(Részlet)

 

– Jó reggelt asszonyom! Hogy - hogy ilyen korán? Még a nap sem kelt fel. A feleségem is alszik még. Mi a baj? Olyan kétségbeesett arcot vág! - érdeklődött a magas, feltűnően jóképű férfi a kora középkorú, megkopott, fehér köpenyt viselő fekete hajú asszonytól.

Jó reggelt uram. Úgy örülök hogy még elértem, és még nem indult el! Az apám küldött és a lelkemre kötötte, hogy ezt még ma reggel okvetlenül adjam át önnek. Szaladtam nagyon, mert tudtam hamarosan dolgozni indul. - válaszolta a nő kissé lihegve és elfordítva a fejét az ablakon ferdén besütő napsugárban.

A zsebéből előkerült egy cikornyás, fehér betűkkel írott fekete papírlap. Meglátszott rajta, hogy nem amerikai ember írta.

“Azt csináld csak mi a dolgod, de el nem kerülheted a sorsod.

Halott kék szemekbe belenézve, szívedbe ég majd gyönyörű kékszemű asszony zokogó képe.

Visszaüt a borzalom, nem nyughat a lelked, szörnyű tragédia jövőd elvesztetted.”

 

 

A nagyszüleim vidéki birtokára igyekszem. Farmerek voltak, és már sok sok éve meghaltak, de maradt utánuk egy pici ház a dűnék és a legelők között.

Hátha itt sikerül elrejtőznöm néhány hétre. Ezt csak a család ismeri, senki más. 

Ritkán járunk errefelé, szerintem a lányaim még nem is voltak itt  soha. Pedig igen csak elmúltak már húsz évesek.

Már a saját lábukra álltak. Nem mentek még férjhez, de együtt élnek valakivel. Azt hiszem boldogok, vagyis jó lenne ha azok lennének.

Már nem kell őket támogatni, csak néha talán lelkileg.

A városban laknak és ha jól gondolom, még látogatás szinten sem adnák fel a kényelmüket. Itt nem lesz gázfőző, vezetékes víz, no meg internet sem.

Szóval remélem, itt nem találnak meg egyhamar. Főleg egy valaki nem.

Suhan velem a használt régi Fordom, végig a végeláthatatlan hosszúságú aszfaltos úton.

Mivel Utah, a vörös állam mintegy háromnegyede természetvédelmi terület, nem meglepő, hogy egymást érik a nemzeti és állami parkok. Az utóbbi napokban sokat végig jártam, vagyis jártuk. Mind nagyon szép emlékeket idéz, amiket ideje elfelejteni.

 

 

                                                        1

Hátulról süt a nap és bevilágítja az egész járművet. A régi rozoga műszerfalat, az elavult rádiót, a kezem érintésétől kifoszlott kormánykereket. Az ablakok koszosak a szőnyegek kopottak. Hiába tisztítom már nem lesznek szebbek.

Elég szegényes, de nem baj  legalább az enyém. Olyan, ahogy én szeretem és nekem kényelmes.

Nem érdekel senki véleménye. A sajátom, tehát olyan ahogy én akarom. Ha régi kopott, akkor régi kopott!

Most azért kicsit elsírom magam.

Nem tehetek az egészről semmit. Vagy igen?

Nő vagyok. Én is szeretem a szépet, az előkelőt, a gondtalan életet. Vagyis, hogy szerettem egy kis ideig. De nagyon meg is bántam azt, hogy engedtem a csábításnak!

Már lassan tíz éve vagyok özvegy. Nagyon tiszteltem a férjemet és ő is engem. Egymáshoz valók voltunk. Sokat kirándultunk, strandra jártunk, kertészkedtünk, és neveltük a lányainkat.

Szóval nagyon egyszerűen és boldogan éltünk. Soha nem vágytunk többre, mint ami megadatott. Nem volt hatalmas, milliós házunk és autónk, de szerettük egymást. Amink volt azért keményen meg is dolgoztunk.

Testileg és lelkileg is összeillettünk. Ezért viselt meg annyira a halála.

Baleset érte a munkahelyén.

Az építőiparban dolgozott amióta az eszét tudta. Rakodó gépet vezetett, maltert kevert, betonozott ha kellett.

Akkor is éppen egy oldalsó falat vakolt, amikor a munkatársa véletlenül nekiszorította egy teherautóval a készülő falnak. Azonnal meghalt.

Azt mondták véletlen baleset. Kivizsgálták de nem találtak szabálytalanságot. Hibás volt a járművön a fék, így a baleset elkerülhetetlen volt.

A vezetőt is nagyon megviselte, mert lelkiismeretes, szintén családos ember volt ő is.

Én nem találkoztam vele soha, de gondolom nem szenvedett jobban mint én.

Amikor megmondták sokkot kaptam, zokogtam és nem tudom meddig ültem egyedül az ágyunk szélén.

Majd muszáj volt összeszednem magamat, már a lányok miatt is.

Fel kellett nevelni őket.

Nagyon sokat dolgoztam. Eladó voltam egy kisboltban, majd délután takarítottam az iskolában. Akkor fontos volt  a dupla állás, hogy iskoláztatni tudjam a lányokat.

Nem szenvedhettek hiányt semmiben, azért mert nem volt apjuk.

Mikor jutott volna nekem időm ezek mellett ismerkedni, esetleg randevúzni? Valljuk be őszintén, nem is vágytam rá, és még talán nem is voltam felkészülve egy új kapcsolatra.

 

 

                                                              2

A férjemet már megszoktam, félszavakból is megértettük egymást.

De hogy egy idegen ember? Na nem, még nem.

Pedig nem vagyok ám csúnya. Fiatalabb koromban sok fiú udvarolt, sokan akartak feleségül venni.

Nyúlánk, hosszú barna hajú, barna bőrű és kék szemű, déli típusú szépség ezt mondták rám mindig. De én nem éreztem ennek az előnyét sohasem.

Nem voltam buta, mégis csak egy eladói iskolát végeztem.

Mehettem volna főiskolára vagy egyetemre is, azzal az ésszel és életlátással ami nekem volt. Sajnos nem tartottam magamat elég jónak és okosnak hozzá.

Utána persze  megbántam, de akkor már késő volt. Megismertem és megszerettem a férjemet, majd jöttek egymás után a gyerekek.

Tehát örülhettem annak, hogy amikor az óvodába kerültek visszavettek a boltba dolgozni.

Na meg a baleset után is kaptam szabadságot. Szóval jók és megértőek voltak velem. Nem is tudtam volna elvégezni a munkámat rendesen, annyira ki voltam készülve.

Húsz év egy házasságból igazán sok idő. De lehet még az ötvenet is megértük volna, ha nincs az a szerencsétlenség. Ki tudja?

Csodálkoztam, mert a férjem vállalata is segített anyagilag. Amit havonta utalt, azt én félreraktam a lányok számlájára.

Amikor eljött az idő és belevágtak az életbe, véglegesen nekik adtam. Volt is nagy meglepetés. Nem értették honnan van az a csekély, de számunkra mégis rengeteg pénz.

Tehát teljesen tisztában voltam vele, hogy az élet nekem már nem sok mindent tartogat. Nem lesz szupergyors autóm, és hatalmas nyaralóm sem a tengerparton.

Már a szerelemről és a társról is lemondtam. De nem bántam.

Éltem vidáman és boldogan, úgy ahogy tudtam.

Már majdnem negyvenkilenc éves vagyok, hova ugrálnék?

Ilyenkor már nem igazán szokott gyökerestől megváltozni egy középkorú nő élete.

Borzasztó rosszul gondoltam.

Minden nap dolgoztam, sokszor még hétvégén is.

Nem volt aki otthon várt volna, így jobbnak láttam ha emberek között telik az idő.

Nem nagyon szoktam figyelni a vásárlókra, de ezt a férfit azonnal észrevettem.

Jól szabott öltöny, divatosra vágott haj, hófehér sportautó.

– Na ez igen. Ki lehet ez a fickó? Mert hogy nem helybéli az bizonyos. Nem sok mindent vásárolt, tehát nem is a családnak viszi. - gondoltam magamban.

 

 

                                                       3

 

Másnap ismételten betért a boltba.

Most hófehér tenisz szerelés volt rajta, jófajta sportcipővel és táskával. Csak a ruhái többe kerültek mint az én egész havi fizetésem. Az autóját fehérről feketére váltotta, de ez is ugyanolyan jó márka volt.

A következő napon már figyeltem. Nem is tudom miért érdekelt annyira a dolog.

Lehet azért, ahogy rám nézett. Pontosan a szemembe, és nem máshová. Nem kacsingatott, nem hunyorgatott mint a többi férfi, hanem egyenesen rám volt kíváncsi.

Vagyis akkor még így gondoltam.

Olyan zavarban voltam, hogy elmondani nem lehet. Szinte meg sem tudtam nézni tüzetesen, annyira sokkolt a dolog.

Pedig szerintem nem csúnya ember.

A szeme amivel az enyémet vizslatta szinte csokoládé barnán ragyogott, a haja rövid és a halántékon már szinte teljesen ősz.

Még talán nálam is magasabb, sportos, biztosan a tenisztől. Az ujjain amivel odaérintette a kártyáját a terminálhoz nem láttam gyűrűt. Ha minden igaz, szintén ötven körül járhat.

Fizetés után hirtelen odasúgta.

– Holnap is eljövök.

Én dehogy tudtam megszólalni. Úgy összeszorult a torkom, hogy a levegő is alig fért át rajta, nemhogy egy picike apró hangfoszlány.

Másnap valóban ott volt.

Hatalmas, sötétkék, gyönyörű autóval állt meg a bolt előtt. A kolléganők úgy bámulták majdnem kiesett a szemük.

Bejött és vett egy karton cigarettát.

A másik pénztár előtt senki nem állt, de ő mégis nálam akart fizetni. Amikor ő következett rám nézett, és bár nem kértem bemutatkozott.

– Hanson Monti a teniszklubból. - mondta lezseren.

Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne ebben az álmos és poros kisvárosban.

– Szeretném megtudni, eljönne- e velem vacsorázni? -  kérdezte mély, akcentus nélküli nyugodt hangon.

Úgy meglepődtem azon, hogy egyáltalán megszólított, hogy hangosan mondani nem, csak a fejem ingatásával tudtam jelezni a nemet.

Ő rám mosolygott és ismét odasúgta.

– Akkor majd holnap. -  és szépen komótosan kisétált az üzletből.

Kint egyszerűen beszállt az autójába és elhajtott.

Na ekkor mertem kiengedni a bennem rekedt levegőt.

Akkorát fújtam, hogy hirtelen mindenki rám nézett. Körém sereglettek a kolléganők és nagyon szerették volna tudni azt a pár szót amit váltottunk.

– Amenti, Amenti mit mondott? Mit beszéltetek? -  kérdezték kíváncsian.

Talán most már hangot is sikerült kiadnom magamból.