Ugrás a tartalomra

 

Hinta

Reggel mindig a diófa alatti hintában kávézom, néha télen is. Szeretem azt a hintát, örülök, hogy akkor megvettük, most eszembe sem jutna. A diófa levelei sugdolózva játszanak a széllel, és én minden bölcsességüket hallgatom.

Azon a napon is, amelyen megismertelek, reggel a hintában kávéztam. Tejjel, sok cukorral, mintha nem is kávé volna, gyerekkávé, mondtad később. Néztem a földet, szép zsíros, könnyen ásható. Letettem a bögrémet a hintára. Az alján maradt kávé kiömlött, foltot hagyott. A hintához közeli sufniból egy ásót vettem elő – minden úgy maradt, ahogyan a férjem hagyta, kerti szerszámok, balta, kalapács, egy dobozban szögek… Ásni kezdtem. Nem sokat, de örömmel ástam, előbb csak úgy, mint aki kertet akar, aztán rájöttem, hogy gödröt szeretnék, szép, nagy gödröt.

Amikor a férjem és a lányom autóbalesetben meghalt, az egész udvart magas betonfallal vettem körül, a leskelődő szomszédok elől rejtőztem. A kíváncsi tekintetek többé nem sütötték a bőrömet. Az özvegy, akinek senkije nem maradt – csak így hívtak. Eleinte még köszöntem nekik, aztán már azt sem. Mindennap ásót ragadtam – amikor úgy éreztem, hogy már eleget ástam, abbahagytam. Egyik nap ásás után lezuhanyoztam, elmentem fodrászhoz, manikűröshöz, végül egy galériában kötöttem ki. Már nem emlékszem, kinek a képei lógtak a falon. Bort szürcsölgetve ismertelek meg. Semmi különös nem volt benned, a tekintetünk sokszor találkozott, úgy néztük egymást, mint a vadász a vadat. Arra egyikőnk sem gondolt, hogy mindketten vadászunk. A nap további részét együtt töltöttük. Kedves voltál, gondoskodó, és mindketten alig vártuk, hogy ágyba vigyük a másikat. Nem egyeztünk meg semmiben, csak telefonszámot cseréltünk. Hazamentem, meztelenül feküdtem a fűben, és végre szabadnak éreztem magam. Nem nyomasztott sem gyász, sem emlék. Úgy gondoltam, végre túljutottam mindenen. Másnap nem kerestél, de nem is hiányzott. Az előző napi szex épp elég volt ahhoz, hogy jól érezzem magam másnap is. Lendülettel raktam helyére a szobámban felhalmozódott limlomot, kitisztítottam a fotelből a kétéves borfoltot, úgy éreztem, újra élek.

Egy hétig tartott. Amikor épp kezdtem újra magamba zuhanni, felhívtál. Találkozót beszéltünk meg. Rutinos voltál, kimért, jól szervezted a randevút, vigyáztál, hogy az illatom ne maradjon a ruhádon, nehogy a mindig konyhaszagú feleséged megsejtsen valamit. Az is lehet, hogy nem volt konyhaszaga, csak azért mondtad, mert untad. Néha kell a változatosság. Újra nem maradtunk semmiben, jó volt így, nagyon élveztem, hogy valakinek a szeretője vagyok. Azelőtt soha nem gondoltam, hogy ez ilyen jó is lehet. Feleségként mélyen elítéltem azokat a lotyókat, akik nős pasikkal kezdenek ki, tönkretesznek családokat, visszataszítónak tűnt más férjével ágyba bújni. Ahhoz képest most én lettem valaki lotyója, vigyorogtam magamban, mikor erre gondoltam. Minden kedvességedet nekem hoztad, virággal és ajándékokkal halmoztál el. Az együtt töltött időt jól osztottuk be, táncoltunk, beszélgettünk, szerelmeskedtünk a szállodai szoba minden sarkában. Izgalmasabb életet éltem, mint valaha. Újra köszöntem a szomszédoknak, persze beszédbe nem elegyedtem velük, de már nem súgtak össze a hátam mögött, legalábbis nem sajnálkozva. Sosem töltöttünk együtt éjszakát, pedig sokszor kértél, három hónappal később már válni akartál, jólesett, de persze mondtam, hogy verd ki a fejedből, hiszen alig ismersz. Szerettél. Úgy szerettél, olyan tisztán, ahogyan csak az első szerelmét szereti az ember. Nem voltunk ismerősök a fészbukon, a telefonodban Béla néven szerepeltem a névjegyzékben, soha nem váltottunk email-t, csak akkor voltunk együtt, amikor hívtál. Nem láttál engem otthoni ruhában, mindig tökéletes frizurával és sminkkel indultam a találkáinkra.

Egy év is eltelt, mire először a házamba engedtelek. A hintába szerettél volna ülni, a diófa alá, de nem engedtem, az csak az enyém, nem tartoztál oda. Kockás plédet terítettem a hinta mellé, azon ültünk, ott ettünk és szeretkeztünk, aztán diót szedtem a földről. Az őszi nap sugarai átmelengették a testünket, a dió nagy szemű, papírhéjú volt, a két tenyerem között törtem össze, azt mondtad, erős vagyok. Persze, hogy az vagyok, máshogy nem élném túl. Nevettünk. Énekeltem neked. Szeretted a hangomat is. Este hazaküldtelek. A friss diótól barnássárgák lettek az ujjaim, azt néztem, amikor újra eszembe jutott a gödör. Ásni kezdtem, de már sokkal vidámabban. Azt kérdezted, hogy miért ások, nevetve mondtam, hogy a síromat ásom. Veszek egy koporsót, bele is fekszem, csak kevés dolga lesz velem az itt maradóknak. Azt mondtad, bolond vagyok. Nevettünk ezen is. Kinevettük a halált. Megcsaltam veled a halottaimat. Úgy nevettem, mint akinek nincs miért sírnia. Suhantak a hónapok, rendszeres lettél az életemben. Amikor elmentél, mindig ástam, havonta rendszeresen, egyszer. Mielőtt jöttél, minden alkalommal a lehető legcsinosabb ruhámat vettem fel, a fehérneműimet gondosan választottam, gyertyát gyújtottam minden alkalommal, azokat a gyertyáimat is, amiket már több mint tíz éve őrizgettem, mindennap arra a havi egy napra készültem, amikor jössz, arra, hogy az tökéletes legyen. Néha úgy bújtál hozzám, mint a gyermek, néha úgy vontál magadhoz, mint egy kislányt. Időnként nem is beszélgettünk, csak kifulladásig szeretkeztünk, aztán feküdtünk egymás mellett. Ott estünk egymásnak, ahol épp eszünkbe jutott, a pincétől a padlásig a mosógépen át, minden zegzugot kihasználtunk, hogy az amúgy is fergeteges együttléteink még izgalmasabbak legyenek. Nem akartunk többet, te is beláttad, hogy ez egy helyes megoldás, utólag meg is köszönted, hogy nem engedtem akkor, az elején, hogy elválj.

Két év telt el, mire abbahagytam a gödör ásását. Mély lett. Tavasszal esővízzel telt meg, ősszel falevéllel, télen hóval. Része lett az udvarnak, ahogyan te is része lettél az életemnek. Baleseted volt, karcolás nélkül úsztad meg, bennem viszont valami megváltozott. Félteni kezdtelek. Addig meg sem fordult a fejemben, hogy elveszíthetlek, az sem: ha meghalnál, hiányoznál. Akkor gondoltam először erre, amikor elmesélted, hogy valami hülye miatt meg is halhattál volna. Hisztizni kezdtem és bőgni, még nem láttál ilyennek, senki nem látott ilyennek. Attól a naptól kezdve szörnyeteggé váltam, nem gondoltam másra, csak arra, hogy meghalsz, és én nem fogok tudni róla, és többé nem lesz értelme az életemnek. Nyugtattál, de hiába, megkértelek, hogy kéthetente gyere, mert a havi egy alkalom már kevés, mert aggódom érted. Jöttél, ringattál, öleltél, én meg bőgtem, mindig bőgtem.

Aznap nem festettem ki magam. Elnyúlt pólót, csíkos zoknit és térdnadrágot húzva vártalak. Nem főztem, nem gyújtottam gyertyát. Amikor behajtottál az udvarra, nem rohantam eléd. A kulcsodat a hintára dobtad, és mellém ültél. Ugyanolyan kedves voltál, mint máskor, nem érdekelt, hogy kócos vagyok, és a szemeim vörösek a sírástól. Átöleltél, és én még hangosabban zokogtam, sírva nyögtem ki magamból, hogy nem viselem el, ha meghalsz, és nem leszel többet mellettem. Ölbe vettél, bevittél a szobába. Szeretkeztünk, aludtunk, ottmaradtál éjszakára, öleltél reggelig. Három év alatt ez volt az első alkalom, amikor engedtem, hogy reggelig maradj. Közelebb éreztelek magamhoz, mint bármikor. Kávét főztem, olyat, amilyet addig soha. A hintában ittuk meg. Az öreg diófa levelein játszott a napsugár, az árnyékokat néztük. Bementem a szobába, a telefonodat egy nejlonzacskóba raktam, kalapáccsal összetörtem, és fóliába csomagoltam, aztán beledobtam az udvaron lévő budiba. Néztem, hogy süllyed el a fekáliában a kis csomag, aztán pisiltem. Elővettem egy fehér lepedőt, a hintában ültél, betakartalak a lepedővel, és a gödörbe gurítottalak. Arra gondoltam, milyen jó, hogy nincs kutyám, mert biztosan kiásna. Előbb ásóval, majd kapával kezdtem a földet rád dobálni. Végül lapáttal. Mély lett a gödör, egyszerre nem is tudtam teljesen betemetni, jó lett volna naponta mindig egy keveset, de azt nem lehet, három nap alatt be kell fejezni. Három nap, a három év miatt, rendszernek kell lenni.

Reggelente a diófa alatt kávézom. A szomszédoknak nem köszönök. Örülök a hintának, és a diófának is. Néha gondolok rád. Jó, hogy nem mentél akkor haza.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.