Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Kemény Munka – Isten irodája

A kör alakú iroda szódabikarbóna fehér falai ablak nélkül is ontották magukból a fényt. Se ablak, se lámpa. Tökéletes, szemet nyugtató fény. A szoba közepén vese alakú Ikea dolgozóasztal, kimondhatatlan svéd névvel, ami pacalt is jelenthetne.

Az asztal minden egyes faporcikáját iratok lepték el, mintha egy nyomtató hányta volna le. A vese jobb sarkán tucatnyi mappa porosodott megfakult címkékkel: éhínség, globális felmelegedés, Kim Dzsongun. A vese bal oldalán hét Ikea bútorkatalógus azonban rendezetten trónolt a szemétdombon.

A papírhalom tetején egy Lenovo laptop is helyet kapott. Fürge, bütykös ujjak zongoráztak rajta. A Mindenható ujjai, aki egyedül végezte a sok munkát, most, hogy a sztrájk elhúzódott.

Isten egy pillanatra hátradőlt, derékfájás néven ismert, svéd forgószékében, és megdörzsölte aranybarna szemét. Hosszú, csontos arca sápadtságának látványát rövidre nyírt, gesztenyebarna haja ellensúlyozta, amit őszhajszálak támadtak meg az utóbbi időben. Feje búbján vastag keretes, fekete szemüveg pihent órák óta.

– Jophiel, – nyomta le az asztali telefon gombját. – hozz nekem egy kávét kérlek!

A telefonban recsegő hang válaszolt:

– Uram, ez ma már az ötödik.

Isten idegesen a gombhoz kapott.

– Kávét kértem, nem megjegyzéseket – remegve várta a választ. Fehér inge megfeszült mellkasán.

– Máris készítem, Uram.

Sóhajtva dőlt vissza a székébe.

Még a titkárnővel is meg kell küzdeni, gondolta. Meglazította aranyszínű nyakkendőjét, és végigdörzsölte borostás arcát. A munka alig haladt. Nem lehetett ezt így bírni.

Végigsimította az elfelejtett ügyeket rejtő mappákat: pólusváltás, migrációs válság, Donald J. Trump. Talán mégis rendeznie kellene azokat a béremeléseket, töprengett.

Már csak Jophiel maradt neki, és az angyal is egyre gyakrabban szembeszegült vele. Francia kontyba fogott hajával, és visszafogott, ragtapasz színű ruhájával ártatlannak tűnt, de Isten gyanította, hogy információkat szivárogtat ki a sztrájkolóknak.

A laptop halkan pityegve jelzett: új e-mail érkezett.

Az Úr előredőlt, és megnyitotta a levelet.           

Ahogy az üzenetet olvasta, szemöldöke egyre meredekebb szögbe hajolt, barna, lyukasztott bőrcipőjét belepasszírozta a mahagóni padlóba.

Rácsapott a telefonra.

– Azonnal küldd be Lucyt! – harsogta, nyállal áztatva el a készüléket.

Felugrott a székéből és lesöpört mindent maga elől. A laptop reccsenve tört ketté a földön, a papírlapok hópehelyként szálldostak a levegőben.

Odaugrott a gép teteméhez, és többször egymás után az asztalhoz csapdosta a billentyűzetet. Bolhákként pattogtak a billentyűk minden irányba. Elhajította a kezében maradt darabokat, lesöpörte a kibelezett alkatrészeket az asztalról, és visszahuppant a székébe.

Szemüvegének nyoma veszett, de már az sem érdekelte.

Az ajtó kivágódott.

Egy lány lépett be fekete bőrkabátban. Izmos combján testhez simuló, fekete nadrág feszült. Magassarkú szandáljában egyik lábát a másik elé helyezte, hogy karcsúbbnak tűnjön. Megállt az asztal előtt, és azzal a mozdulattal, ahogy csípőre tette a kezét széthúzta kabátját, ami alatt csak egy vörös, csipkés melltartót viselt.

– Hívtál, főnök?

– Leülni! – dörrent rá a Mindenható, oda se figyelve Lucifer új külsejének csábító vonásaira.

Egy támlás szék jelent meg a semmiből, az Ikea legújabb terméke, svéd nevén lehetne: pofa be!

Lucy körbenézett, mielőtt engedelmeskedett a parancsnak.

– Tetszik az iroda kialakítása.

– Te felgyújtottad a Notre Dame-ot? – szegezte neki a kérdést Isten.

Lucy megvonta a vállát.

– Baleset volt. Nem tapostam el jól a cigarettacsikket.

– Elegem van belőled! Az Északi-sarkra korlátozom a felségterületedet.

– Mi? – Lucy felpattant, mint egy veszett farkas. – Jegesmedvéket és pingvineket uszítsak egymásnak?

– Az Északi-sarkon nem élnek pingvinek.

– Teszek a pingvinekre! – kiabálta Lucy, és elrúgta a székét magától. – Én vagyok a Fényhozó! Nem teheted ezt velem.

– Azt teszek, amit akarok – Isten is felállt, Lucifer fölé magasodva, készen arra, hogy pofon vágja, ha kell.

Jophiel így találta őket, mikor belépett a kávéval. Az Úr feje fölött szikrákat vetett a mennyezet, Lucifer aurája sötét füstbe burkolózott.

A titkárnő keresztülcsörtetett az irodán, kilöttyintve a kezében tartott kávét mind a négy égtáj felé. Szeme sarkából az Ördögöt figyelte. Újabban azon morfondírozott, miért nem képes átvenni a cég irányítását egy ilyen tehetség.

– Elnézést! – mondta szúrós tekintettel, és lecsapta a csészét főnöke elé. – A fia kereste.

– Mit akart? – kérdezte mogorván Isten, és visszaült a helyére, miközben fehér ingét simítgatta.

– Valami engedélyről hadovált – felelte Jophiel cinikusan. – Azt hiszem, szigetet akar teremteni az Indiai-óceán közepén.

Lucy felnevetett.

– Jophiel, hagyd itt a süllyedő hajót, amíg nem késő. Jobbat érdemelsz.

A titkárnő nem válaszolt, csak egy cinkos mosolyt küldött a Sátánnak, és távozott, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.

Lucy flegmán Istenhez fordult.

– Kávét iszol? Mióta majmolod ennyire a halandókat?

– Te meg cigarettát szívsz – vágott vissza a Mindenható.

– Az legalább rákkeltő – Lucy alaposabban is szétnézett az irodában. – De te itt ülsz egész nap, kávézol, nézed, ahogy a kis lombikod felrobbantja saját magát, és a bútorkatalógusaikat lapozgatod. Mit vársz az emberektől? Ezek ezer év alatt lebomló, műanyag szatyrokat gyártanak. Elvonási tüneteket mutatnak, ha nem használhatják a telefonjukat, és még kétszáz év után is a fingós vicceken röhögnek!

– Felgyújtottad az egyik szent templomot – emlékeztette Isten.

– Egy nap alatt összegyűjtötték a felújításhoz szükséges pénzt – vágott vissza Lucy. – Hatszáz millió eurót! De az éhínséget még mindig nem szüntették meg.

Lucy maga elé húzta főnöke kávéját, és egy belső zsebből előhalászott laposüvegből színültig töltötte metil-alkohollal. – A világháborúk óta olyan puhány vagy, mint egy politikus.

Isten ráütött forgószéke karfájára.

– Ha megakarom ismerni őket, úgy kell élnem, ahogy ők – magyarázta mennydörögve.

Lucy vállat vonva nagyot nyelt a csészéből.

– És mit érsz el vele?

– Helyrehozom ezt a projektet.

Lucy elővett egy szál cigarettát és a szájába dobva rágcsálni kezdte.

– Egyedül vagy – az ajtóra mutatott. – A beosztottjaid ellened fordultak. Még a talpnyaló Gábriel is itt hagyott. Ahelyett, hogy hagynád, had végezzék az emberek önpusztító kis játékaikat, az utolsó morzsákba kapaszkodva próbálod kihúzni őket a pácból. Az emberek káoszra vágynak. Drámára, szenvedésre, aztán felemelkedésre. Ha úgy vesszük, közelebb állnak hozzám, mint hozzád.

Isten megvetően végigmérte. Kikapta a csészét a kezéből, és a tartalmát a padlóra csorgatta.

– Északi-sark. Amíg másképp nem döntök.

Lucy az asztalra köpte az összerágott dohányt, és gúnyosan tisztelegve elviharzott.

A Mindenható fáradtan csúszott le a forgószékben. Hüvelykujjait összeakasztva erőtlen malmozásba kezdett.

Egy Dell laptop jelent meg a semmiből előtte. A gép pityegve jelezte, hogy új e-mail érkezett: Anglia haladékot kér. Októberre tolta ki a Brexit határidejét a legújabb brit-EU-s megállapodás.

Isten nyögve megdörzsölte a szemét. Lecsukta a gépet, és felvett a földről egy bútorkatalógust.

Az Ikea hamarosan piacra dob egy új, kézzel készült, natúr szőnyeget: „amit a jutaszövetbe dolgozott gyapjúfonal még színesebbé és egyedibbé varázsol. Képzett kézművesek munkája, akik megfelelő körülmények között, tisztességes bérért dolgoznak indiai és bangladesi műhelyekben.”

Svéd nevén: kizsákmányolás.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.