Jelige: Csillámlás – Tanár úr

Meggyújtotta a gyertyát az asztalon. Valami megfogalmazhatatlan melegség és boldogságvágy járta át egész lényét. Figyelte a lángot, szemlélte, ahogy ég a kanóc és lassan fogy a viasz, s közben elmerengett.

Felsőfokú tanulmányait folytatva felképelte volna, ha valaki azt állítja, hogy egyszer feladja, s lám már milyen régen megtörtént. Meg kellett történnie, hogy eljuthasson a mai napig. Vagy mégsem?

Az egész egy régi szeptemberben kezdődött. Csak néhány éve állt még katedrán, szíve tele lelkesedéssel, és a tudás átadásának vágyával. Mielőtt belépett volna új tanítványai termébe, valami különös gondolat ötlött fel benne. „Vajon ki lesz a legszürkébb köztük?” Nem kellett sokáig kutakodnia, néhány együtt töltött tanóra után már tudta, pedig, ha nem szentel figyelmet rá, talán soha nem tűnik fel. A zsibongó, lázadó, nagyszájú kamaszok között akadt egy jelentéktelen barna hajú, barna szemű nyeszlett kistermetű lány, aki csendben meghúzódva várta, míg ő rendet teremt a kavalkádban, s hozzákezd kedvenc témakörei egyikéhez. A gyerekek mindig vágyták óráit, lelkendezve végezték a kísérleteket, de ez az egy gyerek csak szemlélte a többiek ténykedéseit. Soha kezébe nem vett egyetlen kémcsövet sem. Talán egyszer megpróbálta, de oda sem engedték lelkes társai. Ő pedig félreállt.

Leült, hogy kijavítsa a témazáró dolgozatokat. Rámeredt a stócra, egy gondolattal kikereste a lányét. Egy pont. Már megint egy pont kellett volna az ötöshöz, akárcsak az előző dolgozatoknál. Mintha az ördög űzne tréfát velük. Lázasan keresni kezdte azt a pontot, újra és újra átolvasta a dolgozatot. Nem lehet, hogy mindig megismétlődjön. Legalább az írásbeli számonkérésnél hozná a várt eredményt, ha már a szóbelinél meg sem szólal.

Elrontotta. Igen, ő rontotta el még a legelején, amikor egy rendhagyó órán, a kémia és vegyészet rejtelmeibe kalauzolva tanítványait egyik kedvenc állásfoglalását hangoztatta egy a tudomány által kevésbé meglovagolt területen. Egészen belemelegedett a magyarázatba, s mikor diadalittasan szétnézett a bólogató vagy épp ásítozó gyermekfejek között egyszer csak egy hangot hallott. „Miért ne lehetne mégis?” A lány szólalt meg, a legszürkébb, akkor hallotta hangját. Nem figyelt rá, hogy milyen ártatlan, milyen őszinte, mennyi gondolat és tudásszomj bújik meg mögötte. Mennyire szép, selymes és mennyi bátorság rejlik benne. Saját presztízsét és tekintélyét féltve gyorsan leteremtette, a többiek pedig általános hahotázás közepette őmellé álltak. A leányzó megszégyenülten visszahuppant helyére, szemében látszott a megbántottság és riadtság tekintete.

A fogadóórán hiába tárgyalták meg a szülőkkel a jég lehetséges megtörését, hiába invitálta korrepetálásra, többet nem hallotta hangját. Pedig minden tantárgyból jelesre állt, csak épp kémiából maradt el nem is kicsit. Végül megszervezett egy különórát csak neki, hogy négyszemközt beszélgethessenek, de csak a nagy riadt, átnedvesült szemek válaszolgattak kérdéseire.

Akkor érezte először azt a különös érzést, mely ellenségesen tekintett a tanár-diák kapcsolat fennálló politikailag és morálisan is elfogadott téziseire. Akkor merült fel benne egészen más vonalon a „Miért ne lehetne mégis?” kérdés. Vágyta megérinteni a gyermeket, magához vonni, átölelni, hogy végre feloldódjon a jég. Mert a szavak nem hatottak. De nem lehetett, a molesztálás bűntényét követte volna el a világ szemében. Pedig a titokzatos makacsság, mely ebből a lányból áradt, egyre cselekvésre ösztönözte.

Ráírta az ötöst a dolgozatra. Amikor átnyújtotta a papírdarabot, keze véletlenül hozzáért a jéghideg gyermeki kézhez. A lány felszisszent, s pillanatokon belül rózsapirossá változott arca. Nem az osztályzatot nézte, csak a tanár urat, olyan mélyen, olyan fájdalmasan, hogy szinte kiabált az a tekintet.

Megborzongott. Az érintés és az általa kiváltott reakció szíven ütötte. Este nem bírt elaludni.

Ettől a naptól kezdve különös érzés járta át, mindannyiszor abba az osztályba kellett belépnie, fokozott izgalom, a teljesítéskényszer, és megannyi egyéb érzelem. Mindig rettegett, nehogy elrontson valamit, nehogy belesüljön, nehogy leégjen. De ki nem hagyott volna egyetlen alkalmat sem. Még betegen is bement tanítani. Ontotta magából a tudást, mondta, mondta, s folytonosan a lányra nézett egy-egy egység végén. Mintha tőle várná a jutalmat. Mert a jutalom a pedagógus szemében a gyermeki szemben felcsillanó „megértettem” válasz.

Eljött az év végi és a nyolcadikos félévi jegylezárás ideje, ami beszámít a továbbtanulásba, s ő tudta, mint ahogy nyolcadik végén is, hogy hányast kell adnia a lánynak. Nem foglalkozott a többiek megvető és igazságtalanságot kiáltó megjegyzéseivel.

Búcsúzásnál a végzős tanulók megköszönték tanáraiknak a tanítást. Egy kalapból húzták ki a gyerekek a tanáraik nevét, ki kitől fog búcsúzni. A lány húzta őt. S míg mások kis monológot tartottak, miközben átnyújtották jelképes ajándékaikat, a lány ajkát egyetlen szó hagyta el: „Köszönöm!”. Ez volt a legédesebb búcsúzás életében.

Akkor már biztos volt érzéseiben. A lány nem a szürkeség volt számára már régóta, hanem a maga titokzatosságával: a LÁNY. S nem szűntek a kavargó gondolatok, melyek hosszú hónapok óta gyötörték, s melyekre jól tudta a társadalom és erkölcs által leszögezett választ, melynek megszegése állásába kerülhetett volna, s maga lett volna a bűn. Miért nem lehet tanár és tanítvány között több, mint hivatali kapcsolat? Nemcsak a kiskorúság miatt. Hiszen az érzelmeknek nem lehet beszélni. Azok jönnek maguktól sokszor olyan helyen, ahol nem keressük őket. Elemi erővel törnek felszínre, és nem hagynak alternatívát. Napi küzdelmet kell vívni ellene, hatalmas erőfeszítéseket tenni, hogy ki ne derüljön. Csak csendben, otthon az este magányában szenvedni.

A következő évben már nem lelkesítette annyira a tanítás. Nélküle üresnek érezte az egészet. Néhány év múlva feladta. Nem tanított többet. A tudománynak szentelte idejét és erejét. Hosszú, magányos, üres évek következtek.

A doktorija megvédésére készült. A téma, a hivatalos nézet megcáfolása, az egykori kislány felvetésének megvizsgálása, vajon tényleg: „Miért ne lehetne mégis?”

S egy magányos téli éjjelen, álmában, mikor Róla álmodott, végig álmodta, amit nem engedett annak idején végig mondania a kislánynak. Felnyitódtak szemei, felugrott ágyából. „Igaza volt, neki volt igaza!”

Benyújtotta a doktori disszertációját.

A megvédés után a professzor megverette vállát. „Milyen érdekes” – jegyezte meg –, „egy egyetemi végzős pont ezt a témát vázolta fel diplomamunkájában, igaz nem fejtette ki ennyire tudományosan, s nem részletezte ilyen behatóan, és nem vizsgált meg ennyi kitételt, de maga a kiindulópont és a végkövetkeztetés ugyanaz.”

Ébren töltött éjszaka után másnap első útja az egyetemi könyvtárba vezetett, hogy fellelje a diplomamunkát. Egy rég nem olvasott név állt ott szerzőként. Utolsó porcikája is megnyugodhatott, mikor annak idején helyesen ítélte meg a tudást, és ötösre értékelte félévkor és év végén is az elnémult lányt. Bátorítást adott, és elismerést.

Mint tanár levizsgázott, most végérvényesen sikeresen. De mint férfi, még mindig szenvedett. Nem nyughatott, míg fel nem lelte a keresett illetőt az éterben, hogy bocsánatot kérhessen tőle. Megegyeztek egy találkozóban, nála, az ő lakásán. Kikészítette az asztalra a doktori disszertációját, nem dicsekvésként, beismerésként.

A gyertya viasza egyre csak csepegett, s furcsa alakban fagyott össze. Egy angyalszárny körvonalazódott. Megcsörrent a kapucsengő. „Mégis eljött. Bevállalta, micsoda bátorságra vall! Vajon tudja, kihez jön?”

Egy gyönyörű fiatal női teremtés lépett be az ajtón. Csillogó szemmel nyújtotta át parányi jelképes ajándékát az egykori tanárnak. Ugyanolyat, mint annyak idején a nyolcadikos búcsúzásnál.

Most ő némult el, nem talált szavakat, csak szeme beszélt. Kezet csókolt. A fiatal nő szemérmesen visszahúzta kezét, újabb köszönömöt rebegett az általános iskolás kémiaórákért, melyek alatt érlelődött meg benne, mi akar lenni, mi célja az életben, majd csacsogott, csacsogott mindenféléről a tudománytól a magánéletig.

A végtelenül boldog tanár úr végül szóhoz juthatott, és feltehette a régen oly sokszor feltett, megválaszolatlan kérdést: „Miért nem szólaltál meg?”

A fiatal nő szemérmesen lesütötte szemét, tétovázott kicsit, hogy bevallja-e a bevallhatatlant, a nemi identitás és a kamaszkori hormonok első szívbe markoló kínkavalkádját. Végül felfedte a titkot, melynek semmi köze nem volt sem a tanuláshoz, sem a kémiához, sem a leteremtéshez, egyetlen valami szabott gátat bárminemű szóbeli kommunikációnak, egy érzés, melyet akkor élt át először, csak azt nem értette, miért tilos. Annyira vágyta volna a közeledést, a meghittséget, az érintést.

Elhomályosult szeme. Tehát kölcsönös volt. Egyszerre szenvedtek külön-külön saját magányukban, hogy a társadalom által előírt szabályoknak megfelelően megvédjék a lányt, a kiskorút, egy olyan valamitől, amelyről csak ők ketten érezték, hogy nem bűn. S ez a valami évezredek óta olyan kifejezéssel fut, hogy BOLDOGSÁG.

„Most már nem tilos” rebegte felizzott vággyal, s alig reménykedve, hogy beteljesedhet ennyi év után. A fiatal nő egészen közel lépett hozzá, s ő átölelte. „Köszönöm!” Többet nem tudott kinyögni.