Ugrás a tartalomra

Jelige: Cromatica – Szél-Vihar

Sebzetten, összekuporodva, némán zokogok. Hallgatom a szél játékát a redőnyön. Egyre vadabbul játszik. Mint ahogy a lelkemben is egyre erősödik a vihar. Már tombolok. Tombol minden gondolatom. Harcolok, miközben sebzetten, összekuporodva, némán zokogok.

Gyűlölet és harag. Együtt marcangolják benső énemet. Kiáltani szeretném, ki, magamból, minden őrült gondolatom és érzésemet. Menjenek. Útjukra indítanám őket, engem pedig többé ne gyötörjenek. De tehetetlen vagyok. Sebzettem, összekuporodva, némán zokogok.

A redőny is zokog. Kattog, nyikorog. A szél nem ereszti, a vihar tombol. Minden dörgésre, minden villámlásra redőnyömmel együtt megrázkódom. Számára nincs menekvés. Én elmehetek. Szabadon, bármikor, bárhova. Megtehetem. De nem mozdulok. Sebzetten, összekuporodva, némán zokogok.

Az utcán a szél nem válogat. Amit csak tud, magával ragad. Kérdezés nélkül viszi, viszi messzire, senki nem tudja hova. Talán a királyságába viszi a felkapott dolgokat. Talán engem is elvihetne, ott még nem jártam soha. Fenséges, fergeteges forgatag.

Csak fekszem, gondolataim és érzéseim súlyos láncai alatt raboskodva. Összekuporodva, némán zokogva.

Tombolni akarok. Tombolni, mint a szél. Vinni magammal mindent, s letenni ott, ahol éppen földet ér.

Hirtelen felugrok. Eggyé válok a kinti viharral és török, zúzok ott, ahol eddig nyugalom volt. Borulnak a könyvek, törik a tányér, úgy rázom a paplant, ahogy a szél rázza a redőnyöm. Könyörtelenül, mély indulattal. Némán. Zokogva.

Hirtelen belső kényszert érzek, hogy legalább a redőnyöm megszabadítsam szenvedéseitől. Az ablakhoz lépek és felhúzom védelmező burkába. Mégis van menekvés. Legalább neki ne fájjon az élet.

Feltárul előttem a szél látható ereje. Hömpölyögnek a tárgyak, fák meghajlanak, ágak törnek bele, és viszi-viszi magával ez a fenséges fergeteg.

Feltépem az ablakot. Engem is vihet. Kihajolok és hirtelen arcon csap az élet. A felszabadult, vidám, mindent elsöprő erő. Mélyet lélegzem. Nyitásra kényszeríti számat. Takarítani, magával sodorni akarja belső romjaim, düledező váram.

– Ha kell, hát vigyed! – üvöltöm a szélnek. És ebbe a fenséges forgatagba belekiabálok mindent, mi eddig haldoklásra kényszerített.

Vidd magaddal, vidd a királyságodba. Én elengedem. Sebeim Gyógyulnak, felszabadultan kiabálok felállva, egyenesen. Minden egyes szótól, mi elhagyja számat, egyre erősebb leszek.

Csillapodik a vihar. Kint is, bent is.

Becsukom az ablakom. Redőnyömet visszaengedem. Most már tud pihenni.

A padlóra nézek. Sebzetten, összekuporodva némán zokogtam ott.

Az erősek felállnak. Felálltam. Erős vagyok.

Alázattal tisztelem tombolásom áldozatait. Ha kell, én a szél vagyok.

Összepakolok.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.