Jelige: Pitvar – Szívhajhász

Talán a legkegyetlenebb dolog a világon, amikor ráébredünk arra, hogy nincs már egy szeletnyi sem a szívünkből. Elmorzsolt, lerombolt templomfalak a pitvar melletti kamrák, a főütőér ablakából nem süt már rá a fény az oltárra. A világi színdarab utolsó felvonásában már csak én játszom és ők… csak tapsolnak, bódultan kiabálnak nekem. Elhisznek minden hazugságot, és én is elhiszem, hogy a ripacskodásom, virágot ültet majd a lelkükbe. Azonban még reménykedem. Hiszem, hogy nem sokára majd bizonyosságot fog nyerni a tévedésem, mert csak úgy lehet értelme a szerelemnek. Nem büntethető, aki alantasságát téves feltevésekből követi el. Hát nem hagyom könnyen felhúzni magam a lámpavasra. Mégis lakolni fogok, mert magamat fogom megbüntetni. Bár az érzéketlenség vasmacskáját egy tagbaszakadt lelkiismeret könnyedén elhordozza. Ezért nem a bennünk táncoló üresség gyötör, nem is az fáj igazán. Hanem, amikor ráébredünk arra, hogy van még egy szeletnyi a szívünkből. Minden igyekezet ellenére, csak azért is felkiált és lüktet. Kétes dobbanása visszhangzik a bordáink között, mintha a gyehenna kolompját húzogatva múlatnánk az időt. Emlékszem még a gyermeki ártatlansággal tett fogadalmakra, lovagok és hercegnők, bátorság és becsület, a hamvasztó kemencében elfüstölő szerelem. Hittem benne hogy megtalálom őt, akiért a világra jöttem, aki miattam született meg. Szájának csendje a megnyugvás, zöngése az éltető lüktetés. Becsukott szemhéja alatt szuszog az elhántolt főnix, majd felnyílva a szemei, az Isten fényével játszó kámea. Vonalait lágy angyaltollal húzta meg a teremtő, mely finomabban rezdül, mint a lélek, a próféták szavától. Gondoltam, nem lesz olyan nap, olyan év, melyet ne dobnék tűzbe önként, hogy pillanatokat kapjak belőle, hitel gyanánt.  Ma már másképpen gondolok a magányra, mint üde fejjel. Inkább a halállal kelnék birokra, mint egyszer is a szerelemmel. Hiszen a végzetet könnyedén két vállra lehet fektetni, hagyja magát, kivár, ő végső soron mindig győz… de a lüktető szív megfékezésére nem lehet zsoldosokat felfogadni, nincs élő sereg mely győzhetne rajta, csak a bitang kasszás. Bárhogy is nézzük, minden az ő fátyolos rongyaiba fullad bele. Így hát minden okszerű, következetes és magától értetődő, nincsenek sem meglepetések, sem véletlenek, a szerelem egyetlen értelme, annak elmúlása, végtére is a hálál. Nekem kell cipelni ezt a terhet, csak én hordhatom el a végtelenbe. Mind, aki előttem vonszolta, a megnyugvásáért a vérével áldozott. Nincs más mentsvár a túlvilágon kívül, csak a kódorgó csalfaság. A kéj keserédes harmata. Mohon falva a nektárt és lopva egy szerelmes pillanatot, egy képet a másikból, amit gondosan festett le magáról. Ahogy a polcnál állnak és a könyveimet firtatják, ahogy bóklászva a konyhában egy-egy poharat elmosnak, a hálóban megágyaznak, majd megcsókolnak, reggelente az ajtóban állva. Mintha mindig is együtt éltem volna velük, megannyi évet. Mégis, miféle fenevad, elkorcsosult ivadék, akinek mindenkivel együtt dobban a szíve, de egyetlen szívvel dobbanni nem tud? Pontosan ilyen. Ilyen, mint én.