Ugrás a tartalomra

 

Jelige: leadási határidő – Részlet

Halálom beálltának ötödik hónapja és egy napja.

 

Szép májusi reggelen volt, el is mondom, milyen: a szökökút körül igen meleg és nedves volt a levegő, különféle rovarok zsongták körbe a vizet.

 

---

 

Sétáltunk, barna ruhában mindketten. Zsákvászonszerű ing volt rajtam.

Habókosan kóvályogtunk az egyenes úton, közben fejünket forgatva, el-elmélázva, széles mozdulatokkal gesztikulálva beszélgettünk. Kedélyes, meleg, omlós hanglejtéssel, pont amilyen nap volt. Amilyen nap van ma.

 

Elfelejtettem egy csomó mindent elmondani, de hát ilyenkor csak olvad az ember, bele a szúrós kóróba a mezőn, be a macskakövek közé, a kikopott cement helyére. Be a csatornákba, a résekbe, kulcslyukakba és fejekbe. Emlékekbe.

Hogyan is lehetne megkülönböztetni, különválasztani a saját emlékeimet, a felidézendőket, meg a mondandók, teendők pecsétszerű lenyomatát az agyban?
 

Ott mentünk, lágyan ingadozva, mint két húsos szárú virág, vagy hattyúnyak. Az idő relatív fogalommá vált – ezt úgy mondom, mintha egyébként nem az lett volna, de talán még inkább az lett. Azzá tette a meleg - mint az autók gumiját, az izzadtságcseppjeinket, az időt is megnyújtotta.

És a beszlélgetésünket.

Harmonikus léptekkel tartottunk a semmibe. A vörösen, narancssárgán, fehéren izzó táj nem tűrt meg más színt árnyalatai közt, még a világoskék ég sem tudott beférkőzni a konok fák, bokrok, és felperzselt tarló közé.

Szerepcsere volt; mintha az ég lett volna ártatlan, gyönge és szemérmes és a föld, a végletekig izzított, tajtékzó, gőzölgő föld vette volna át az irányítást.

 

---

 

Megtehette volna, hogy elmegy, belelép a város kátrányába és ottragad. Ő velem maradt mégis.

Fejdöfésként ért, mikor elmondta. El kell utaznia. Olyan természetességgel mondta, mintha csak fagylaltot kért volna. Mintha fagylaltot kért volna egy félig feldolgozott, cselédruhába öltözött disznótól például. A helyzeteknek - amikbe kényszerített – abszurditása nem ismert határt.

Fel-fellángolt még bennem a kételkedés, a gyanakvás, de aztán elengedtem. Elengedtem őt is, a kezét is. Bájosan visszamosolygott még, aztán eltűnt.

 

--

 

Fodros ruháját cibálta az Ég: felhői egyre habosabbak és egyre sötétebbek lettek. Én csak álltam ott, nem volt kedvem már sétálni. A horizont szinte eltűnt, de a fák azért még ottmaradtak – csak, hogy legyen aki kérdőn néz rám. Fejletlen, de már elszikkadt növények, mint sorvadt magzatok jelezték az út végét. Befejezetlen maradtam ma – gondoltam. Nem mintha eddig nem lettem volna. Gondoltam.

Felsöpört a szél már, kezdett takarítani. Mindenféle apró állatok tűntek el rejtekükben. Belecsobbantak a bozótba parányi dalos madarak, akik az előbb még gumiszerű díszletként himbálóztak az ágakon.

 

--

 

Új voltam én is, de azért már egy kicsit sikerült betekintenem a kirakatok, polcok, fülek gondolatok mögé. Berendezéssé válni. Két lábon billegő komód, vagy ilyesmi. Ezt tudtam volna elképzelni magamról.

Bele-belekontárkodtam a viszonyokba. Egyszerű megfigyelés, csekély manipulációval ötvözve. Csak amennyi szükséges.

Egészen stratégának éreztem magam az ilyen akciókon és a hadtestem volt a kellően mozgatható szemöldököm, a hümmögő helyeslésem így mint: "hmmm", a bólogatásom és a joviális mosolyom.
Megkedveltek – ez számomra volt a legmeglepőbb.

 

– Héj!

– Szevasz!

– Jaj de jó, hogy látlak, kérdezni akartam valamit.

– Mondd csak, mondd csak. - lefelé néztem, de azért egy picit érdekelt is.

– Megkérdeztem, hogy mi lesz a ma estével. Azt mondta: nem.

– Nem? Nemet mondott? - aztán észrevettem magam, és fesztelenné váltam megint.

– ..áh hagyjad. Tökmindegy. Most menjünk inkább enni. - mondtam.


Az érdeklődésemet kifejezendő, kérdéseket tettem fel időnként, ismeretleneknek, és ráhibáztam többnyire:

– Te mondd, melyiket választottad végül?

– Áh, jobb, ha hagyjuk az egészet. Elúszott az összes pénzem.


Átkaroltam. Sokkal alacsonyabb volt nálam, kicsit berogyasztottam, ha láttam rajta a feszültséget: hogy valamennyivel kellemesebben érezze magát.

Mentünk, mint két ivócimbora egy régi Hohlwein-plakáton.

– Hát figyelj legalább a cipőd megvan még – nevettünk.

Ránéztünk a kissé rongyos, viseltes, de még jó szolgálatra kész cipőinkre, megint összenéztünk és nevettünk egyet.

 

– Akkor holnap.

– Holnap. Azért este még kereslek, mi újság. Hogy sikerült-e.

– Jó jó, na most már tényleg mennem kell. Adsz tüzet?

A fémfogas kerék és kovakő csattant egyet, majd gyorsan elszeleltünk, mintha csak tapsra vártunk volna.

Csóváltam a fejem hazafelé, csoszogtam az úton sietősen.

A keskeny utcák és nedves falak már ismerősek voltak, barátok voltak. Az egész negyed egy kedves csendes hellyé vált az emlékeimben.
Egy ideig.


--


Az az érzésem támadt, itt már nem túl sokat tehetek, így elrohantam egy mellékutcába. Zavartan néztem körbe, senki sem látott meg?
Izzadtam tapadtam a téglás, olajfestékkel burkolt falhoz. A házak közt átsejlő tengerpart beleszivárgott emlékeim közé. Összekeveredett velük. Igaz-e egyáltalán? - tűnődtem.

Tovább szaladtam, összekuszálódott végtagjaimnál csak gondolataim voltak kuszábbak. Iránythatatlanná vált testemet vitte a lendület előre. Csillogó, reszkető szemgolyóim szaggatott mozdulatokkal pásztázták a már-már egybefolyó csíkokat, foltokat; a falakat körülöttem.
Parázna késztetéseim mélyen eltemedve szunnyadtak, míg így szaladtam. Végül elnyűtten megpihentem egy kerítésnek támaszkodva. Csüggedtségemből föleszmélve újra elkezdtem lélegezni. A kerítésen átszivárgó fénynyalábok réseket vágtak belém. Felszeletelték elgyöngült, reszkető testemet. A puha gyomnövényre taposó lábam kezdte visszanyerni eszméletét, és én a kontrollt felette.

Még két házra voltam onnan, ahová igyekeztem. El kell kerülnöm minden feltűnést és veszélyt. Felderítőútrra jöttem, de azért egy kávé rám férne. Meg egy mosdás.

 

Megláttam a házszámot, ez az. Megtapintottam ujjaimmal a plasztikus, hagyományosan kézzel festett táblát. Száztizenkettő.

Egy darabig pásztáztam a feliratot, mintha egy nagy régi kódex ezernyi betűjét fürkészném, ami teljesen más nyelven íródott. Más nyelven mint én.

Fókuszáltam a gondolataimat és ezúttal a kaput simítottam végig a kezemmel. Nagy, vaskos, kissé szálkás, repedt, vastag fából készült régies kapu volt. Kopott, alig mozdítható kilincsét lenyomtam, remélve, hogy bejuthatok rajta. Egy kis nehezkedés után szinte beestem a folyosóra – a belépést már valaki megkönnyítette korábban. A lakók minden bizonnyal nem, de én köszönettel tartozom neki kedves közbenjárásáért.
A sötét, nedves, kemény, hideg hangulatú folyosóról már látszott a belső udvar. Földje töredezett betonnal volt bortítva. Egy-egy növény edényekben, elhagyatottan csimpaszkodott felfelé, a fény igérete tartotta őket életben. Egyelőre csak hitükbe kapaszkodhattak meg abba a néhány hanyagul elhelyezett lécbe, amit valaki melléjük döfött valamikor. Mintha ezer éve itt lennének. Megfáradtak, sárgultak voltak és ritkás levélzetük lemondóan vette körbe az üres tér csendjét. Szervusztok – köszöntem nekik, és ők is megemelték kalapjukat. Igen jól neveltek voltak.

 

A növényeket és az udvart megvizsgálva a lépcső felé vettem az irányt. Sosem értettem ezt a lépcsókorlátos dolgot. Belekapaszkodtam de aztán megint teljesen funkcióját vesztettnek tűnt így el is engedtem hamar. A síkosra koptatott, széles kőlépcsőkön csoszogva felfelé különféle szagok árasztották el a keskeny sávot, amiben közlekedtem. Ételszagok keveredtek porral penésszel és egy kis harmadikemelet-szaggal. Mert a harmadik emeletnek mindig más szaga van, érdemes megfigyelni.

 

Felülemelkedve a harmadik emelet szagán és egyéb attribútumain, elindultam a gangon jobbra.

 

 

Rozsdás, épp csak jelképesen rögzített korlátja egyfajta képzőművészeti alkotásként szolgált csupán. Azért meg-meg fogtam, sokkal érdekesebb és érdesebb is volt mint a lépcsőkorlát. Szerettem, ahogy a rozsdamart lemezkék dörzsölték a tenyeremet és bele-beleakadtak, véletlenszerű pontokon. Az ezáltal okozott meglepetés élménye és a tapintás öröme egészen kinyitották elmémet.

 

Huszonhatos ajtó.

 

--

 

Belépve fáradt, füstös levegő, és fotók előhívásához szükséges sötétkamra titokzatos fényeihez hasonló világítás fogadott.

Szinte zsibbasztó volt a sötét és a csend, a vér leszállt a fejemből, bizányára felfehér lehettem. Kezem reszketett, holott erős, kiegyensúlyozott személyiség hírében álltam.

 

Sonkák lógtak a plafonról, füstölt sonkák. Mindegyik úgy nézett ki, mint egy valódi állat valódi combja. Csak semmi kamu. Megborzongtam.

Legalább hat füstölt sonkán kellett áthaladnom, termetem miatt félrehajtva őket, mint a függönyt, vagy lampionokat. Elképesztően fülledt volt a levegő, a szívem egyre hevesebben vert. Nem akarok elájulni. Mégis micsoda dolog lenne az?

És elég hülyén is mutatnék ebben az enteriőrben – fekve.

 

Köszörültem a torkomat és próbáltam nem megfulladni.

– Khm-khm.
– Tessék, kérem?

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.