Jelige: Woland – Hamlet Opheliában járt

Ophelia azért követett el öngyilkosságot, tudniillik fejbekólintotta magát egy mákgubóval, ettől szédülten a patakba esett, majd a meglepődéstől tágra nyílt szájába azon nyomban belefészkelt a vörösbegy, sic!, interszövegiualitásosság, tehát nem a víztől fulladt meg, hanem a begytől,

BEGY

mert Hamlet valójában nő volt, s bár ezzel a ténnyel még csak megbékélt volna, Ophelia, de kövér nő volt, tehát Hamlet kövér gőzölgő nő volt, (S)he is fat and scant of breath, így Ségszpír, mert Aranyt nem idézzük ide, hogy azt ne mondjam: bazmeg Jani a fordításodat, és ez azóta köztudott, közszájon forog, mióta Millais Opheliája életre kelt azzal a céllal, hogy keressen egy férfi Hamletet, lásd (őt, Opheliát) itt: Ophelia, John Everett Millais, 1852-1853, Öl auf Leinwand, 76,2 x 111,8, Tate Britain, vagy éppen máshol, mert ez a festmény az eredetinek csupán faximiléje, az első változatról ugyanis lemászott Ophelia, hogy nevezett férfi Hamlet, illetve felajzottsága elfajzottságának mértékében férfi Hamletek felkutatására induljon, Millais szám szerint kétszer is visszafestette, de reggelre mindig nyitva volt az ablak, az előnap odafestett Ofi meg sehol, hogy Hamletet keressen és találjon, mindazonáltal a három Opheliák abban is megegyeztek, hogy egyikük, Ophélia, a valós életben helyébe lép saját magának, azaz a magamagának modellként szolgáló Elizabeth Elenor Siddalnak, aki miatta, maga miatt a modellkedés ügyén túl sokat feküdt a fürdőkádban, ezért tüdőgyulladást kapott és meghalt, Millais csak a legenda szerint volt oly gavallér, hogy kifizette a lány orvosi kezelésének költségeit, baszott az rá, szóval maradt a három festett Ophélia, melyek közül az elsőt még 1864. február elsején, épp a Német-Dán háború kitörésének a napján egy radikális politikai-ikonoklasztáz tömörülés annak az Ethelbert William Bullingernek a vezetésével, aki nem mellesleg az 1500-as években a svájci képrombolásokat szervező Heinrich Bullingernek volt a közvetlen leszármazottja, egy részleteiben máig felderítetlen akció keretében egy bálban leöntötték hígítóval, s jöttek aztán ott itatóspapírral meg egyéb ötletekkel, de addigra Ophelia már elszivárgott az olajos hajópadló rései között, a tettesek elrohantak, Bullinger pedig Amerikába menekült az ügy elől, ott teologizálta magát, a hajópadlót meg később felszedték, ugyanis számos vendég azon táncolva a nyekergés helyett Ophelia suttogását vélte hallani, de nem is a talpa alól, hanem valahogy egyenesen a fülben, a cimpában lüktetett a rálépéskor, hogy:

Meghaltam, kimúltam én, asszonyom; meghaltam, kimúltam bizony!

Fejtül nekem zöld-hant gyepágy, lábtul egy kő vagyon. Ó, hó!

persze nem így volt, csak szerette volna, ha, ha rendes sírba vesződik bele, nem csak úgy belefolyik egy házszerkezetbe, hajópadló alá, döngölés alá, gerendák örökkön fája-fázata közé színekként szívódni pedig szép dolog, de csak szomorkás halál ez is, bármily fura egy az,

s akkor meghalt a nagymamám, Révész Andrásné, szül. Megyeri Anna, előtte szül. II. Ophelia

1853-1938, 1938-?,

s van aki vágyja a halált, van aki menekül előle, legyen bárki is, vagy bármi, festmény ebben az esetben, II. Ophelia addig könyörgött a mindenható Istenhez, hogy halassza el őtet festett mivoltában és kezdhesse életét újból földi halandóként, ez majd száz év után meghallgatásra talált, s a Jóisten jóságában elfogadta a döntést (mert ő Esti Kornél), legyen akkor metempszükhószisz, legyek bárki, mondta, mert ez így nem megy, nem találhatok festményként Hamletet, milyen Hamlet akar kétdimenziós nőt (férfit?), élére állok és nem is vagyok, és ezerkilencszázharmincnyolcban belevándorolt egy szegény lászlótelepi parasztasszony születő gyermekének még lakatlan mellkasába, meglakta azt, s onnan nem emlékezett semmire a festménylétből, aztán eltelt felette az idő, nagymama lett, az én nagymamám, akinek a hamvait akkor (újabb tempus) szórtam szét Lászlótelepen, rá a szülei sírjára, valami gyémántdara a hamv, amit iparilag belebetonkevernek az életünkbe, hogy kössünk jelenné, amire szómát növesztünk, s jobb esetben lelket, majd egyszer lerohad rólunk, főleg a lélek, az már jóval a halál előtt lerohad,  így változunk vissza valami olyanná, ami már senkinek nem teremtő érték, hiába a család, nem kell a daraöreg, elhatározzuk hát, hogy jó, akkor visszaalakulunk ez gyémántdarává, talánholtanértékké, s szórtam, selymi bugyogás, kopott, koros, leélt gyémánt, darába disznóknak, vagy madarak csipegetik fel, de nem is látszik a gazban, úgy folyt ki a zacskóból mintha az ég szívta volna ki lassan, tömege sem nem, a felét kiszórtam és ugyanolyan nehéz sem volt, az ég lélegezte be, visszalélegezte magába a gyémántdarát, amit adott ezerkilencszázharmincnyolcban II. Opheliának, de a mennyek ettől a nemtömegtől mégis súlyosabbak lettek, minden amit kiszórtam felülről ránk nehezedett, ránéztem anyámra és láttam, a hamvval megtelt, elnehezedett égbolt mint nyomta a fejét, mély ráncokat bugyogtatott az arcára, az a gyémántos nehézég, a mamaég, s a nehéztelen dara  elterült ott a síron, a szülei sírján, amit alig találtunk meg, majd hallottam, ahogy mondja a cimpámban a nagymamám, hogy:

Meghaltam, kimúltam én, kisfiom; meghaltam, kimúltam bizony!
Fejtül nekem zöld-hant gyepágy, lábtul egy kő vagyon. Ó, hó!,

majd hallottam, ahogy mondja az anyám, hogy:

én ebben sosem hittem, kisfiam. Mert tudtam kezdettől fogva, hogy nincs. Nem. Is. Van. Csak a szív. De a szívnek meg könnyű az élet: az csak ver, amíg csak tud.

ezt nem mehet így tovább, ez istenkáromlás.

MÁSODIK SÍRÁSÓ: de nem ám!

EP: vonulj kolostorba, Ophelia

OPHELIA: de hol a picsába volna itt kolostor?

EP: Pármában, vaze.

A szöveg az alábbi szerzők műveinek töredékeit tartalmazza: Karl Ove Knausgard, William Shakespeare, Esterházy Péter.