete találkozott az Írónőével.  Milyen vagyok benne? Hangja mély rezgése alatt a pávatánc surrogását lehetett érezni. Az Írónő nem menekülhetett a neki szegeződő kérdés elől. A Költő, aki azt hitte, hogy maga Coco Chanel tévedt be a Second Handbe, észrevette, hogy a nő szájának bal sarka egy villanásra felfelé görbül, majd visszaigazodik, és félrebillent fejjel picit tanulmányozza őt, mint látványt.

     Az Írónő, hogy időt, és jó modorát is visszanyerje, magában szabadjára engedett szókimondása után, a „mint egy hímringyó” helyett, felhúzott szemöldökkel, a legtökéletesebb eleganciával mondta, mint egy avantgarde francia filmrendező.

    A Költő láthatóan kihúzta magát, szemében vagy csak a szemüvegén, játékos fény villant.  Igazán? Akkor nem úgy, mint egy bankár? Nem, egyáltalán nem.

A finom zölddel árnyalt zöld női szempár összetalálkozott a szemüveg mögött egyre jobban fénylő, kék, férfi szempárral. Akkor válasszak mást? Igen, azt hiszem. De melyiket? Nézett „Coco Chanelre” a Költő.

Az Írónő mintha csak könnyedén a bejárati ajtó felé nézne, körbepillantott, hogy felmérje, a fiatal nőt, aki talán lánya, vagy felesége a „filmrendezőnek”, aki nem úgy néz ki, mint egy bankár. Ott volt még, kicsit távolabb. Szóval összetartoztok.

– Talán ezt. Szép elegáns, mégis divatos fazon, és irha. – mondta végül, és érintette meg az egyik bundát.

A Költő áhítattal vette le a vállfáról azt, amelyet az imént „az isteni Coco” megérintett. Belebújt, s valóban jól állt rajta. Várakozással csüggött tekintete a nő arcán, aki elégedetten szemlélte és csak annyit mondott: jó.

– Akkor megvegyem? – kérdezte és végigsimított a bunda elején.

Az Írónő szinte érezte a simogatást, de azért tárgyilagos hangon szólt. Ezek valódi irhák?

– Az eladó azt mondta.

„Coco” elbizonytalanodott. Úgy látszott, övé lesz a felelősség, ha a férfi otthon kideríti, hogy esetleg műszőrme. De hát mi köze neki ehhez az emberhez?!

– Mintha túl vékony lenne, túl puha, nem olyan sűrű a bundás oldala, mint a régebbieknek.  Nézegették, fogták, tapogatták mindketten a bundát, olyan egyetértéssel, mintha már az aranylakodalmukat is megérték volna együtt. Egymásra nem is néztek.

– Az eladó azt mondta…

–  Igen, ő el akarja adni.

A nő a bundát nézte, a férfi a nőt, az Eladónő és a férfi kísérője pedig mindkettőjüket.

– Akkor megvegyem?

– Valahogy meg kellene bizonyosodni róla, hogy valódi szőrme.

– Azt hogyan lehet? – kérdezte mohón a férfi.

Az Írónő, most megrettent. Azt mégse mondhatja, hogy gyufa lángjával picit meg kellene gyújtani a szélét. Pedig csak így lehet minden kétséget kizáróan megállapítani.

A Költő tekintete nem eresztette, mondania kellett valamit.

– Háát, régen ezt úgy csinálták, de persze ez itt nem megoldható, hogy egy picit lánggal megégették a szőrmét, és a szagán lehetett érezni, hogy valódi-e. De hát itt… csak azért mondom, mert az ára nem olyan magas, mint egy szőrmének, és vadonatúj. 

      A Költő, aki inkognitóban bankigazgató, odavitte a bundát az eladóhoz. Az Írónő tovább nézelődött. Az Eladónő figyelmét, aki koránál fogva is sokféle vevővel és még több féle emberrel találkozott, semmi nem kerülte el. Meghallgatta a férfit, majd magyarázni kezdett ő is.

      Az Írónő, az egyre erősödő hangra lett figyelmes. Amikor oda nézett, meglátta a kicsit távolabb félkörben állókat, az Eladónőt, a férfit, aki mégsem üzletvezető, és kísérőjét, aki lehet a lánya, de mi van, ha a felesége? Vagy a barátnője?  Bár ahhoz túlságosan passzív.

       Állnak félkörben, az eladónő egyre hangosabban beszél, éles hangja már betölti az egész üzletet.

 – Hogyne kérem, ha akarja, a hölgy kedvéért akár máglyát is rakunk az üzlet közepén!  Kezében a bunda, és az Írónőre néz, aki zavarában elmélyülten a következő állványhoz lép, mintha itt sem lenne, és semmi köze nem lenne ehhez a „tűzpróbához”. Lépdel, csendesen, a tűsarok minden koppanása nélkül a következő és a következő állványhoz, el minél távolabbra. Végre a tekintélyes méretű oszlopok takarásába kerül. Jó ideig ki sem jön onnan, mindent megnéz alaposan, de fogalma sincs mit lát. Végül talál egy szép, régi porcelánbabát, és elhatározza, megveszi magának. Ilyet gyerekkorában nem kapott. A pénztárhoz indul, ahol a sor végén éppen ott áll a férfi, kezében a bundával. A kísérője tisztes távolban, oldalt.

A Költő megérezte „Coco” közelségét, megfordult, és derűsen mondta, megveszem, egész birkanyáj szaga volt.

Coco kérdően felhúzta szemöldökét

 – Az eladó levágott egy picit a szőrme széléből, és kinn az utcán meggyújtottuk. Nagyon köszönöm az ötletet…

– A bunda következik! – dörrent rájuk a pénztáros.

      Az Írónő mobilja megszólalt. A kiadója keresi. Ezt nem nyomhatja ki. Mire befejezte a beszélgetést, a férfi és kísérője elment. Bosszantó! Kifizette a porcelánbabát, és kilépett az utcára. Már nem is látta őket sehol. Áhh, rázta meg a fejét. Kicsit öregebb a kelleténél. Volt egy kis pocakja is. Tényleg, lehetett volna akár bankigazgató is, az aranykeretes szemüvegével. Micsoda égés! Az eladónő szövegére mindenki odanézett. Aztán alig észrevehetően megrántotta a vállát. Mit számít! Egy se tudta ki vagyok!

Ránézett az órájára. Jó lesz igyekezni, fél kettőkor kerül sorra a Versmaratonon. Nagy megtiszteltetés, hogy őt is meghívták, egy csomó neves költő közé.

        A rádió Márványterméhez sietett. Az előcsarnokban már vártak rá, egy hostess lesegítette a kabátját, a másik bevezette a kis fogadó terembe, ahol már gyülekeztek a költők. Az Írószövetség egyik tagja ment elébe, és vitte bemutatni azoknak, akikkel egy csoportban ül majd a színpadon. A négy férfi ott állt félkörben, és nem kis kíváncsisággal szemlélték a közeledő Írónőt, aki gyors pillantással feltérképezte mindnyájukat, majd, mint akit áramütés ért, egy pillanatra lépés közben megmerevedett, de ezt a pillanatot csak egy valaki észlelte, aki ott állt a négy költő között, és szakasztott úgy nézett ki, mint Béla bácsi a méteráru bolt vezetője. Béla bácsi alteregója éppen a fazonzsebkendőjét akarta igazítani, keze egy pillanatra megállt a levegőben, de ezt csak az Írónő vette észre.

       A bemutatkozás zökkenőmentesen zajlott le annak ellenére, hogy a Költő, aki nem Béla bácsi és nem is avantgarde filmrendező, hanem valóságos bankigazgató, szóval a Költő, aranykeretes szemüvege mögül lenyűgözve bűvölte az Írónőt, aki költő szeretne lenni. Talán már az is.

Egy röpke kézcsók után bizalmasan oda súgta. – Tudja mi lesz a következő versem címe?

Az Írónő kérdőn nézett rá.

– A költőnő, aki titokban Coco Chanel.