Ugrás a tartalomra

 

Jelige. Rigófüttyös – Faust fogad

– Foglaljon itt helyet. Faust úr néhány perc türelmét kéri, s aztán érkezik. – szólt az önmagát folyamatosan retusáló arc, a szemrevaló titkárnő, majd berántotta az ajtót maga mögött.

Néhány másodpercig rágódtam a kényelmetlen szituáción, aztán levetettem magam a rozsdabarna pamlagra. Újabb másodpercek következtek, s én magam elé pislogva, görnyedten és bután várakoztam tovább. Aztán meguntam és hátradőltem. Kezeimet szétterpesztettem a sezlon hátfalán, fejemet pedig ráhajtottam. Hosszasan szemléltem a hófehér plafont, majd a hatalmas üvegcsillár bilétáit számláltam. Ezeregyszázhúsz. Lehetséges? Újra nekikezdtem. Ezeregyszázhuszonegy. Nem hagyott nyugodni a pontos végeredmény, így ismét nekiveselkedtem. Ezeregyszázhúsz. Nagyon mérges lettem önmagamra, s bizonyára negyedszerre is nekiláttam volna a számolásnak, de a nyakam nagyon elfáradt a kényelmetlen tartásban. Átcsúsztam a dívány végébe, hogy szemügyre vehessem a könyvespolcot. A molyrágta könyvek izgalmas olvasmánnyal kecsegtettek. Felálltam. Odasettenkedtem az állványhoz, és találomra magamhoz vettem egyet. Hannibál évkönyv. A vaskos írással az ölembe - telepedtem vissza a heverőre. Pillanatok alatt az iromány rabja lettem. Csak úgy faltam a betűket, a szavakat, a cirádás mondatok egymásutánját. A több ezer oldalnyi história meg sem kottyant. Most még éhesebb lettem a szavakra, mint eddig voltam, s szinte szaladtam a következő kötetért. Mikor az is megvolt, egy másikért nyúltam. Mikor az utolsó, a hatezredik kötettel huppantam vissza a kanapéba, hirtelen jött szomjúságot éreztem. Combomról félrecsúsztattam az olvasmányt, az Orenzói krónikákat, megemelkedtem, majd lassú léptekkel a bejárati ajtó mellett álló komódhoz léptem. A komódon kancsó állt, s még friss volt benne a víz. Ezt nagyon furcsálltam, hiszen hat év is eltelt, mióta beléptem a szobába. Pohár híján az ibrikből nyakaltam be az összes vizet. Ahogy visszaraktam az üvegedényt, felfedeztem, hogy a szekrény fiókja résnyire ki van húzva. Kíváncsiságom tovább húzatta a kis faszerkezetet, s egy kézi tükör került a kezeim közé. Belenéztem. Egy szőrös, kialvatlan arc karikás szemei néztek vissza rám.

– Istenem! Hat év… mekkora nyomot tud hagyni az emberen. – sóhajtottam, s a konklúziót levonva csoszogtam vissza a díványhoz.

Egy párnát a fejem alá gyűrtem, s kényelmesen elszenderedtem. Nagyon mélyen aludhattam, mert… nem emlékszem semmilyen álomra. Talán csak egy pillanatnyi képre. A falon. Igen. És amikor megébredtem, éppen arra a portréra fókuszáltak még csipás szemeim. Hunyorogva bámultam órákon át a festményt. Vajon álmomban is ez az arc kísértett? Szurokfekete cilinder. Alatta fényes, hosszú szőke hajzuhatag. A lelógó tincsek egy sápadt, fehér arcot kereteztek, melyben két mosolygós szem zöldellt. A vidám szempár alatt mégis fintorgott a száj. Kissé balra csücsörítve, mintha a vastag ajkak a kapitális orrot kívánnák elérni. Felültem, szembe az ábrázolt arccal. Valahogy vonzott a tekintete.

– Ki vagy? – suttogtam halkan felé, mintha valóban arra számítanék, hogy válaszol a rajz.

A harmincas éveibe járó fiatalember nem válaszolt. A kép irányába indultam, hátha a keret alatt, vagy annak közelében találok némi utalást a festmény kilétére. Egy nevet, vagy csak egy monogramot. Semmi. Körülnéztem a szobában, mint a csitri, aki valamiféle rosszaságra készül, hogy nem figyelik-e. A képkeret alsó részét elemeltem a faltól, hogy bekukkanthassak alá. Sötét volt. Ismét körbefigyeltem a helyiséget, aztán leakasztottam a remekművet. A bal térdemen megtámasztottam, s megfordítottam a festményt. Sokáig álltam így, egy lábon, kémlelve egy árulkodó jelet a kép eredetéről.  Hosszas fürkészés után bukkantam rá középtájon egy számra. Ezeregyszázhúsz.

– Talán egy évszám. – mormogtam, és megismételtem vagy egy tucatszor a számot.

– Nem. Ez nem évszám! – ért a megvilágosodás. Ez volt a válasz a korábbi bizonytalanságomra, az üvegcsillár bilétáit illetően.

Óvatosan visszaakasztottam a festményt a szögre, s már távolodtam volna el, mikor gyökeret vert bennem a megdöbbenés. A portré nem volt ott a vásznon. megmaradt ugyan a kékes háttér elmosódott világa, de a furcsa arc elillant a képről. Ismét körülnéztem a bűnösök tekintetével. Mintha figyelne a néma szoba. Hol marad már Faust úr?

– Biztosan próbára akarnak tenni. Lefogadom, hogy abban a szekrényben találok festéket és ecseteket.

Avíttas szekrény állt az egyik sarokban. Benne volt a kulcs. Mindig is jó memóriával bírtam, így nem okozhatott gondot emlékezetből újrafesteni az arcot. Hosszú hónapokba tellett, míg a legapróbb részletekig felidéztem magamnak az eltűnt ábrát, s visszafestettem a megmaradt háttérre. Mikor kész volt a mű, hat lépést hátráltam, s egészében vettem szemügyre a munkát. Megelégedetten hagytam magára a portrét. Elfáradtam. Ismét álomba hajtottam fejem a bársonyos párna felett. Hosszú volt az alvás, de nagyon zavaros és bántó. A megfestett arc csücsörített felém… jobbra. Akármilyen szögből figyeltem, az mindig jobbra húzta a szája vonalát. Kínzó érzések közepette pattantak fel szemhéjaim az alvó szem bogarairól, mikor a fáradt tekintet a portré elé vonszolt.

– Ez jobbra szegi a száját! – kiáltott fel belőlem a meggyőződés.

Végiggondoltam az eshetőségeket, hogy miként ronthattam el, hogyan hibázhattam ekkorát. Aztán az is eszembe jutott: mi van, ha kicserélték a képet, miközben aludtam? Ismételten leemeltem a keretet, hogy megvizsgáljam a hátoldal közepére vésett számot. Ezeregyszázhuszonegy.

– Tudtam! Kicserélték a képet! Vagy én tévedtem, s elnéztem a számot? Bizonyára így történt.

Újra nekiláttam, hogy kijavítsam a hibát, amit bizonyára a magabiztosság figyelmetlensége okozott. Természetesen az arc felét vissza kellett vakarnom, és ez értékes hetekbe került. A korrigálásnak viszont nyoma sem maradt. Szép munkát végeztem, és Boldizsár, mert közben magamban el is neveztem a férfit, újra balra csücsörített. Visszatelepedtem a kerevetre, de nem jött álmosság a szememre. Nekiláttam hát az utolsó, még meg nem olvasott kötetemnek, amit huszonkét éve félretoltam a combomról. Ez az olvasmány ringatott mély álomba.

Megint jobbra csücsörít! – riadtam fel hirtelen, mint egy áramütésre, és szempillantás alatt a festmény elé kerültem.

Egy másodpercig sem tétováztam. Lekaptam a képet a szögről és megnéztem a hátoldali számot. Megint ezeregyszázhúsz.

Kicserélték! Tudom, hogy kicserélték! – sikoltoztam. De az is lehet, hogy elnéztem, ahogy elszámoltam a csillárnál is. Biztosan megint én néztem el. Mikor jön már Faust úr? Ebbe bele lehet őrülni!

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.