Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Waldvogel – Anyáról leányra

operaparafrázis

 

Geneviève: germán vagy kelta eredetű női név, jelentése valószínűleg a nemzetségből származó asszony. Az Egyesült Államokban a legnépszerűbb az 1910-es években volt.

 

Nagy volt az öröm, mikor újabb gyermek érkezett a családba. A kislány – aki néhány éve elhunyt nagyanyja nevét kapta – mindenben különbözött kirobbanó természetű bátyjától, így anyja különös gyengédséggel vette körül, neki ő volt a legédesebb, legangyalibb gyermek. Pedig az évek során igazi kis vadóccá nőtt, mivel a fiús játékokban neki úgysem jutott szerep, inkább elvonulni szeretett, egy könyv fölött aztán sokáig ült elmélázva, messzire kalandozó tekintettel.

Néha azért el kellett hagynia kis fészkét, nyurga kamaszlánnyá serdülve különböző társasági események vártak rá. Hirtelen megnyúlt kezével és lábával nagyon esetlenül mozgott a bálokon, és szörnyen kínosan érezte magát, amikor már nem csak a korabeli fiúkat hagyta le növésben, de a néhány évvel idősebbeket is. Nem is nagyon táncolt, inkább a többieket figyelte, kinevette a folyton tetszelgő lányokat és a büszkén parádézó fiúkat, ha pedig valaki az ő kegyeit kívánta volna elnyerni, könyörtelen gúny lett volna a része.

A bátyja sokkal nagyobb sikereket ért el. Hogyne súgtak volna össze a kisasszonyok, mikor a szép, vállas – habár kissé hízékony – fiatalember megjelent közöttük, akinek apja cégtulajdonos, és abban a nagy házban lakik! Egy napon majd átveszi a családi vállalkozást, ami már most is elég szépen hoz a konyhára, ha viszont egyszer a fiatal örökös kezébe kerül, az egész országot meghódítja! A bálkirálynő abban az évben egy kerek arcú, bájos, de butácska lány volt, tökéletesen formált végtagokkal; és miközben a fiú az utolsó táncot kérte tőle, a kezét is elnyerte.

A család nem fogadta kitörő örömmel a frigyet, azt remélték, fiuk házasságán keresztül egy fontos üzleti partnert tudnak majd maguk mellé állítani. A lány azonban vigasztalóan simult szeretett anyuskájához, és mindenki legnagyobb megrökönyödésére kijelentette: ő sosem házasodik meg, hogy itt maradhasson a családdal!

Nem mintha a bátyja elköltözött volna, sőt, hamarosan az új asszony csecsebecséi borították az egész házat. Bár anyjuk sosem szívelte igazán a menyét, ellenérzéseiről bölcsen hallgatott, és a család nőtagjai szorosra zártak, mikor a fiatal pár első kisfia néhány hónaposan meghalt. A gyermeket nem sokkal később a családfő is követte, így a ház és a cég élére hivatalosan is a fiú került.

Anyjukat azonban megviselte a veszteség. Férjével még együtt költöztek ebbe a házba (hány éve is? huszonöt? harminc?), és bár ideig-óráig örömmel töltötte el unokái születése, egyre inkább magába zárkózott. Már templomba sem járt, legfeljebb a ház elé ült ki napos délutánokon, mígnem a betegség ebben is megakadályozta. Mivel a fiút túlságosan lekötötte a cég vezetése (most készültek betörni az európai piacra), feleségét pedig az immár három gyermekük nevelése, a betegápolás teljes egészében a lányra maradt. Hosszú napokat töltött el anyja szobájában, felolvasott, régi dalokat énekelt, vagy arról mesélt, amit az ablakból látott. A szomszédék kisfia most tanul járni. Az utca túloldalán a lányszoba ablaka alatt esténként egy fiú settenkedik.

Aztán ennek is vége szakadt. Anyja halála az elhúzódó betegség ellenére is váratlanul érte, el sem tudott tőle búcsúzni. A hirtelen rászakadt tétlenségben volt ideje átgondolni, mit is kezdhetne ezek után. A család közben élte a maga életét mellette, unokaöccse dicsőséges katonaként vonult be a háborúba, ahonnan aztán csak a halálhírét hozták meg. A fiatalabb fiú összeveszett apjával, és megszakította vele a kapcsolatot, a kislány pedig idegenbe ment férjhez. Ő pedig rájött, hogy a dolgok mintha nem is vele történnének, kimaradt a nagy körforgásból, abban csak nézői szerep jutott neki.

Mikor már csak hárman éltek a házban – néhány év múlva öröklött szívgyengeségében bátyja is elhunyt, így sógornője egy távoli rokon asszonyt hívott magukhoz, hogy ne legyen olyan üres a nagy ház –, úgy érezte, nem maradhat itt tovább. Nem ülhet még éveken át a sarokban, várva a halált, el kell mennie, valahová, azokra a helyekre, ahova mindig vágyott. Münchenbe vagy Firenzébe.

Ha még nem késő.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.