Jelige: 60615 – -9002

1.

az ördög ideggázt dobott pestre. elszürkült minden. az emberek kikerekedett tébolyban szemeiket felaggatva futkostak össze-vissza. táncoltak az idegeimmel. fájdalmas, háborodott keringőt vívtak. valahogy így zavarodott össze az én életem is. azt hittem szerelmes leszek, férjhez megyek, gyerekeket nevelek, otthon, iskolában és így jó lesz.

de az álmaim szépen sorban ugráltak le a szabadság-hídról, csíkos rabruhában, és egy pirosinges ember lökdöste bele őket egyenként a dunába véget nem érő villájával. forrott a duna és az álmaim hosszú sikolyokkal égtek lila hamuvá. mert az álom soha nem lesz szürke. attól álom. mindig szép, még akkor is, amikor utálom és legszívesebben belerúgnám a rikoltozó, szaladgáló tömegbe, hogy tapossák agyon, színezzék be a talpak barnára, koszos barnára, hogyha már legalább nem tudnak szürkén meghalni, akkor koszosbarna színűek legyenek és ne lilák. hogy engem ne zavarjanak, ne bántsanak. mert szurkálnak a lilaságukkal. és én nem tudok visszaszúrni. belém dobják a tűiket, én meg hiába dobom vissza lufitestükbe, csak kacagnak rám. gonoszan nevetnek rajtam. gonosz, lila kacagással. vicsorukban tócsákban csöpögött a nyáluk. utálom őket.

2.

lángolt a parlament. nem érdkelt. meg sem lepődtem, rajta. mindegy, hogy ki gyújtotta fel, ők vagy a nép. ma égett a fejük felett. a kordonok előtt kis ördögöcskék szőkehajú fiúmaszkban vitték az angyalokat. megkötözték őket és levágták a szárnyaikat. nem lehetett tudni, hogy melyikőjük van álruhában és hogy igazából ki kötözött meg kit. a véres fehér szárnyak imre előtt hevertek. nézett rájuk a hídról és szólt mellette a wurlitzer. virslisütős-bazáros hangulata volt, imre pedig csak gépiesen tátotta a száját, ki-be, föl-le, és mint a bohócok az örömparkban, ahová csak a prolik járnak, három és fél percenként kacarászott egyet. a hideg eget nyaldosták a parlament nyalókalángjai, mintha ott, belülről, zenére nyújtogatnák valakik. irigyen meredt rá a rádió. Isten őt már rég lelocsolta nagy-heves vörös lázában. az a harmadik nem irigykedett, mert hát ugye őt is felépítették és örült titokban, mert a kis ördögök köréje hurcolták az angyalokat. hátha a hamis mártíroktól ő is lángra kap. hátha már őket hármojukat veszi szájára a nép. De hárman nem férnek bele egy szólásba. százhatvan évvel később újra versenyeznie kell, hátha most ő nyer.

3.

a túloldalt hömpölygött a tömeg. a temetőben életre kelt, ritmusosan mozgó zombikra emlékeztetett. mindenki a meglopott királyt járta körül. körbe-körbe. ott trónolt a máglya tetején, és csak úgy ropogtak alatta a lapok. a városnak ebben a részében már csak egy párt létezett. égett a nagy-nagy tűz, és melegedtek az emberek. lázas verejték tört utat a homlokukon, és csak úgy ütötték a ritmust hőségükben vacogó fogaik. járt a kezük jobbra, balra, lábuk külön, fel, le. a parlamenti tüzijáték kövön pattintott szikra volt hozzájuk képest, de azért ott is, járták ők is marionet-táncukat. de rajtuk nem nevetett senki. azt hitték jól táncolnak. hogy direkt kérte valaki, hogy rángassák őket szárnypróbálgató színdarabukban.

4.

tusakodtunk. a nagy, feketeöves igazság és én, aki jobb híján pár aerobikugrással voltam felvértezve. az meg szinte csak pofozgatott kaján vigyorával, és az arcomon meghasította a bőrt. vastag volt és szakadékából vizes vér ömölt. csak folyt patakokban és már nem tudtuk, hogy a lila lufik nyálában tocsogunk-e, vagy az én véremben. ránk nem hatott az ideggáz. mi csak harcoltunk. rúgtam a luftot, ahogyan csak tőlem tellett, és az valahogy harcostársam mellé állhatott, mert mintha igyekezett volna visszavenni azt az összes lélegzetet, amit valaha is beszívtam. kapkodta tőlem kölcsönadott lélegzeteit. úgy éreztem, mindjárt elfogy. csak úgy lengtek a bordáim, vagy én lengtem fél-öntudatlanul, mint a bordák, mindenesetre vártam, hogy meglássak valami létrát, amin az angyalok helyett én mászhatok fel. őket úgyis odaát égetik a kisördögök. és akkor én megmenekülnék az ellenségemtől. de akkor itt kéne hagynom az ideggázas embereket. na, azt már nem.

5.

aznap belenéztem a tükörbe. megállapítottam, hogy ez egy ideális fizimiska ahhoz, hogy ma felforgassam a világot. akkor még nem gondoltam bele, hogy ha én fenekestül felforgatnám, akkor amiatt, ahogy most van, fejestül minden jó lenne. ha jó nem is, de legalább normális. ahogy volt. régen. akkor még azt hittem, hogy én ezt csak azért nem teszem meg, mertnem akarom. ha akarnám, bizonyára megtehetném. azóta nem tudom, hogy igazam volt-e, mert az ellenségemmel való tusakodásban úgy legyengültem, hogy tudtam, ha van egy csöpp eszem, akkor várok a létrára, és amint meglátom, felszaladok rajta.

6.

tusakodtunk még mindig. ütöttük egymást, ki hogy bírta. az én vérző arcom kiszáradt, neki meg letört a feje. de nem adta föl. ütött. egyszer csak megláttam a létrámat. egy-két lábatlan angyal próbált felugrálni rá, de lelökdöstem őket. felmásztam, ki pestből. megláttam az Urat hátulról. épp orrot fújt. embernek lévén, megfázhatott. gondoltam. zsebkendőjében csak úgy zizegett kórsága, de ő benne szorította tenyerében. résnyire megnyitotta, és engem megcsapott a szag. az ideggáz gennytől lopott kölcsönillata. lila színű lufibugyborékok szálltak ki a tenyeréből, csöpögött róluk a sav. a lila hamut csak úgy fújta tetejükről a szél. pont bele a szemembe. nem látok. a francba! pont most nem látok. nem látom az arcát. pedig hallottam, hogy pont most fordul meg. érzem, hogy közelít felém, és a büdös életbe, hogy pont most nem látok. valami kötelet kötött a derekamra. de nem csikizett meg. ettől féltem a legjobban. hogy odajön hozzám, és jól megcsikol. de nem. lelökött a létrán, vissza pestre.

7.

lógtam fejjel lefelé az égről, kicsit himbálództam. folyt le rólam a sárga, bűzlő váladék a talpamtól a fejem búbján át, bele a savas dunába. égett-szőr szaga volt. olyan csirkeszag, ahogy belecsöppent. amikor végre teljesen lefolyt rólam, akkor láttam, hogy látok. kimosta a szememet. végre! megint látok. és mit láttam?! valami furcsát. ahogy lógtam ott fejjel lefele, fordítva láttam a magából kifordult világot. normálisnak. bódulatomban hirtelen azt hittem, hogy reggel nem csak gondolkoztam róla, hanem tényleg zseni lettem, és felforgattam a földet, ahogy kell, ahogy régen volt. na, gondoltam, sikerült ez nekem. igazam volt, balga népek!

8.

egyszer csak rángatja a kötelet. nem tudtam, hogy vajon az ördög akar-e újabb ideggázt spriccelni ránk, vagy az Úrnak viszket a keze, vagy netán az ellenségem találta meg a létrámat, felmászott rajta, és most föntről akar megdolgozni. felocsudtam, hogy reggel mégiscsak elfelejtettem zseni lenni. mér’ ringat, mit akar?! mondja meg! – gondoltam. egyszer csak pörögni kezdtem, lendületre kaptam, és azon vettem észre magam, hogy míg a köldökzsinórom jól arcul csap, egyszer csak az emberek zombicsárdásába kerültem. ráfonódott a kötél a kezemre, és én csak vergődtem a földön. tapostak rajtam, barnára, koszos barnára.

                               és akkor hirtelen felsírtam.