Látók, szóljatok! Portré Dobozi Eszterről

Lonc és verbéna: visszatérő növénymotívumai Dobozi Eszter csendes, komoly szavú lírájának, melyben az alkotói igényesség és a formai mívesség az emberi lét törékenységének felelősségtudatával folyamatosan szembesülve e növények szimbolikája szerint újul meg kötetről kötetre. 1978 óta publikál rendszeresen Dobozi Eszter, s bár elsősorban költőként tekintünk rá, prózaírói, szociográfusi munkássága is jelentős. Ha az eddigi életmű megkomponáltságát, teljességét figyelem, óhatatlanul a vasfű, vagyis a verbéna általános gyógyító ereje, a lombhullató lonc megújuló, akadályokat leküzdő tulajdonságai jutnak eszembe, s látom magam előtt a költőt, aki „amiként bölcs kertész se fut el sose jégvert kertjéből” (Ecloga) sorsfeladatát kérdéseivel igyekszik megfejteni. „A forró talajhoz, az irdatlan, / szakadozott földhöz mi húz, mi kötöz, / a legázolt mezők, aszályos füvek / rongyaihoz mi von közel hajolni” (Antaeus panasza). Nem harsány, mégis határozott hangütés az övé, olyan lírikusé, aki tudja, hogy minden, ami divatos, idővel megkopik, ezért sosem ír divatos semmiségeket, sokkal inkább a megtartó hagyományt hangsúlyozza, tudva, hogy a szűkebb pátria az a tér, melyben minden nehézség ellenére érvényes alkotás születhet: „Ez volt a föld, mely tapadt, / ragadt talpadhoz. Mint ki megcsalatkozott, / vont-húzott magába. S itt épül otthonod” (Külön világ). Simone Weil szerint a hazát egyedül részvéttel szabad szeretnünk, ahogyan a nép a népdalokban; a Dobozi életmű eddigi darabjai, mind versei, mind szociográfiai írásai a saját nép, a szűkebb haza iránti mélységes elkötelezettség felelősségére és annak terhére mutatnak rá. Aki végigolvassa a Kísért a lehetetlen című kötetét, melyben 1980 és 2014 között keletkezett szociográfiai, publicisztikai írásait, tanulmányait gyűjtötte össze, annak az a benyomása támad, hogy a költő valóban csak költőien tud lakozni ezen a földön, hiszen érzékeny témaválasztásai, sajátos látásmódja, tömör, csiszolt lírikus nyelvezete témafelvetéseit olyan perspektívába helyezi, amelyre csak egy lírikus képes. Dobozi Eszter a szintetizáló gondolkodók közé tartozik, tág kontextusba helyezi témáit, tudván, hogy mindazok számára, akik költőien lakoznak, az irodalom, a társművészetek és a hétköznapok elválaszthatatlanok egymástól. Tanári pályafutása, a tény, hogy hosszú ideje vezeti a kecskeméti Kodály Zoltán művészeti szakgimnáziumot, a zene iránti rajongása több Kodályról szóló tanulmány megírására késztette, kiemelkedően érdekesek a Kodály elméleti írásainak nyelvezetével, valamint a nyelvészeti munkáival foglalkozók. E kötetet olvasva érezzük fájó hiányát az elmúlt évtizedekben indokolatlanul kikopott szociográfia műfajának, melyet Dobozi Eszter a legnagyobbakra jellemző alapossággal, érzékenységgel és tisztánlátással művel. A Leletmentés vagy a Határok határán című írásai nagyon szép példái annak, hogyan érdemes, lehetséges és szükséges e műfajt megközelíteni. A terepen tartózkodás, a helyzetfelismerés, az épített és szellemi környezet megelevenítése, a megjelenített karakterek mozgatása és hiteles beszéltetése mind a szépirodalom eszköztárával elért sikerei annak az adatgyűjtőnek, aki tudja, hogy vizsgálódásainak tárgyáról tágabb környezetének nincs ismerete, s célja éppen ezért az, hogy felmutassa e helyi ügyek okán a haza látleletét. A rendszerváltás időszakában teljesedett ki leginkább ebben a műfajban, s meggyőződésem, hogy ezek nélkül az írói „előtanulmányok” nélkül nem írhatott volna meg két olyan fontos regényt, mint a Túl a rákbarakkon – Angelika naplójából és a Sánta Kata. „A világ sarkaiból fordult ki, anélkül, hogy ezt a mindenséget átjáró átalakulást látványos felfordulás előzte volna meg. Mindez észrevétlen történt. Ennek ellenére sem lett volna szabad azt mondanom, hogy itt már nincs miért élni. Pedig megtettem, naponta százszor, ezerszer. És most, mikor itt fetrengek valódi testi kínjaimban, nem jut eszembe egyetlen pillanatra sem, hogy be kellene fejeznem a földi pályámat.” Angelika viszontagságokkal, testi és lelki fájdalmakkal terhelt útját járja végig az író ebben a kötetben. A mű nőalakja valósággal újjászületik, miközben egyidejűleg küzd a halálos fenyegetéssel fölérő betegséggel a megkésve megszerzett társadalmi szerep megőrzéséért. A testi tűrőképesség határáig vezeti hősét kálváriája során, hogy végül a hit által önismeretében növekedve lelje meg életének fundamentumát, s szilárd akaratereje révén másoknak is irányt mutasson a terhes hétköznapok elviseléséhez. Dobozi Eszter igazi mai nősorsot írt meg ebben a regényében, távolságot tartva mindenféle pátosztól, pőrén és tárgyilagosan mutatva be egy daganatos betegséggel küzdő nő életélményeit. Másik regénye, a Sánta Kata számomra a leghitelesebben megírt kortárs lélektani regény, amely virtuális családtörténet ugyan, de szereplőinek viszonyrendszerében, sorsalakulásában, személyiségük kiteljesületlenségében, csonkaságában látlelete a húszadik századi magyarság kollektív tudattalanjának.

A jó írástudó szükségszerűen jó helyzetfelismerő, s Dobozi Eszter műveit olvasva a bibliai felszólítás jut eszembe: „Látók, szóljatok!” Meggyőződésem, hogy látóvá válni inkább teher, és semmiképpen sem jár együtt az ismeret, a tudás elégtételével. Felelősség, mellyel az alkotó elsősorban önmagának tartozik. S kinek érzékenysége, részvétteljes odafordulása a másik ember sorsa felé belső igényéből fakad, önkéntelenül is olyan súlyokat helyez önnön vállára, melyek elhordozása naponkénti erőfeszítés. „Téli terheik / alatt hogyan hajolnak, / hogyan hasadnak / szét a fák! Tetők! / Szép veszély, mely sújt s emel” (Szép veszély). Sikisi hercegnő tankáiban, melyek Ahogy ő néz, ahogy ő lát című válogatott verseskötetébe is bekerültek, tekintetét nem a messzi horizontra irányítja, hanem a földre, a természet szépségeire, hogy megtapasztalhassa, hogyan viszonyul hozzá mindaz, ami körülveszi, s neki milyen szerep adatik e viszonyulásban. E magatartás és viszonyulási rendszer jellemzi következetesen teljes életművét.
Dobozi Eszter minden kötete az időbeliség dimenziójának kérdéseit is felveti, a múlt, a jelen és a jövő lehetőségét és tapasztalatát, hiszen az idő múlásáról való beszéd, Heideggert idézve, „annak a tapasztalatunknak ad kifejezést, hogy az idő nem tartóztatható fel. Ez a tapasztalat azonban csak oly módon lehetséges, ha meg akarjuk állítani az időt.” Hogy a költő meg akarja-e állítani az időt, vagy megrettenti-e annak múlása, csak találgatni lehet, az viszont kétségtelen, hogy erőteljesen foglalkoztatja, hiszen több írásában utal rá, a Volt idő című vers utolsó soraiban pedig így fogalmaz: „Mára minden esmeretlen. / Szétolvadó vértezetben / a csörtetők. Feldúlva múlt, / s még nincs, mi lesz, de már avult kacat. Mi élő alap, / ma holt anyag. És nincs való, / mi van is, csak örök haló… / Létlen idő: folyton jelen. / Ez hát a vég? Ő sem felel, csúfot űz velünk a szó…” Talán az időbe vetettség megélésének ellensúlyozása végett jelennek meg verseiben gyakran az örökzöldek. Legutóbbi verseskötetében, a Hószín átfut, sár fennakad címűben így fogalmaz összegzőn, mégis új távlatokat szemlélve Visszaút című költeményében: „föllobban / az örökzöld sáv előtt / délcegen, magányosan / egy bükk? juhar? eltévedt / ámbrafa? páfrányfenyő? – / míg lengő függöny előtt / a végtelen színpadán / fut ez az órányi út, / tűnő színekben látszik, / átnéz ránk a Magasság, / s ajándék napjaimmal / ott torlódik legbelül / mind, ami volt: visszaút, / a hétrét görnyedőé / ugyanúgy, mint aki győz, / azé…”

Erős Kinga