A fehér ruhás nő fénye egy pillanatra beragyogta a szobát, majd kitárult előtte az ajtó, és kisuhant rajta. A helyiségre komor sötétség borult, Gergő pedig az egyik sarkában guggolt, és egyelőre mozdulni sem mert. Képtelen volt eldönteni, hogy az a jobb, ha továbbra is meghúzza magát, vagy az, ha megkeresi az ajtót. A határozatlansága, mint máskor, most is vizes pulóverként tapadt a hátára.

Állítólag a dédapja volt legendásan határozatlan. Az egész falu tisztában volt vele, hogy eldöntendő kérdést nem szabad feltenni neki, meg azzal is, hogy nem szerencsés válaszút elé állítani. Arról is meséltek történetet, hogy még az esküvőjén is hosszú percekig töprengett azon, hogy igent, vagy nemet mondjon. Végül igent mondott, de állítólag az apósa biztatására tette, aki odalépett hozzá, és a fülébe súgta, hogy milyen sors vár rá, ha szégyent hoz rájuk.

Gergő érezte, hogy lépnie kell, hiszen a sarokba bújva még könnyebb célpont lehet. Ráadásul, ha nem cselekszik, akkor az örökké valóságig gubbaszthat a szoba szegletében arra várva, hogy valaki megtalálja.

Felállt, kinyújtóztatta elgémberedett lábait, és elindult a fal mentén. A tenyereit egymás után rakva tapogatta a falat, aminek olyan furcsa volt a felszíne, mintha nem is létezne. Az érzéstől libabőrös lett a karja és megborzongott.

Már legalább tíz perce mozgásban volt, amikor megállt, és a falnak dőlt. Ez a helyiség alig nagyobb, mint egy társasház nappalija, tűnődött magában. Ha van ajtó, már régen oda kellett volna érnem. Tenyereit újra a falra tapasztotta, és továbbra is bizonytalanul, de valamivel nagyobb tempóban folytatta útját.

Újabb tíz perc után feladta, és a szoba közepe felé vette az irányt. Annyira sötét volt, hogy semmit sem látott, ezért az egyik lábát előrecsúsztatta, közben a karjaival kaszáló mozdulatot végzett. Így haladt előre, mint egy tébolyult karate mester, egészen addig, míg a cipőorra neki nem ütközött valaminek. Ettől annyira megijedt, hogy hátraugrott, és a karjait maga elé kapta. Egy darabig szoborrá merevedve várta, hogy az ismeretlen támadásba lendül, de mikor már kezdtek zsibbadni a végtagjai, és továbbra sem történt semmi, úgy döntött, hogy közelebbről is megvizsgálja. Még a lélegzetét is visszatartotta, annyira összpontosított. Óvatosan, lépésről lépésre haladt, míg végül elérte. Ekkor megfeszítette a mutatóujját, és megbökte. A körme kemény tárgyon koppant, amitől grimaszba rándult az arca.

Egy szék volt. Miután nem ült rajta senki, és többször is végigtapogatta az ülőkéjét, helyet foglalt. Jól esett neki, hogy megpihenhet, de egy pillanatra sem nyugodott meg. Hasonlóan érezte magát, mint gyerekkorában, amikor a pincébe zárták az unokatestvérei. Ugyan az ablakra szegelt deszkák között szűrődött be egy kevés napfény, ahhoz nem volt elég, hogy segítse a tájékozódását.

Ahogy a széken ült, végtelen sötétségben, és súlyos csendben, lágy fuvallat simította meg a tarkóját. Libabőrös lett a háta, de nem moccant meg, és a kiáltást is magába temette. Akkor nyugodott meg valamelyest, amikor megérezte az illatot, amit ezer közül is felismert volna.

– Te vagy az Szofi? – suttogta Gergő, és közben belekapaszkodott a szék ülőkéjébe.

– Sosem mondtad, hogy felismerted – szólalt meg egy hang a háta mögül. – És azt sem, hogy tetszik-e rajtam.

– Ne haragudj – mondta a férfi, majd hirtelen megfordult.

A háta mögött is csak a sötétség várta, ezért lassan visszafordult, és úgy hegyezte a füleit, mint egy portyázó vadállat.

– Annyi mindent nem mondtál el nekem – folytatta a hang. – Amit meg mondtál, azt olyan nehéz volt kihúzni belőled.

– Tudod, már a dédapám is – kezdte Gergő, de a hang csendre intette.

– Tudom. Miért hívtál ide?

– Megbántottalak – sóhajtott keserűen a férfi. – Pedig sosem akartam.

– Ahhoz határozatlan vagy, hogy akarattal bántsál valakit – mondta a hang. – Te akaratlanul löktél el magadtól. Észre sem vetted, hogy az állandó bizonytalanságod, engem is elbizonytalanított.

Gergő néma csendben hallgatta a szavakat, amik most már minden irányból érkeztek. Olyan volt, mintha hangörvénybe került volna.

– Pedig te mindent megtettél – szólalt meg Gergő alig hallhatóan. – De erre csak évekkel később jöttem rá. 

– De végül rájöttél, és csak ez számít – suttogta a fülébe a hang. – Az idővel pedig ne törődj, azt csak mi próbáljuk keretek közé szorítani.

A következő pillanatban bántóan éles fény töltötte be a szobát, majd az ajtó kitárult, Gergő pedig átkerült egy másik helyiség, másik székére. El sem köszöntem, gondolta magában, és fel sem fogta, de a félelme lassan kíváncsisággá formálódott.

                Ahogy ott ült a feneketlen feketeség közepén, füttyszóra lett figyelmes. Eleinte alig lehetett hallani, de egyre erősödött, mintha egy énekesmadár szökkenne közelebb, ágról ágra. A dallam lassanként bekúszott a fülébe, és bár nem volt kifejezetten jó a hallása, az ismerős hangfoszlányok emlékképpé álltak össze.

                Nyolc éves volt, és a játékfiguráival játszott. Úgy óvta őket, mint a legdrágább kincseket, mert ha a kezében tartotta őket, erősnek és hatalmasnak érezte magát. Mintha a műanyag testükből kiolvadt volna a képességük, és átszivárgott volna a bőrén át.

                Azon a napon, amikor az apja elhagyta őket, hiába szorongatta kedvenc figuráit, semmivel sem lett erősebb. Amikor a könnyfátyoltól semmit sem látott, dühében földhöz vágta a játékokat, az izmos karok és lábak pedig letörtek, és becsúsztak a bútorok alá. Mire megtörölte az arcát, már csak a csukott bejárati ajtót látta, és az anyját, aki összekuporodva zokogott a kanapén.

– Nem sokszor találkoztunk azóta, hogy elmentél – szólalt meg Gergő, mire a füttyszó abbamaradt.

– Nem – helyeselt a hang.

– Megbántad, hogy elhagytál minket? – kérdezte Gergő, és érezte, hogy összeszorul a torka.

– Ez nem ilyen egyszerű.

Gergőben a kíváncsiság most lehangoltságba és haragba fordult át. Nem tudta, hogy sírjon, vagy üvöltsön, csak abban volt biztos, hogy ez az eddigi legfájdalmasabb pillanata.

– Szerinted nekem egyszerű volt? – kérdezte Gergő. – Szerinted egyszerű volt apa nélkül felnőni? Egyszerű volt az osztálytársaimnak elmagyarázni, hogy miért tűntél el egyik napról a másikra?

– Sokkal jobban hasonlítasz anyádra, mint rám. Ugyanolyan jószívű vagy, mint ő, de ugyanolyan határozatlan is – felelte a hang.

– És ez annyira zavart téged?

– Dehogy. Csak nekem kellett meghoznom a döntést, amire anyád képtelen volt. A házasságunk évek óta bajban volt, de ő nem ismerte be, és úgy tett, mintha minden rendben lenne. Ha megjegyeztem, hogy beszélnünk kellene, azonnal elhárította. A végére már olyanok voltunk, mint két idegen, akik véletlenül költöztek ugyanabba a lakásba.

Hiába volt vaksötét a szobában, Gergő előtt fel-felvillant az apja alakja, és már nem félt szembenézni vele.

– Inkább boldogan máshol, mint boldogtalanul velünk?

– Ha ettől könnyebb, akkor fogalmazd meg így – válaszolta a hang. – De azt tudnod kell, hogy én veletek akartam boldog lenni.

Gergő mindennél jobban vágyott rá, hogy megölelhesse az apját, de ahogy a füttyszó távolodott, úgy foszlottak szét az emlékei is.

Csak egy pillanatra maradt magára a szoba közepén, mert a feketeséget éles fénycsóva vágta ketté, és megjelent előtte a fehér ruhás nő.

– Van még valaki, akivel beszélnél?

Gergő megrázta a fejét, és felkelt a székről.

– Akkor köszönj el tőlük – mondta határozottan. 

 

Eleinte csak az állandóan ismétlődő rövid sípolást hallotta. Aztán apró neszek, szófoszlányok is eljutottak hozzá. Visszaszámolt magában, és megpróbálta kinyitni a szemét. Annyira világos volt, hogy szinte fájt neki, ahogy a szemhéjai távolodtak egymástól. Hosszú másodpercekig csak hunyorgott, mire megszokta a bántó fényt.

                Mikor meglátta a fehér ágytakarót, és fakó kezeit, a lélegzete is elakadt. Csalódottan körülnézett, és meglátta a gépeket, meg az ágya körül ácsorgó ismerős arcokat. Ott voltak a szülei, a barátai, néhány munkatársa, és még Szofi is eljött. Ne vágjatok már ilyen keserves képet, gondolta magában, és megpróbálta elképzelni őket úgy, hogy nevetnek.

                Szerette volna megköszönni nekik, hogy itt vannak vele, de nem jött ki hang a torkán. Szeretett volna integetni nekik, de annyira legyengült, hogy még az ujjait is képtelen volt megmozdítani. Alig észrevehető mosolyra húzta a száját, a szemében pedig köszönet tükröződött.

– Letelt az idő – szólalt meg a fehér ruhás nő, akit egyedül Gergő látott a kórteremben.

– Vagy inkább én múltam el.

– Cserébe szép emlékeket hagysz bennük.

Gergő utoljára végighordozta tekintetét a kórtermen, ami éppen akkora volt, mint a sötétbe burkolózó szoba. Aztán végignézett saját magán, sápadt végtagjain, meg a tucatnyi emberen, akik számára az életet jelentették.

– Te vagy a…? – kérdezte.

– Igen, én vagyok – szakította félbe a fehér ruhás nő.

– Akkor miért nem vagy feketében?

– Én? – kacagott a Halál. – Hordjanak feketét a gyászolók.

Gergő csak a merev tekintetét, sírásra görbülő szájakat, és a szívmonitor szakadatlan sípolását hagyta hátra. Meg rengeteg emléket, amiket magukban hordoznak azok, akik szerették. Mert bár határozatlan volt, egyet határozottan tudott: az életünkért a halálunkkal fizetünk.