Ugrás a tartalomra

 

Az angyal mint önarckép, mint bűnmegvalló gesztus

Aknay János angyalos képeit nézegetvén elsőbben sosem az itáliai klasszikusok, a szentendrei álmodók (Vajda Lajos, Korniss Dezső, Deim Pál) és a csodálatos Rubljov jut az eszembe, jóllehet a motívumközösség és az egyetemes jelhasználat a Biblián keresztül erős kapocs, hanem az égi koronát töviskoszorúként viselő Dosztojevszkij, és a szenvedésben méltó társa, Pilinszky János. A két világirodalmi hírességű író.

Furcsán hangozhat a megállapítás, hiszen úgy tűnik, mintha az elődkeresés közben a képzőművészet klasszikusai – és még ezer angyalos festőt nem is említettem – ki lennének vonva (ami lehetetlen) a szakrálissal érintkező körök – kell-e hozzájuk égi létra? – jelképiségében ugyan bugyogó, ám sodró erejű csatornáiból. Amelyeknek lüktető forrását évezredek óta a Szentírás adja.

Ha a karakteres, nem akármilyen kisugárzású festőművész életművét vizsgáljuk, először miért nem a technikai bravúr, a motívumgazdagság, az invenciózus építkezés stb. kerül vizsgálódásunk fókuszába? A szigorúan szerkesztett konstruktív képmező áradása mint látvány, a stációk szellemjáratait a szép igézetében megmozgató, dinamikailag mérhető komolyság.

 Azért, mert a létösszegző igazság az alapja mindennek.

 A szentendrei lét átszellemítésének (cselekvő erkölcs) azon csodája, amely akarva-akaratlan Nagybányából – Barcsay lévén az összekötő szál – kis honi barbizont varázsolt. A szociográfiailag pontos tényen (a kétkedő szellem sose zárattassék ki), lehet vitatkozni, de a Régi Művésztelep alapozása tagadhatatlan. Hogy belejátszott a fiatal piktor emberré alakulásába, fejlődésébe, ahhoz kétség nem fér.

De mi köze van ennek az életműben nagyon is meghatározó szerepet játszó, angyalokkal viaskodó, önmagát angyalnak (festőangyalnak) ábrázoló, képzelő-vallomásos vonulathoz? A tartás fegyelméhez, titkainak ecsettel, krétával, szitával stb. való kivallásához? Aknay, miként mondotta volt, evvel a motívummal (jelképerejű tágítással) a Mindenséget akarta megragadni. „Az angyal olyan átlényegült gyermek és olyan szellem, amely őriz, véd, figyel. Ahol az angyal megjelenik, nagyobb baj nem lehet. Része az életemnek, de része a mindenségnek is.”

Hogy lírai lény közölte velünk szíve jóságát, az tagadhatatlan. Noha benne van a hit ereje, mégsem kimondottan vallásos alkotó megnyilatkozása. Megnevezetlenül is akarva-akaratlan tartalmazza – a gyerekkori 1956-os ceruzarajzoktól és a Vajda Lajos Stúdió avantgárd gesztusaitól kezdve a családi tragédiáig (kislánya halála) és az Erdély melletti kiállásig – mindazt, ami az alkotót olykor a valós életet is tükröző szakrális körök felé röpítette. Idetartozik a megfeszíttetésből való talpra állás józan öröme is.

aknay-tothmenyhert

Hommage a Tóth Menyhért

Viszont alkotáslélektani rejtély, hogy munka közben mi kerül a papírra, a lemezre, a vászonra. Önarckép formálódik-e a gondolkodó ecset által – a „Festőangyal” arzenál nem egy képében, talán ideértve a Hommage a Tóth Menyhért (2003, akril, merített papír, 80x60 cm) című portrét is, a megbillent, bűnmegvalló fej gesztusa nemegyszer személyes jegyeket ugyancsak hordoz –, vagy a mérhetetlen fájdalom mélységét átélt szenvedéssel átörökítő confiteor (Holdleány – 1986, akril, vászon, 177x110 cm).

Avval, hogy kimondatott a benső zug mindent erősítő titka – „része az életemnek” (mármint az angyal) –, az ikonográfiai meghatározókon túl, amelyről Nagy Márta szenzációs elemzéssora mindenre kitekintően regél (Aknay és az ikon), előttünk a személyiség azon lényegjegyei is, amelyek „történelmi és kultúrtörténeti háttérrel”,  bizonyos magatartásforma igézetében az érző s gondolkodó szellem emberi tulajdonságait mutatják.

Tehát ezek az angyalok, némelykor szárnyuktól megfosztottan, lényükben, mozgásformájukban stilizálva, invenciózus arckettőzéssel stb. már nem égi lakók, bár a bibliai terrénum s az azon való ügyködés letagadhatatlan, hanem az archaikus sugallat ellenére modern korunk jelképei. Érthető-e a bűnmegvalló gesztus mint személyes ítélkezés, ha valamely Festőangyal kissé megdöntött – óhatatlanul valaminő irgalomért esedező – feje által a golgotai szenvedésre kárhoztatott író, Radnóti Miklós vagy az ugyancsak poklok poklát megjáró festőművész, Vajda Lajos sorsát véljük fölfedezni? (Mindketten, más-más módon, sokat foglalkoztak az angyalokkal.)

Bizony érthető.

Szinte lényegtelen, hogy a megigazulás szellemében fokról fokra növekvő Jóság a személyes tragédia kapcsán teljesedett-e ki, vagy társadalmi, történelmi – pontosabban a közösség kataklizmáit tükröző – események révén (romániai falurombolás, bős–nagymarosi vízlépcső stb.), a borzalmak elleni protestálásként mélyült-e el, megrázva testet-lelket, az eredmény a döntő. Az angyalhoz mint fókuszhoz való ösztönszerű igazodás – az ecset általi zsolozsmában való megtisztulás – ténye.

Hogy a (kissé leegyszerűsítve) keresztény gondolkodás hatással volt-e, hatással van-e – annak ellenére, hogy Szentendrének önálló mitológiája van – az életmű kompozíciós gazdagságára, szakrális vagy ahhoz közeli motívumainak a bőségére, a konstruktivitás keretében megjelenő figurális és absztrakt világ időntúliságára, illetve a mához való invenciózus kötődésére, egyértelműen igennel felelhetünk.

Külön tanulmányt igényelne az űrbázis közeli háttérrel ábrázolt modern angyalok, a konstruktív eredetű léglökéses szárnyak térmegosztó dinamikája, a nyíló-csukódó űrlények szárnyalása. Ám az ilyen jellegű kompozíciók között is nagy különbségek vannak, hiszen az 1996-os, egy kissé pop artos Utazó angyal (akril, vászon, 100x80 cm) vagy az éjszaka borzalmait is magában hordozó az A Hírnök (2001 – akril, vászon, 32x52,5 cm) más képi invenciót sugall, mint az A hegyen táncoló angyal (1997 – akril, vászon, fa, 20x14,5 cm); a két 2002-ben készült Angyalkapuról nem is beszélve (mindkettő akril, vászon, 130x300 cm; illetve 14x30 cm).

angyalkapu

Angyalkapu

Ez utóbbiakról, az „apáról” és a „fiáról” azért is érdemes szót ejteni, mert rajtuk – és még hány nem említett grafikán és festményen – az életmű egyik lényeges eleme, a magyar ősiséghez való vonzódás (lásd a rovásírás betűit itt épp angyalszárnyakká kiterjesztő motivikus izgalmat) ugyancsak megtapasztalható. A figurális angyalokkal (főképp az „arcképekkel”) szemben – Aknay angyalai jobbára kellemmel dúsult szépségek – viszont ott találjuk nemegyszer (ennek tipikus példája az Éjszakai angyal – 1998, akril, papír, 75x75 cm) a borúlátás szaggatottan drámai képét is.

A festmények közötti bolyongásnak külön izgalmat ad, hogy a főképpen a figurális műveken látható égi toposzok más kompozíciós rendben miként válnak városépítészeti elemekké, csak a Duna-parti kisvárosra jellemző lejtőkké, boltívekké, ablakokká. A Krisztus létével azonosítható Kapu, amelynek a térfoglaló dinamizmusában ott a couleur locale vallomásos otthonság-tudata, a szinte vérré vált szentendreiség, megannyi festményen szerepel. Egyetlen egyet hadd említsek, hiszen a 2003-as Angyalkapu (akril, vászon, 30x40 cm) eme szemérmes mitológiai szárnyalásnak egyértelműen a summája. A csónak-angyal (absztrakció mint létigazolást jelentő szimbólum) avval, hogy be akar szállni azon a bizonyos nyíláson – hát elorozható-e a biblikus klasszikum? –, a szerencsés-szerencsétlen névadás birtoklója lesz, kettévágva a Nappal narancsát az Éjszaka irdatlan feketéjétől.

Íme, a konstruktív szerkezetű „tájkép” mint mitológiába vont, egyszerre személyes és egyszerre általános jellegű, filozofikus bölcselemmel megfestett példatár!

Az életmű szociografikus mozzanatait vizsgálván ezért is nevezhetők Aknay János angyalai – főképpen a Festőangyalok – (egy kis megszorítással) önarcképeknek. Bűnmegvalló gesztusuk csak igazabb lesz – a festőecset zsolozsmájával.

 

                                                                   

 

 

     

     

 

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.