Jelige: Korinthus – K.

K.

-nak igaza volt, amikor arról beszélt, hogy valójában nem Isten hagyja el az embert, hanem az ember Istent, de erről már réges-régen másképp gondolkodott, rég megszűnt az a rajongó, puritán, tiszta világ benne, időtlen ideje felégette azt a hidat, szóval az ember még ezt a terhet is vegye magára, hogy ő a felelős mindenért, hát persze, ennyi minden mellett, hogy arcul vágta Istent, bedobta a sarokba szitkozódva, tehát magára vessen minden rongy percért amivel az élet felzaklatta, tűrjön, mert lesújtott az Örökkévaló, és ott állt magára hagyottan, egy út kezdetén, vagy végén, ez mind nem is számít, nem lényeges, hisz az élet mégiscsak azért jó, mert vannak benne szép percek is, és mondom, hiába beszéltek neki annyit arról, hogy tanuljon meg szeretni, ne döfj fel mindenkit, mint egy bika, mert erre képtelen volt, hisz gyerekkorában az apja egyszer egy cseréppel fejbe vágta, az anyja meg ráüvöltött, amikor szeretkezés közben zavarta meg őket azzal, hogy lemehet - e a patakhoz, igen, rendesen ráüvöltött, pedig hát honnan tudta volna, hogy mi történik odabent, ő meg csak bámulta az apját, aki gyorsan maga elé kapott egy lepedőt, hát neki már magyarázhatnak és mesélhetnek bármit, mert minden szülő hazudik, vagy úgy, hogy gyermekeit csapja be, vagy önmagát, kegyes hazugságok fojtogatnak, és azt hiszem, csak a macskáját szerette igazán, azt a nyávogó szőrcsomót, tűhegyes karmú cirmost, mert olyan kedvesen dorombolt az ölében és nyalta a csuklóját esténként, aztán sírva fakadt, amikor vacsora közben ez a sovány macska az asztal lábához ült, és könyörgött valami maradékért, mert ennyivel is beérte volna, ő meg odadobott egy darab szalámit, mire az apja ismét megcsapta, ezúttal egy törülközővel, a nyakát, és mivel a törülköző nedves volt, hát csípett is az ütés rendesen, de jobban csípte a lelkét a gonosz világ, hiszen még a kutyáknak is jut valami a morzsákból, a terített asztalról, ezt valamikor még a Bibliában olvasta

aztán ott állt egy völgy szélén, ránézett a házra, megfordult és átölelte azt az embert, akinél szebben még senki sem nézett rá, arcát tenyerébe vette, ajkaik összeértek, és ölelkeztek hosszasan, mint két kopasz fa, ebben a hűvösödő, ködfojtott, alamuszi koraesten, és ahogy így elnéztem őt, míg mesélt, jutott eszembe, hogy ó, szegény, szegény, áldott K.

megébredtem, nem tudom hány óra lehetett, a szoba besötétítve, felkeltem, borzosan, meleg testtel a konyhába indultam, karikás szemeim fáradtnak tűntek, arcom gyűrött, mint a frissen sajtolt must a jó borhoz, álltam a fürdőben a tükör előtt, a gyermekek az ujjaikkal kacskaringós dombokat, emberarcokat, fákat rajzoltak a tükörre, a vonalak vastagságából ítélve még azt is biztosan tudtam, hogy melyik vonalat melyik gyermek húzta, a vékonyabb vonal a kislányé, a vastagabb a kisfiúé, odahúztam én is egy vastag, álmos vonalat, majd mellé egy vékonyabbat, a szerelem vonalát, ez vékonyka és törékeny volt, szaggatott, valahogy így sikerült, és nem tudtam eldönteni, hogy lelkemnek melyik volt a kedvesebb, a kisfiúé, aki egy vonatot és kéményeket rajzolt, vagy a kislányé, aki virágokat, fákat, és volt ott egy róka is, amit talán K. rajzolt oda a gyermekek rajzai mellé, és így az én rajzom kissé idegenül hatott, olyan voltam a tükörben, mint a termesztett növény a mezei virágok között, arcomon már a friss hajtás hullatta elsárgult leveleit, vonalaim erőtlenek, kanyargósak, lefele hajlók voltak

a ház mögötti domboldal nem volt nagyon meredek, de nem is túlságosan lankás, a domb taraját sűrű fenyőerdő borította, aminek sokszor nem örültek a házban lévők, vagyis mi, mert a friss fenyőillat elvette, megszűrte a hegyek semmihez sem hasonlítható zúzmarás illatát, így sokszor nem sikerült megérezni a havazás hírnökét, a fagyos szelet, a szél sodorta, elkószált hópelyheket, de most egy juhnyáj hullámzik végig a domboldalon, és ahogy lassan közeledtek a házhoz a két juhász befogta a kutyákat, nehogy a gyermekekre támadjanak, füttyentettek, és többet nem mozdultak, unottan a fűbe feküdtek, a pásztorok ketten voltak, egyik fiatalabb, az mindig megcsodálta K.-t, aki nagyon szép volt és kívánatos, csak nézte és le nem vette a szemét róla, de valahogy nem volt bántó mégsem, míg az idősebb a gyermekekhez is odaszólt, megmutatta a botját, a kulacsát, és közben velem is váltott néha pár jelentéktelen mondatot

– Pár nap és havazni fog... - mondta egykedvűen

– Vajon?

– Már ott bujkál a hegyek mögött... - mosolygott és tovább ereszkedtek a folyóhoz

a hegyek felől megerősödött a szél, magunkra kaptuk ruháinkat, vizet ittunk, mikor K. a fülembe súgta, hogy induljunk, hagyjuk a gyermekeket előre menni, hiszen nappal nincs baj, jó messzire ellátunk, vagy nyargaljunk mi is velük, összegombolta rajtam a kabátot, feltűnt neki is, hogy mennyire fázom, és elindultunk egy megnyugtató, végtelen élet felé, a hegyek már fölöttünk tornyosultak, de nem volt más út lefelé, egyszerre nyirkos lett a levegő, a kiálló sziklapadkákról csöpögött a víz, a sziklába kapaszkodó fenyők szinte lehajoltak a keskeny útra, mert az eső kimosta a gyökereket, és folyamatosan fölfelé kellett néznünk, mert előfordulhatott, hogy szikladarabok zuhannak az ösvényre, és onnantól arrafelé nagyon lejtőssé vált az út, minél  mélyebbre haladtunk a hegyek annál dermesztőbben hajoltak fölénk, mint valami óriási ördögök, a nap fényét is eltakarták, levegőtlen szurdokvölggyé szorult körülöttünk a világ

távolról patakcsobogás hallatszott, és ez egy ideje egyre erősödött, érezni lehetett már a friss víz illatát, amikor az út élesen balra kanyarodott, majd egy kőhíd után elkezdett  emelkedni, könnyed kaptató után kiegyenesedett, tovább nyújtózkodott a fenyvesek között, hátunk mögött hagyva a sziklákat, innentől könnyebbé vált a menetelés is, főleg, hogy a távolban egy tisztás terült el, ott már megritkultak a fák, amikor jobbról, a páfrányokkal sűrűn benőtt mohás fák mögül valami megmozdult, mintha egy nagyobb testű állat kereste volna az utat lefelé, mire mi megálltunk és mereven néztünk abba az irányba, mikor kissé lejjebb, tőlünk távolabb egy lovast pillantottunk meg, de csak hátulról, hosszú, bő, barna esőköpeny volt rajta, térden jóval feljebb érő csizma a lábán, kalap a fején, lova lesoványodva, a nedves avarban oly csendben, óvatosan lépdelt, mint a sziklaperemeken a zergék, és talán lovasát féltette, vagy a kimerültségtől nem tudott gyorsabban haladni, de az jól látszott, hogy szinte minden lépése fájt, úgy torzult el a pofája, mint amikor az ember véresre töri a lábát a cipőben, a lovas hátranézett, anélkül, hogy a lovát megállította volna, sötét, vékony sál takarta az arcát, a fején a kalapja alatt még az esőköpenyének a kapucnija miatt is kevesebbet lehetett látni az arcából, a tekintete szúrós, vagy inkább riadt volt, szeméből hiányzott a fény, testtartása fegyelmezett, merev, és egyértelmű, hogy nem akart megállni, de talán még kíváncsi sem volt ránk, csak mint valami élőlényeket nézett meg minket, a kószáló, élelmet kereső vadak nézik meg így egymást, majd gyorsan tovatűnnek a sűrűben, és mire a fejét visszafordította, lova már befordult egy lejtős részre, így pár pillanat alatt el is tűntek, mintha ott sem lettek volna, pedig igen, bár mi sem hittük el, hiszen ezen a vidéken, a pásztorokon kívül, szinte senki nem jár soha, de mégis ott voltak, láttuk a lovast a lován, és hirtelen a valamelyik télen, a hó rengetegbe veszett lovas jutott eszembe, aki megfagyott, vagy eltűnt, és a pásztorok elmondása szerint csak tavasszal került elő, ők hantolták el azt az embert, és ez a lovas is most inkább halott volt, mint élő, egy pillanat alatt síri csend lett, a levegőben dögszag terjengett, köd szivárgott a fák közé, ezen a vidéken hamar sötétbe borul az élet

dél lett, melegen sütött már a nap, apró izzadságcseppek gyöngyöztek a kicsik homlokán, felhőtlenné vált az égbolt, bár reggel, még olybá tűnt, hogy zord, nyirkos idő lesz, átázik a cipőnk a zúzmarás fűben, és nem lesz tenyérnyi száraz hely, ahová lehajthatnánk a fejünket, ha elfáradunk, de nem, mintha kora tavasszal vágtunk volna neki az útnak és nem a kitartó őszben annyira szellős, langyosan simogató lett a szél, tudtam, hogy még sokat kell menetelnünk, lejutnunk egy völgybe valahol a hegyek széle mentén, pontosan nem emlékeztem már, csak abban voltam biztos, hogy valami elvezet oda, minden szakasz után valami újra útba irányít,  ahogy eddig a gerinc, a havas illat, a távoli erdő, de legfőképpen a gyermekek önfeledt kacaja, szerelmes-mesés gyermekkoruk öröme, és először tűnt fel, hogy az egész eddigi úton egyetlen madarat sem láttunk a fejünk fölötti örök kékségben, némán kietlen  és végtelen volt az égbolt

kiértünk a tisztásra, fejemben még a lovas járt, K. mintha nem is látta volna, körülnézett, egyetlen ösvény vezetett tovább, a gyermekek most újra kacagásba fogtak, az állukig nőttek itt fent a fűszálak, K. előrement, én lemaradtam, kihalásztam őket a sűrű fűből, de ők nem nyugodtak, tovább nyúzták egymást, lihegtek, kikezdte őket is az út, a köd hirtelen felkapaszkodott ide, hideg, parányi pelyhek kezdtek el szállingózni az égből, lehűlt a levegő, a nap betakarta magát, lenyugvóban járt, vagy csak a hideg elől menekült, nem tudom, jól eltávolodtunk otthonunktól, itt mindennek más volt a szaga, a gyermekeket magukra hagytam, elindultam K. után, aki már távol járt, de most mintha megtorpant volna, és maga elé nézett, beértem, hozzáléptem, idegesen kapkodta a levegőt, a gyermekek távoli, halk nevetése szólt az égből, amikor rám nézett, arcán derű, de tekintetében riadt önmagamat véltem felfedezni

majd esni kezdett, furcsa volt, hogy hószállingózásnak indult, aztán mégis eső lett belőle, nem gyors, nem tartós, olyan unalmas eső, az ég sem tudta már mivé legyen kínjában, a derűs, kék égbolt már a múlté, ránk szakadt a nyomasztó, nyirkos, hűvös ősz, a gyermekek utolértek, csupa víz volt mindegyik, sárosak, a víg kedélyük is alábbhagyott, kimerültek, alig vonszolták magukat utánunk, arcukon mégis azzal a meleg megnyugvással, hogy tulajdonképpen fogalmunk nincs, hogy merre tartunk.