Jelige: Marslakó – A két utazó
Egyszerre csak fényes gömb jelent meg a csónakázótó felett. Mintha percekre elvakított volna a napsugár visszaverődő játéka. Az utolsó emlékem, hogy valahová a kastélyfal közelébe hullott alá a csillogó golyóbis. Megtorpantam, azon tanakodva, hányan láthatták még ezt az égi tüneményt? Nem sok időt hagytam magamnak a töprengésre, az izgatottság meghajtotta a lábaimat. Át szaladtam a kishídon, gondosan követve a járda vonalát, hátha valakivel szembe találkozom az úton. Még soha nem volt ilyen kihalt a vár melletti díszkert, sehol egy kertész, vagy egy járókelő. Egészen belereszkettem az izgalomba, a gyomrom szinte hintázott a többi szervemen. Elsőnek akartam odaérni, hogy a híradóban este én számolhassak be az eseményről. Már láttam is magamat, ahogy kimért, összeszedett mondatokkal válaszolok a feltett kérdésekre. Amennyiben kiállítják a lombok közé csapódott üstököst, könnyen előfordulhat, hogy rólam fogják elnevezni. Szerencse kérdése az egész, jó csillagzat alatt kell születni, vagy jó csillag alatt kell állni. Végül is nem lenne nagydolog, de én mégis mindenkit megelőzve akartam odaérni.
A bástyához viszonyítva nyugatra csapódhatott a földbe a tűzgolyó. Minden télen arra megyek haza a csúszkálásból, amikor megnyitják a jégpályát. Mennyivel könnyebben menne a keresés, ha mindent belepne a hó. Mintha némi füstöt vennék észre, hát arra veszem az irányt, egyik lábamat a másik után dobálva. Néhány lépés után megpillantok egy labda méretű fémgömböt a földbe fúródva. A szívem egyre hevesebben ver…valamiféle fegyverre leltem, vagy egy lezuhant műholdra? Kezdett ijesztővé válni a magányom. Megszeppenve csoszogok közelebb a füstölgő mélyedéshez. A fémlabdán, hirtelen egy apró nyílás jelenik meg, melyből egy felfújódó csúszda, szinte csak úgy kirobban. A szerkezetből két apró lény ugrik elő, egyenesen a letarolt földbe belehuppanva. Elfog a rettegés, a szívem zakatolása egyértelmű ritmust diktálna a lábaimnak, de azok a földmagjáig gyökeret eresztenek. A két kis teremtmény fehér ruhában van, testükhöz képest nagynak mondható fejükön egy üvegburát viselnek. Az egyik nem mozdul, a földön fekszik aléltan. A másik mintha élesztgetni próbálná. Valamiért úgy érzem, hogy segítenem kell, még ha fel sem tudom fogni, amit magam előtt látok. Lehajolok és magamhoz veszem a két kis idegent. Méretüket tekintve, igencsak aprónak mondhatók, legalább százszor kisebbek, mint én. Szemük között furcsa nyúlványt vélek felfedezni a sisak takarásában. Végtagjaik nem hasonlítanak az enyémre, a lábuk végén, pedig mintha egy hosszú mancs nőtt volna ki.
Ahogy a levegőbe tartom őket, az egyik meglehetősen mozgékonnyá és erőszakossá válik. Valamiféle fegyvert szegez rám. Majd apró égő érzést kezdek el érezni azokon a helyeken, ahová céloz. A fájdalom kezd lassan szétterjedni a bőröm felszínén, ijedtemben a földre ejtem a nyughatatlan jövevényt. A hatalmas gombák és a kék homok némileg felfogják az ütést, de így is eszméletét vesztette a zuhanás közepette. A másik utazó reszketve lapul meg az ölelésemben. Akkor ébredek rá, hogy jobban félhetnek tőlem, mint én tőlük. Szép lassan elhelyezem a társa mellé a kéklő homokba.
A következő pillanatban levélzörgésre leszek figyelmes. Katonák oldalaznak a lilalevelű növények között, miközben lassan körbevesznek.
- Lépjen hátrébb! Járja át az ordítás a hallójárataimat. Nem tétovázok, visszalépek az apró lényektől féltvén magamat és őket is. A katonák határozott lépésekkel ellepik a területet. A fémgömböt egy ládába rejtik, az apróságokat pedig egy tálcán helyezik el. Elcsukló hangon próbálok mondatokat kipréselni a számból:
– Ne bántsák őket!
Szólok, majd elnémulok. Egy tiszt lép oda hozzám, parancsoló tekintetét le sem veszi rólam.
– Hozzájuk ért bármelyik letapogató szerve a lényekhez?
Néz rám kérdőn.
– Nem az összes…
Rebegtem, miközben rám szegezte mind a nyolc szemét.
– Vigyék el!
Szólt komoran. Majd parancsát követően, az elit alakulat csápjai szorították a földhöz testemet. A felverődő kék por, lassan ködbe burkolta az egész környéket. Soha többé nem láttam a két utazót.
