Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Laborc – Tüzesvíz újra csobban

P. akkor igen rossz passzban volt, legújabb egyetlen, örök szerelme, sokadik Júliája, éppen elhagyta… pedig nagy szüksége lenne rá, ahogy így jön ki a nagy semmibe – ifjú akadémiai kutatóként, kinek javadalmazása csak hidegvízre futja, lakásból kirúgva, önmagát társadalomból kiebrudaltnak vélve, csapódó záporban ázva –, mondom, jön kifele a toxikológia ajtaján, heveny abususából kikezelten. Újra idekint, egyedül, ahogy sosem szerette volna. „Ahogy mindig is szerettem volna…” A Rózsák terén egy vízfoltos padra roskad, elhever. Minek innen tovább… A kérdés nem kérdés. Kihez innen tovább… A kérdés egyben válasz is. Felette az ég, körülötte üresség, személyisége kimért határai. „De jó, hogy ázom! De jó, hogy fázom! Vagyok. Okos vagyok. Legfeljebb, de szép nem.” A fenti nyirkos szürkeségre hunyorít, megint egy mindenen át- és tovacsurranó esőcseppnek álmodja magát.

Esőcsepp. Égből hulló, magányos, hideg. Érzelemmentes. Érzeleméhes. – Rühelli, de állandóan ez szól a fejében, akár egy kilőhetetlen animációs csatorna. Bent az alkoholelvonástól hallucinált, most a megvonási tünetekre rendelt nyugtató hiányától.

…hulltomban egy pocsolyába vágódom és már úszom is tova az árral. Ez az igazi! Bele a tömegbe! Most szálltam le az égből, elviselhetetlenül tisztán, hadd vegyülök közétek, vegyszerrel, gyógyszerrel, ürülékkel telített, koszos társaim! A tömeg a közegem, az igazi.

„Univerzális oldószer. Felold mocskot, mézet, mérget, bort, vért. Vegyen vizet! Garasért a literét!”

A zsúfoltság az elemem, máris közösségi hőfokra melegszem és pepecül simulok a flow-ba. Az áramlás a közlekedési csomópont felé sodor, hajrá, fogyjon az út, társak siessünk, ám egy vízvetőn gellert kapva újra a levegőbe röppenek. Önfeledten ívelek felfelé, közegem ragaszkodása fordított cseppalakzattá formál, elnyújtott farkincámat kecsesen csóválom. (Ha Juli, tudná, milyen míves tagot eresztett ki a kezei közül!) aztán a felületi feszültség, mondom, a felületi feszültség a légellenállás ellenére is szabályos gömbalakzattá szorít össze. Előtérbe kerül a nedvesítési peremszög, a belső hajtóerők és a környezetem által megengedett egyetlen lehetséges irány közötti szög. Áttöröm? Minek, annyira jól elvagyok itt a vánszorgó tömeg által meghatározottan. Az emelkedés holtpontján megállok, a bérházak között legomolyog fölém a végtelen ég, alattam, a macskakövön, a messzi óceán felé zubog az áradat. Bájos esőcsepplányok zúgnak el mellettem, guvadok utánuk, naná, hogy felületaktív vagyok. És a belső reakcióerőim is ellentétes előjel után nyüszítenek.

Lebegek. Elrévedve. Helyben tart a megoldatlanság, az egymásnak feszülő hatóerők játéka, valami háborog idebenn, de lelki kapilláris erőim máris kiragadnak a flow-ból, gravitáció legyőzve, szinte mozdulatlanná ernyedek, akár egy meditációban. Pont a pinceborozó előtt úszom az időtlen semmiben és a Ladik utcában, ahol ez a szerencsétlen flótás és valahányadik Júliája utolsó szavaikat váltották.

„Arcán könnyek, arcomon karmolás, talpunk alatt kiloccsant bortócsa, kadarka.”

Bor, de feloldanám…! Ám megoldás helyett csak tocsogunk a borban, és a regionális projektvezető irdatlan cirkálóján elragadja Júliát.

 „De jó, hogy fázom! Hiszen még vízcseppként is deviáns vagyok, tömegbe simuló, egótlan részecske helyett személyiség, aki érzelmek, mérgek és mikrobák hordozásán túl elmélkedni merészel.”

Az álmodott meditáció visszazökken a képzelt jelenvalóba, a tudat álomesszén agyal.

…akárhogyan is nézzük, Víziában a szex-szerelem-család hármasság leginkább hármasságban valósul meg. Egyes idealista vízcseppek talán úgy vélik, hogy a három személynek egybe kell esnie. De tudvalévő, hogy ez a vizes gyakorlatban nem működik, hosszú távon semmiképp. Mi működik akkor? Van, először is, egy házastársad, mondanám, akivel megosztod mindennapi vízséged. Van aztán egy szerelmed, egy esetleg több ideálvízcsepped, ők a sugalmazóid, a múzsáid, imádatod tárgyai. És van a harmadik, akivel szexelsz. Ehhez persze nagy érzelmi kapacitással kell rendelkezned, de egy vízcseppnél ez nem lehet kérdés – az elemtan szerint a víz az érzelmek analógja. Logikailag rendben, igen, rendben, valami mégsem stimmel, valami hibádzik. Ráadásul, ha ezt egy feminin vízgolyócska olvassa, első gondolata lesz, hogy ilyesmit egy piszok hím, egy kation vethet csak papírra, pedig a való vizekben, közismerten, leginkább az anion valósítja meg a háromágú viszonyt. A férj mellett szerelmes valakibe – egy elérhetetlen ideálvízbe – és egy harmadikkal vegyül testileg. Ha kevés a babusgatás, a kaland is megteszi.

…mindhárom közül pedig legkritikusabb a szerelem. Mert a párkapcsolatba a vizek többsége előbb-utóbb belefoly. A szex meg olyan kategória, amit így vagy úgy, de nyélbe lehet ütni, ha a molekularendszered igényli. A szerelem viszont nehéz ügy, mert ehhez meg kell találnod azt az egyetlen tökéletes gömbalakot, akiért önkéntelenül, teljes szívedből rajonghatsz…

Vízcseppünket hangos csobogás zökkenti ki szárnyalásából. Már megint nem hagyják soktól az egyhez jutni, az egyetlenhez! A zivataros délelőttön angyalarcú bájlovag, regionális projektvezető gázol felé a csatornalében. Ez valami úri passzió? Esővízben tocsogni, divatosan kopasz fejet jéggel kopogtatni, metszett pofaszakállat záporban áztatni, ahelyett, hogy böhönc terepjárón suhanva bárki képébe fröcskölnénk az alvizet? Havi nettóddal egy nagyságrenddel leköröztél, ezért tartunk most a köríven ugyanott. Tőled is lelépnek a csajok. Részemről mindig utáltam a divatot, így itt csak okos lehetek, de szép nem, és az okosságom a szépnemet most hidegen hagyja, akár a te járműcsodád.

Akár pacsizhatnánk is.

Csak néhány országhatárral kellene odébb gomolyognom, tárt karokkal várnak Karlsruhétól Meyringig, és máris sokkal divatosabbnak látszanék. Mégis csak ezen a tájon keresem Júliámat. Ahol kifigurázzák, aki ide vesztegeti kiszabott életidejét, elhagyják a balekot, aki itt pazarolja semmiért kiporciózott energiáit. Hát ebben vagyok én honos.

Direkte rám vár a vízkutatás, a víznagyhatalmi álom megvalósítása, és egyáltalán, bolygónk túlélése a tét, nem hagyhatom, hogy a jövőt akármiféle regionális marketing guru aprópénzre váltsa.

Révedésben a szikrázó Balaton fölé szállok, felemelem hűvös pillám, az eget, íriszemben tűz parázslik, a nap. Uramatyám, te idétlen, mondaná erre Júlia, ezért nem viszed te semmire, el vagy te cseszve teljesen. Ez nem révedés! Tévedés!

Júliám, talán csak a biztonság iránti vágyad kíván szilárd egyéniséget. Holott a személyiség ugyanúgy elcsúszik, sőt, morzsálódik, szétfolyik, mint az idő. Nem előre, nem is meghatározott irányba, ahogy igényelnénk, hanem szanaszét. Kronosz kitrehánykodik velünk. Mindent ő irányoz elő, de semmit nem ő végez be.

Mélt’ságos úr, ebbe a folyóba nem fogsz kétszer belelépni, (főleg, mert ez a mondás egy tűzimádótól származik – darálja fejében az ismeretterjesztő csatorna –, aki szerint „…ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, sem isten, sem ember nem alkotta senki, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre”). Ha tűz, hát legyen tűz. Részemről maradok víz. Tűzzel szolidáris víz. Legalább mi, őselemek tartsunk össze. Egyszer sem lépsz bele, nagy jó uram, mert elnyellek, mint a fergeteg. Tüzes márciusi jegyben fogant víz vagyok, már fel is forrtam. Fortyogok, véged van! Figyu, excellenc, ilyen egy őselem. Lélek van benne elvegyülve. És ez nem afféle kocsmai antropomorfizmus. Tőlem függ az élet, bennem rejlik az elevenség, nemzőm Ókeanosz, és már Thalésznek is a kedvence voltam…

Ám az angyalarcú bájlovag (kecskeszakállas kopaszfej) csak köpött egyet a csörgedező lébe és tovább caplatott.

Hajaj, leszakadt az elektromos vezeték a 73-as troli vonalán. Vízben a madzag. Segítség! El fogok bomlani…! Urambátyám, te meg pont itt a bomlásban akarsz rágyújtani, a durranógáz kellős közepén?! Kavarognak körülötted az elszabadult hidrogén ionok!

Bummm…!

Bátyuska, neked annyi! Hát nem tanultál kémiát?

Eljött számodra a „kialszik mértékre”, szenes tuskóvá menedzselted életed, de nézz rám, a gyors égéssel sikerül forróvízzé szintetizálnom magam. Ez a döfi nekem, ezt szeretem! Hevülten a hevesebb érzelmeket oldom, a rajongás és a gyűlölet, a szeretet és az utálat, a düh és a harag válnak kényszerű összetevőimmé. De aztán úgyis jön a nagy kibékülés és egymásba borulás. A lelappadás végzetes meghűléssé válhat, ha megfagysz, jön a bénultság, melankóliától a depresszióig. Ellenben az erős ragaszkodás könnyen vált polaritást, és máris féltékenység, irigység üti fel a fejét. Aztán az epesárga katyvasz gyűlölködéssé erjed, amiből végül félelem és szorongás desztillálódik, és már készen is van, itt áll palackozva leggaládabb kiszerelésem, a színtiszta, tölgyfahordóban érlelt lélekmérgezés. Bukéja színtelen és szagtalan.

P. tehát megint egyedül, okoskodásba zártan, egy pad tetején gubbaszt a Rózsák terén. A májusi ég kitisztult, áldott napsugár melegíti tagjait. Mobiltelefonján atyjának üzenget, Ókeanosznak, „Díjaznám, ha a Júliák halmaza végre egyre csökkenne.” Ha a legszebb álmunk parázslana mértékre.

A levonuló özön felszínén csónak billeg felé, Júlia veszkődik a csáklyával, párás fuvalom duzzasztja vállpuffját.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.